Barokk gitár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Barokk gitár
Baroque guitar copy 001.jpg

Besorolás
kordofon
pengetős, fogólapos
Menzúra kb. 550 mm
Hangolás A – d – g – h – e'
Rokon hangszerek reneszánsz gitár
klasszikus gitár
Hangszerjátékos gitáros

A barokk gitár a gitárnak a barokk zenében használt változata. Ez a pengetős hangszer a mai klasszikus gitárnál kisebb, hosszúkásabb testformájú, öt húrpárja, vagy négy dupla és egy szimpla húrja van. A 16. század végétől a 18. század végéig szinte változatlan formában volt használatban elsősorban műkedvelő hangszerként, de szerepet kaphatott a barokk zenekarok continuo-szólamában is.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A barokk gitár úgy jött létre, hogy valamikor a 16. század utolsó negyedében Spanyolországban az addig négy kórusos gitárt elkezdték egy ötödik kórussal, húrpárral kiegészíteni. Gaspar Sanz [1] szerint Vicente Espinel [2] volt ennek kezdeményezője, de tény, hogy az első ilyen hangszerre írt tabulatúra 1586-ban jelent meg.[3] Az első ismert gitárelméleti művet Juan Carlos Amat [4] orvos 1596-ban írta az öt kórusos gitárról. Barokk gitárra Itáliában adták ki a legtöbb tabulatúrát, de Spanyolországban, Franciaországban is megőrizte népszerűségét, és német földön is közkedvelt lett.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A barokk gitár megőrizte elődje, a négy kórusos reneszánsz gitár főbb vonásait, a hosszúkás, középen karcsúsodó testformát, a kávás építési módot, a díszes rozettával díszített középső helyzetű hanglyukat, a lantoknál alkalmazott csomózásos rendszerű, tetőre ragasztott húrlábat. A bélhúrok behangolására már minden esetben a lapos hangolófejen lévő hátsó állású fakulcsok szolgálnak. A fogólap bundozott, az érintők vagy a nyakra hurkolt bélhúrok, vagy rögzített fa-, csont- vagy fémbundok. A 18. század elejéig még esetenként domború, szelvényekből összeállított háta volt, később a mai gitárokra jellemző lapos hát vált uralkodóvá.

Hangolása, játékmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz gitár c – f – a – d' hangolását egy ötödik, alsó G húrpárral egészítették ki, majd az egész hangolást egy hanggal megemelték, így alakult ki a barokk gitár A – d – g – h – e' hangolása, amely már megegyezik a mai gitárok felső öt húrjának hangolásával. Fontos megjegyezni, hogy az egyes húrcsoportok oktávhelyzete kortól, országtól, szerzőtől függően többféle lehetett, a mélyebb húrpárok húrjai uniszónó helyett néha oktávhangolásúak voltak.

Szerző Hangolás (a magasaktól a mélyek felé)
Gaspar Sanz (Spanyolország) Accord sanz.png
Robert de Visée (Franciaország) [5] Accord de visee.png
Girolamo Montesardo (Itália) Accord montesardo.png
Gaspard Sanz: Canarios, példa a campanella technikára

A barokk gitáron való játék két fő típusa a punteado, amikor a húrokat – a hüvelykujj, a mutatóujj és a nagyujj segítségével – egyenként szólaltatják meg, és a rasgueado, amikor a fogólapon lefogott akkordot a kéz összes ujja egyszerre üti meg. A megszólaltatás e két módja egymással is kombinálható.

A Gaspar Sanz-féle hangolásnál megfigyelhető, hogy a húrokat végigpengetve hangmagasságuk nem folyamatosan emelkedő, ahogy a mai gitárnál megszokott, hanem egy helyen lefelé ugrik, majd újra emelkedik. Ezt francia kifejezéssel rentrant hangolási módnak hívják. Ez lehetővé teszi, megkönnyíti az úgynevezett campanella technikát, amivel az egymás utáni hangok – két különböző húron felváltva pengetve – egymásba úsztathatók, tehát az új hang megszólalása közben az előző hang lecsengése folytatódhat, szemben azzal a technikával, mikor a dallamot egyetlen húron játszva a következő hang lefogása egyben letompítja az előzőt. Ezt a játékmódot egyes dél-amerikai népi pengetős hangszereken, például a charangón ma is alkalmazzák.

A barokk gitár mesterei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barokk gitár Jan Vermeer van Delft festményén (kb. 1672)

Zeneszerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Franciaország

Itália

Spanyolország

Hangszerkészítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Gaspar Sanz: Instrucción de Música sobre la Guitarra Española y Método de sus Primeros Rudimentos … (Zaragoza, 1674.)
  2. Vicente Espinel (15501624)
  3. szerzője: Leonardo de San Martino
  4. Juan Carlos Amat (15721642) az öt kórusos gitárról írt munkája 1596-ban Barcelonában jelent meg, egyetlen példánya sem maradt fenn
  5. Livre de pièces pour la Guittarre dédié au Roy című művében (Párizs, 1682.) Robert de Visée felhívja a figyelmet a negyedik húrcsoport oktávhangolására: „ …il ne faut pas oublier une octave à la quatrième corde, elle y est très nécessaire”

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]