Büretta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy modern büretta

A büretta egy kifolyásra kalibrált térfogatmérő laboratóriumi üvegeszköz. Egy skálázott, egyenletes keresztmetszető hengeres üvegcsőből áll, mely alul csappal elzárható[1]. A csap csiszolatos üveg, vagy újabban teflon. Folyadékok kimérésénél van fontos szerepe. Ezt a tulajdonságát használják a titrálásoknál is. A büretta rendkívül pontos eszköz, az A jelű büretták ±0.05 milliliteres pontossággal mérnek.

A szó francia eredetű: burette kancsócskát, kis kancsót jelent.[2]

Használata[szerkesztés]

A büretta mérési pontosságának kihasználása céljából nagyon fontos a mérés során a szisztematikus hibák elkerülése. A bürettát állványba foglalva pontosan függőleges helyzetben használjuk. A térfogat leolvasásánál a parallaxis hiba elkerülésére szemünknek a meniszkusszal egy magasságban kell lennie. Ha átlátszó oldatunk van, akkor a meniszkusz legalsó pontját olvassuk le, ha átlátszatlan, akkor a folyadék felső peremét[1].

A büretta alján lógó, de még le nem cseppent folyadék is a bürettából kiengedett mennyiség része, ezért - például titrálásnál - azt az edény falához való érintésével  le kell szedni és a titráló lombikba mosni.

Története[szerkesztés]

A büretta története a térfogatos elemzéssel egy idős. François Antoine Henri Descroizilles 1791-ben fejlesztette ki az első bürettát, amely egy beskálázott mérőhengerhez hasonlított. Joseph Louis Gay-Lussac 1824-ben kifejlesztett egy bürettát, amelynek oldalcsöve is volt, és lényegében a mai pipetta és büretta tulajdonságait egyesítette. A térfogatos elemzés egyik nagy képviselője Karl Friedrich Mohr készítette el azt a bürettát, amely már hasonlít a mai bürettákhoz, ennek alsó részén már volt csap.[3]

Gay-Lussac büretta
Mohr büretta

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Erdey László: Bevezetés a kémiai analízisbe II. 
  2. Fülöp József: Rövid kémiai értelmező és etimológiai szótár. Celldömölk: Pauz–Westermann Könyvkiadó Kft. 1998. 31. o. ISBN 963 8334 96 7  
  3. Louis Rosenfeld. Four Centuries of Clinical Chemistry (A klinikai kémia négy évszázada). CRC Press, 1999, p. 72-75.