Bálint Péter (orvos)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Bálint Péter
Életrajzi adatok
Született1911. augusztus 26.
Budapest
Elhunyt1998. április 17. (86 évesen)
Budapest
Ismeretes mint
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest (1934)
Pályafutása
Szakterület orvostudomány
Kutatási terület nefrológia, veseélettan és -kórtan
Tudományos fokozat orvostudományok doktora (1955)
Munkahelyek
Erzsébet Tudományegyetem, Pécs gyakornok, majd tanársegéd (1936–46)
Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest tanszékvezető egyetemi tanár (1950–81)
Akadémiai tagság levelező tag (1970),
rendes tag (1976)

Bálint Péter (Budapest, 1911. augusztus 26.Budapest, 1998. április 17.) magyar orvos, nefrológus, fiziológus, patofiziológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A veseműködés élettani folyamatainak és szabályozórendszerének kiváló tudósa volt, kísérletes úton feltárta az akut és krónikus veseelégtelenség kórlefolyását, kidolgozta terápiás gyógyászatuk módszerét. Három évtizeden keresztül (1950–1981) volt a budapesti orvosegyetem élettani intézetének igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára.

Életútja[szerkesztés]

Apja neves építész, nagybátyja Bálint Rezső (1874–1929) orvos, belgyógyász volt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte meg orvosi oklevelét 1934-ben, amelyet 1936-ban bölcsészdoktori képesítéssel egészített ki. 1936-tól 1946-ig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem belgyógyászati klinikáján tevékenykedett Donhoffer Szilárd mellett gyakornokként, majd tanársegédként. A második világháború éveiben a keleti front egyik hadi kórházában teljesített katonaorvosi szolgálatot. 1946-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem I. számú belgyógyászati klinikájának főorvosa volt, majd az orvostudományi kar önállósulását, a Budapesti Orvostudományi Egyetem létrejöttét követően, 1950-től 1981-ig az élettan tanszékvezető egyetemi tanára, illetve az egyetemi élettani intézet igazgatója volt. Időközben 1952-ben egyszerűsített eljárással megkapta az orvostudományok kandidátusa, 1955-ös védését követően pedig az orvostudományok doktora címet. 1981-es nyugdíjazásától 1994-ig tudományos tanácsadóként segítette a tanszéken folyó szakmai munkát.

Munkássága[szerkesztés]

Fő kutatási területe a veseműködés és a vesekeringés szabályozásának élettana, valamint a veseelégtelenségek kísérletes patológiája volt. Közvetlen módszert dolgozott ki a vese-vérátáramlás meghatározására, revízió alá vette és tökéletesítette a vese szűrőképességét számszerű értékben kifejező ún. clearence (tisztítási hányados) mérésének módszertanát. A vese idegi szabályozása kapcsán több felismerés fűződik a nevéhez, egyebek mellett vizsgálta a vesecsatornákban zajló visszaszívási folyamatok (tubuláris reabszorpció), a vérvesztés nyomán beálló vizeletleállás (posthaemorrhagiás anuria) idegrendszeri vonatkozásait. Jelentős eredményeket ért el a poszttraumás akut és krónikus veseelégtelenségek, a visszafordíthatatlan sokkvese, valamint az ezek nyomában fellépő vérkeringési elváltozások kórtani lefolyásának és terápiás gyógyászatának kísérletes kutatásában. Felismerte, hogy a vese véráramlása még súlyos vesebetegségek esetén is megtartott. Jelentősek a vér fehérjéire vonatkozó vizsgálatai, fontos kóroktani összefüggéseket állapított meg a veseelégtelenség és a nitrogénvegyületek, illetve a véráramban való felszaporodása (azotémia, hiperszalémia) között.

Könyvei és tanulmányai magyar, német és angol nyelven jelentek meg. Laboratóriumi diagnosztikai tankönyve („a labororvosok bibliája”) 1952 és 1962 között három kiadást ért meg; orvosi élettani egyetemi jegyzete 1972 és 1986 között ötször jelent meg. 1983-tól az Acta Physiologica Hungarica főszerkesztője volt.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. 1966-tól vezetőségi tagja volt a Magyar Élettani Társaságnak, emellett a Magyar Urológus Társaság alelnökeként is tevékenykedett. 1970-ben tiszteleti tagjául választotta a Német Demokratikus Köztársaság Nefrológiai Társasága, 1972 után pedig részt vett a Nemzetközi Nefrológiai Egyesület (ISN) végrehajtó bizottságának munkájában.

1964-ben a sokkvese kórlefolyására vonatkozó vizsgálataiért és a vesekeringés területén végzett kutatásaiért megkapta az Akadémiai Díj második fokozatát.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Az emberi szérumfehérjék aminósavtartalma, különös tekintettel a vércsoportokra. Budapest: Sárkány ny. 1936.  
  • Élettani gyakorlatok: Medikus jegyzet. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
  • Élettani jegyzet. Budapest: Orvoskari Tanulmányi Osztály. 1951.  
  • Klinikai laboratóriumi diagnosztika. Budapest: Egészség. 1952.  
  • Aktuelle Probleme der Nierenphysiologie. Berlin: Volk und Gesundheit. 1961.  
  • Az élettan tankönyve. Budapest: Medicina. 1963.   (társszerzőkkel)
    • Németül: Lehrbuch der Physiologie. Budapest: Medicina. 1963.  
  • Nierenclereance: Technik, Bewertung, Ergebnisse in Klinik und Experiment. Jena: Fischer. 1965.  
  • A vese. Budapest: Medicina. 1966.  
  • Normale und pathologische Physiologie der Nieren. Berlin: Volk und Gesundheit. 1969.  
  • Élettani konzultációk. Budapest: Medicina. 1972.  
  • Orvosi élettan: Egyetemi tankönyv I–II. Budapest: Medicina. 1972.  

Források[szerkesztés]

  • Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 112. o. ISBN 963-05-6821-7  
  • Spät András: Bálint Péter. Magyar Tudomány, CV. évf. 9. sz. (1998) 1135–1136. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 321–322. o. ISBN 963-547-414-8  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 78–79. o.