Balázsfalvi gyűlések

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Balázsfalvi nemzeti gyűlés

A balázsfalvi gyűlések 1848-ban az erdélyi Alsófehér vármegyében, Balázsfalva mellett tartott román nemzetiségi gyűlések voltak, melyeken az erdélyi románság hangot adott követeléseinek.

Az első, még illegális gyűlést április 30-án tartották, ahol a román nemzetiségi mozgalom elindult a radikalizálódás útján. Az következő, immár nemzeti gyűlés (általában ezt nevezik első balázsfalvi gyűlésnek) május 15. és 17. között követelte a román nemzet elismerését, egyenjogú képviseletét a törvényhozásban, és a magyar-erdélyi unió újratárgyalását a román képviselők részvételével. Szerepelt az első balázsfalvi petícióban ezen kívül az iparszabadság és a földfoglalások felülvizsgálatának igénye is. Megalakult a Román Nemzeti Komité.[1]

Az időközben elszabaduló nemzetiségi ellenségeskedések hatására a második, szeptember 16–28-i gyűlés határozatában már Erdély különállását követelték közvetlen birodalmi kormányzat alatt, valamint az erdélyi kormányban és országgyűlésben a nemzetiségek népességarányos képviseletét.[2]

A határozatokban megjelenő követelések változása jelzik a román nemzetiségi mozgalom szembefordulását a magyar szabadságharccal és kikövezték az utat a románok fegyveres felkelésének elindulásához.[2]

Előzmények[szerkesztés]

George Bariț, a magyarbarát irányzat vezetője

A forradalmi események az erdélyi románság körében is felkavarta az érzelmeket. Az értelmiség kereste az új helyzetben követendő irányt, a nemzetiségi mozgalom korántsem volt egységes. Három nagyobb irányzat alakult ki, amelyeket főleg az Erdélyt és Magyarországot egyesítő törvények és a nemzetiségi követelések sürgősségének megítélésében tértek el.

Az első csoport azokból állt, akik kiálltak az unió mellett, vezetőik közül említésre méltó Ioan Lemeni fogarasi görög katolikus püspök, a lapszerkesztő Timotei Cipariu és Alexandru Sterca-Șuluțiu szilágysomlyói vikárius. A párt hamar háttérbe szorult.[1]

A második párt George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője körül szerveződött, aki az erdélyi unió elfogadását a románság nyelvi jogainak kiterjesztéséhez kötötte. Ide sorolhatók a március 24-én a királyhoz folyamodványt benyújtó ifjú jogászok, akik a marosvásárhelyi királyi tábla mellett gyakornokoskodtak, és a folyamodványban erdélyi jobbágyfelszabadítást és minden nép nyelvének tiszteletben tartását kérték az unió kimondása mellett.[1] Közéjük tartozott kezdetben Avram Iancu és Alexandru Papiu Ilarian is.

A harmadik, legradikálisabb irányzat vezetője a volt filozófiatanár Simion Bărnuțiu volt, aki tárgyalni sem volt hajlandó az unióról, míg a románságot államalkotó nemzetként el nem ismerik. Szerinte a nemzeti jogok kiharcolása előbbre való, mint a gazdasági-társadalmi átalakulás.[1]

Március és április folyamán Bariț és Bărnuțiu irányzata hasonló támogatottsággal bírt, nem dőlt még el, hogy melyik irányt választja a román mozgalom.[1]

Az április 30-i gyűlés[szerkesztés]

Az április 30-i gyűlést az erdélyi kormányszék tilalma ellenére rendezték meg. A jobbágyfelszabadításra váró parasztok tömegesen jelentek meg espereseik vezetésével. A szónokok többsége a románok nemzetként való elismerését követelte, Lemény püspök nyugalomra intette honfitársait. A mintegy kétezres tömeghez szólva a tanácskozás vége felé Bărnuțiu a hallgatósághoz igazodva nem csak a nemzetiségi kérdésekről, hanem a jobbágyfelszabadításról is beszélt. A gyűlés során egyre inkább előtérbe került, és a fiatalokat maga mellé állítva végül ő vált a román nemzetiségi mozgalom igazi vezetőjévé.[1]

Az első román nemzeti gyűlés[szerkesztés]

A Gubernium engedélyével május 15-ére[1] hívták össze azt a görögkeleti és görög katolikus gyűlést, amely az erdélyi országgyűlés elé terjesztendő kérvényről volt hivatott tanácskozni. A gyűlésre 30-40 000 román, főként parasztok érkeztek[1]

Május 14-én mintegy ezer ember részvételével előtanácskozást tartottak a balázsfalvi templomban, melyen Bărnuțiu elővezette követeléseit:[1]

  • nemzeti egyenjogúság
  • külön román nemzeti gyűlés
  • anyanyelvű tanácskozás az ország- és megyegyűléseken
  • román tisztségviselők kinevezése

Az unióról beszélve kifejtette félelmeit:

Az unió a magyarok számára élet, a románoknak halál. A magyarokra nézve határtalan szabadság, a románokra pedig örökös szolgaság. Ha a román nemzet egyesülni fog Magyarországgal, nem lesznek sem nemzeti iskolái, sem tisztviselői, akik gondot viselnének nemzeti érdekeire. Még nemzeti egyháza sem lesz. [...] ha nem lesz unió, megszakad az erdélyi és pannóniai magyarokat összekötő kapcsolat, és az erdélyi magyarok természetesen lassan el fognak enyészni.
– Simion Bărnuțiu március 14-én[1]
Andrei Saguna ortodox püspök, a Román Nemzeti Komité elnöke

Bărnuțiu gondolatai meghatározták a tanácskozás további menetét is. A 15-én a Görög réten összegyűlt sokaság a román nemzet és az uralkodó iránti hűségre esküdött fel.[1] Másnap hirdették ki a határozatokat.[3] A 16 pontból álló irat legfontosabb elemei:

  • A román nemzet elismerése és évenkénti nemzetgyűlés tartása
  • A románok népességük arányában legyenek képviselve a törvényhozásban és a közigazgatás minden szintjén[4]
  • Az unióról való tárgyalás felfüggesztése, míg ez nem teljesül
  • A román nyelv szabad használata a törvényhozásban és a közigazgatásban
  • Román iskolahálózat létrehozása az alapfokútól az egyetemi szintig
  • Független román nemzeti egyház létrehozása évenkénti zsinattartási joggal, érsekség felállítása
  • Szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság biztosítása
  • Jobbágyfelszabadítás és közteherviselés bevezetése Erdélyben
  • Erdély és a dunai román fejedelemségek között a vámok eltörlése

A petíció egyszerre mutat polgári átalakulás iránti igényt és az erdélyi rendi államba nagyobb beleszólással követelő, rendi jellegű nemzettudatot tükröző jegyeket is.[1] Ez jól mutatja a román mozgalom megosztottságát.

A határozatot Andrei Saguna püspök vezetésével követség vitte Bécsbe, a császárhoz, és ezzel egyidőben egy másik példányt a Ioan Lemeni vezette küldöttség Kolozsvárra, az erdélyi országgyűlés székhelyére.[1] A válaszlevelek fogadására nagyszebeni székhellyel állandó bizottságot hoztak létre, ebből alakult ki a Román Nemzeti Komitét, melynek elnökévé Saguna, alelnöke és tényleges irányítója pedig Bărnuțiu lett.[1]

A második román nemzeti gyűlés[szerkesztés]

Ősszel Erdélyben felerősödött a románok elégedetlensége. A paraszti tömegekben felzúdulást keltett, hogy, bár a jobbágyfelszabadítást Erdélyben is kihirdették, az engedmény csak a telekhez kapcsolódó szolgáltatásokra vonatkozott. Súlyosbította a helyzetet, hogy szeptemberben megindult a honvéd zászlóaljak felállítása, és az összeírást megtagadó parasztokkal összetűzésekre került sor, különösen súlyos volt a szeptember 12-i aranyoslónai incidens, ahol 13 civil vesztette életét.[2] A románok ügyeit kivizsgáló, a magyar országgyűlés által küldött unióbizottmány pedig csupán szeptember 27-ére készítette el törvényjavaslatát, ami túl későnek bizonyult.[2]

A románok felfegyverzése eközben Karl von Urban, a naszódi határőrezred parancsnoka és Puchner Antal főhadparancsnok közreműködésével megkezdődött, a szeptember 16-i újabb balázsfalvi nemzeti gyűlésen már sokan fegyveresen jelentek meg.[2]

A parasztok fő követelései a gyűlés elején az újoncozás és a rögtönítélő bíróságok felfüggesztése, román nemzetőrség felállítása és a megmaradt jobbágyi kötöttségek felszámolása voltak.[2] A gyűlés akkor élénkült meg, mikor a Komité tagjai 25-én megérkeztek. Ekkor fogalmazták meg petíciójukat, amiben a magyar elnyomás elől menekülve a császárhoz fordulnak menedékért. Kinyilvánították az unió érvénytelenségét,[5] egyben kijelentik, hogy csak a főhadparancsnokságot ismerik el felettes szervnek, a magyar kormányt nem. Kívánták ezen felül az uradalmi földön ülő jobbágyok terheinek és a robothátralékok eltörlését.[2]

A határozatot követően az eddig mérsékelt Cipariu és Barit is a szélsőséges irányzathoz csatlakozott, Saguna is nyíltan magyarellenes nézeteket hangoztatva tért vissza Pestről.[6]

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont Kiadó (1996). ISBN 963 8218 207 

Jegyzetek és hivatkozások[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 79-81. o 
  2. ^ a b c d e f g szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 157-159. o 
  3. A petíciót a Bukarestből visszatért August Treboniu Laurian olvasta fel. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 81. o )
  4. A hadseregben is
  5. A május 30-i kolozsvári országgyűlésen még a román képviselők is megszavazták az egyesülést erdélyi részről kimondó törvényt. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 90. o )
  6. Cipariu szövegezte, és Saguna is részt vett a szeptember 27-én benyújtott, az unióbizottmány által kidolgozott törvénytervezet tárgyalásain, amely Európában egyedülálló jogokat biztosított volna a románságnak. Nyelvhasználati jogot biztosított az egyházban és az iskolákban, a helyi (városi vagy megyei) tanácskozáson megengedte a román nyelvű felszólalást, amennyiben a jelenlevők legalább fele román anyanyelvű, lehetővé tette a községek román nyelvű igazgatását. Lehetővé tette volna a románok igazságos részesedését a közigazgatásból; a hadsereg román és magyar vezényleti nyelvéről is rendelkezett. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 158. o )