1990-es bosznia-hercegovinai általános választások

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az 1990-es bosznia-hercegovinai általános választásokat 1990. november 18-án tartották.[1] Ezek a választások voltak az első többpárti és demokratikus választások a Jugoszláv Királyságban megtartott 1938-as parlamenti választások óta, egyben az egyetlenek, amelyeket a függetlenség kikiáltása előtt tartottak. A választásokat a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaságban köztársasági szinten tartották, ahol a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság parlamenti képviselőit választották meg. A választásokat az etnikai alapon szervezett pártok, a muszlimok, horvátok és szerbek nemzeti pártjai, az SDA, a HDZ és az SDS nyerték.

Előzmények[szerkesztés]

Jugoszlávia válsága[szerkesztés]

A bosznia-hercegovinai politikai pluralizmus kialakulása szorosan összefügg a nemzetközi színtéren zajló eseményekkel, a kommunizmus bukásával, majd a Jugoszláviában kialakult belső válsággal, amely politikai, gazdasági, nemzeti és társadalmi élet formáin keresztül eszkalálódott. 1980-ban meghalt Josip Broz Tito, aki a második világháború óta volt Jugoszlávia vezetője. Halála után meghatározott rotáció szerint cserélődtek a Jugoszláv Államelnökség élén álló elnökök. Az elnökség tagjai azonban egyre inkább saját köztársaságuk érdekét igyekeztek előtérbe helyezni, ami elkerülhetetlen ellentétekhez vezettek. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elvesztette ideológiai vezető erejét. Eközben a koszovói erőszakot követően az 1980-as években az etnikai alapú nacionalizmus reneszánszát élte.[2] Míg a szerb nacionalisták célja Jugoszlávia központosítása volt, addig a Jugoszláviában élő más nemzetiségek a föderalizációra és az állam decentralizálására törekedtek.[3]

Bosznia-Hercegovina, az egykori török tartomány, történelmileg többnemzetiségű állam volt. Az 1991-es népszámlálás szerint a lakosság 44%-a muszlimnak (bosnyáknak), 32,5%-a szerbnek, 17%-a horvátnak, 6%-a pedig jugoszlávnak vallotta magát.[4] A szerb alkotmány módosításainak elfogadása után, amelyek lehetővé tették, hogy Szerbia kormánya uralja Koszovó és Vajdaság tartományait, 1989 márciusában a jugoszláviai válság még inkább elmélyült.[5] Addig, mint autonóm tartományoknak, Koszovó és Vajdaság döntéshozatala független volt Szerbiától, és minden autonóm tartománynak volt szavazata jugoszláv szövetségi szinten is. Szerbia az újonnan megválasztott elnök Slobodan Milošević alatt a jugoszláv elnöki poszton nyolcból három szavazat felett szerezte meg az irányítást. Montenegró további szavazataival így Szerbia erősen befolyásolhatta a szövetségi kormány döntéseit. Ez a helyzet a többi köztársaság tiltakozását és a jugoszláv föderáció reformjának követelését váltotta ki. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 14. rendkívüli kongresszusán, 1990. január 20-án a köztársaságok delegációi nem tudtak megegyezni a jugoszláv föderáció előtt álló főbb kérdésekben. Ennek eredményeként a szlovén és a horvát küldöttek elhagyták a kongresszust. A Milan Kučan vezette szlovén delegáció demokratikus változásokat és lazább föderációt követelt, a Milošević vezette szerb delegáció pedig ellenezte ezt.[6] A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége felbomlása után minden jugoszláv köztársaságban megjelentek a különféle politikai szervezetek, egyesületek és mozgalmak. Bosznia-Hercegovinában a Bosznia-Hercegovinai Kommunisták Szövetségének tizedik kongresszusa után az intenzívebb pluralista érdekek nyilvánosan kifejezésre jutottak.[7]

A politikai pártok megalakulása[szerkesztés]

Új politikai erők jelentek meg Bosznia-Hercegovina politikai színterén is. Először Szarajevóban alapították meg 1990 májusában a muszlim nép pártját, a Demokratikus Akció Pártját (SDA), melynek első elnöke Alija Izetbegović lett, akit a nyolcvanas években az Iszlám Nyilatkozatban foglalt pániszlamizmus és vallási fundamentalizmus eszméinek népszerűsítése miatt börtönbüntetésre ítéltek. Számos politikai gyűlés és valláspolitikai megnyilvánulás mellett a második világháború szerb áldozatainak átpolitizálása mellett 1990. július 12-én Szarajevóban megalakult a Szerb Demokrata Párt (SDS), amelynek elnökévé Radovan Karadžićot választották. Franjo Tuđman és a Horvát Demokratikus Közösség programja erősen hatott a bosznia-hercegovinai horvátokra, így 1990. augusztus 18-án Szarajevóban megalakult a horvátok nemzeti politikai pártja, a Bosznia-Hercegovinai Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH). Elnökévé először Davor Perinovićot választották, de az ausztráliai horvátok meglátogatása után a párton belül bizonyos feszültségek támadtak, és ugyanezen év szeptember 7-én visszahívták hivatalából. Helyére Stjepan Kljujićot választották.

A választások eredménye[szerkesztés]

Az 1990-es bosznia-hercegovinai általános választások eredményei, SDA: zöld, SDS: barna, HDZ BiH: kék

A választásokat az ország három legnagyobb nemzeti pártjának – a Demokratikus Akció Pártjából, a Szerb Demokrata Pártból és a Horvát Demokrata Szövetségből álló – koalíciója nyerte meg. A nemzeti pártok – az időnkénti összetűzésektől és a kölcsönös vádaskodástól függetlenül az agitáció módszereivel (pl. az SDA zöld zászlajának és a horvát trikolórral való összekötésével) és az attól való félelemben, hogy a muszlimok és horvátok majd nem kötnek politikai szövetséget a szerbek ellen – továbbra is hallgatólagos szövetségben maradtak. Bár programszerűen és politikailag eltértek egymástól, az alapvető ok, amely összekötötte őket és megteremtette a harmónia és a tolerancia idilljét a kommunizmusellenesség volt, vagyis az a közös vágy, hogy az előző szocialista kormányzat véget érjen az országban.

Kivonat az 1990-es bosznia-hercegovinai választások eredményeiből (mandátumok)
Politikai párt Városok tanácsa Községek tanácsa
Demokratikus Akció Pártja 43 43
Szerb Demokrata Párt 34 38
Horvát Demokratikus Közösség 21 23
egyéb párt 32 6
A lakosság nemzetiségi megoszlása 1991-ben

A pártok a nemzeti hovatartozás szerint osztották meg a hatalmat, így a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság elnökségének elnökévé egy muszlimot, Fikret Abdićot választották, aki Alija Izetbegovićnak adta át a helyét.[8] A nemzetgyűlés elnökévé a szerb Momčilo Krajišnikot, a kormány elnökévé pedig a horvát Jure Pelivant választották. A hatalommegosztási megállapodás a választási verseny során, a választások megnyerésében és a funkciók megosztásában működött, aminek tulajdonképpen vége is lett. A bosznia-hercegovinai nemzetgyűlésben a HDZ BiH 18,35%-ot, az SDS 30,00%-ot, az SDA pedig 35,83%-ot kapott. Megoszlásuk nagymértékben megfelelt az egyes nemzetek teljes népességen belüli részarányának.[9]

Kivonat az 1991-es bosznia-hercegovinai népszámlálásból
Nemzetiség Szám Részesedés a teljes népességből
bosnyákok 1.902.956 43,47 %
szerbek 1.366.104 31,21 %
horvátok 760.852 17,38 %
jugoszlávok 242.682 5,54 %
egyéb1 104.439 2,38 %

Következmények[szerkesztés]

1991 elején találkozókra került sor a hat jugoszláv köztársaság és a két autonóm régió vezetői között, hogy megvitassák a Jugoszláviában zajló válságot.[10] A szerb vezetés a föderatív megoldást, míg a horvát és szlovén vezetés a szuverén államok szövetségét részesítette előnyben. Alija Izetbegović boszniai vezető februárban aszimmetrikus föderációt javasolt, ahol Szlovénia és Horvátország laza kapcsolatokat tartana fenn a megmaradt négy köztársasággal. Röviddel ezután megváltoztatta álláspontját, és egy ilyen szövetség előfeltételeként a szuverén Bosznia mellett döntött.[11] Március 25-én Franjo Tuđman horvát, és Slobodan Milošević szerb elnök találkozót tartott Karađorđevóban.[12] A találkozó néhány jugoszláv politikus állítása szerint ellentmondásos volt, de a két elnök megegyezett Bosznia-Hercegovina felosztásában.[13] Június 6-án Alija Izetbegović bosnyák, és Kiro Gligorov macedón elnök gyenge konföderációt javasolt Horvátország, Szlovénia és a másik négy köztársaság között. Ezt a Milošević-kormányzat elutasította.[14] 1991. június 25-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, ami Szlovéniában tíznapos háborúnak nevezett fegyveres konfliktushoz, valamint a jelentős szerb nemzetiségű területeken a horvát függetlenségi háború eszkalálódásához vezetett.[15] 1991 második felében a harcok felerősödtek Horvátországban. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) immár Bosznia-Hercegovinából is támadta Horvátországot.[16]

1991 júliusában a Szerb Demokrata Párt (SDS) képviselői, köztük az SDS elnöke Radovan Karadžić, Muhamed Filipović és Adil Zulfikarpašić a Muszlim Bosnyák Szervezet (Muslimanska bošnjačka organizacija – MBO) képviselői kidolgozták a Karadžić–Filipović-egyezmény néven ismert megállapodást. Eszerint Bosznia-Hercegovina Szerbia és Montenegró államszövetségében maradt volna. A megállapodást a horvát politikai pártok elutasították. Bár kezdetben üdvözölte a kezdeményezést, később az Izetbegović-adminisztráció is elutasította a megállapodást.[17][18] 1991 szeptembere és novembere között az SDS megszervezte hat szerb autonóm terület (SAO) létrehozását.[19] Ez a bosnyákok Jugoszláviából való kiválás felé tett lépéseire volt válasz.[20] Hasonló lépéseket tettek a boszniai horvátok is.[20] 1991 augusztusában az Európai Gazdasági Közösség adott otthont a Jugoszláviáról szóló békekonferenciának abból a célból, hogy megakadályozzák Bosznia-Hercegovina háborúba sodródását. 1991. szeptember 25-én az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa elfogadta a 713. számú határozatot, amely fegyverembargót rendelt el minden volt jugoszláv területre. Az embargónak a JNA-ra és a szerb erőkre alig volt hatása. Ekkorra a horvát csapatok is már nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a JNA-tól a laktanyacsata során. Ezzel szemben az embargónak a boszniai háború kezdetén jelentős hatása volt Bosznia-Hercegovinában.[21] A szerb erők megkapták a kivonuló a JNA fegyverzetét és felszerelését, míg a horvát és bosnyák erők az embargót megszegve Horvátországon keresztül szereztek fegyvert.[22]

A Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság szarajevói parlamentje 1991. október 15-én egyszerű többséggel elfogadta a „Bosznia-Hercegovina szuverenitásáról” szóló memorandumot.[23][24] A memorandumot hevesen vitatták a boszniai szerb parlamenti képviselők, azzal érvelve, hogy az alkotmány LXX. módosítása eljárási biztosítékokat és kétharmados többséget ír elő az ilyen kérdésekben. A Memorandumot mindenesetre megvitatták, ami a boszniai szerbek parlamenti bojkottjához vezetett.[25] A szerb politikai képviselők a Boszniai Szerb Köztársaság Nemzetgyűlésén 1991. október 24-én nyilatkozatot fogadtak el, amely kimondta, hogy a szerbek Jugoszláviában kívánnak maradni.[20] A Demokratikus Akció Pártja (SDA), amelyet Alija Izetbegović vezetett eltökélte a függetlenség elérését, melyet az Európai Közösség és az Amerikai Egyesült Államok is támogatott.[26] Az SDS viszont egyértelművé tette, hogy ha a függetlenséget bejelentik, a szerbek kiválnak, mivel joguk volt az önrendelkezéshez.[26] 1992. január 9-én a boszniai szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaság elődjét, „Bosznia-Hercegovinai Szerb Népköztársaságot” (SR BiH), de nem nyilvánították ki hivatalosan a függetlenséget.[20] A Jugoszláviáról szóló Békekonferencia Választottbírósági Bizottsága 1992. január 11-iki 4. számú állásfoglalásában Bosznia-Hercegovináról kijelentette, hogy Bosznia-Hercegovina függetlenségét nem szabad elismerni, mert az ország még nem tartott népszavazást a függetlenségről. [27]

1992. január 25-én, egy órával a parlamenti ülésszak elnapolása után a parlament február 29-re és március 1-re írta ki a népszavazást a függetlenségről.[23] A vita, miután a többségi bosnyák–horvát küldöttek elutasították azt az indítványt, hogy a népszavazási kérdést a még meg nem alakult Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanács elé vigyék, a szerb képviselők részvétele nélkül ért véget.[28] A népszavazási javaslatot, az SDS-tagok hiányában a muszlim képviselők által javasolt formában fogadták el.[28] Ahogy Burg és Shoup megjegyzi, „a döntés a konfliktusba taszította a boszniai kormányt és a szerbeket”.[28] A közelgő népszavazás már februárban nemzetközi aggodalmat keltett.[29] A horvátországi háború fejleményeinek eredményeként 1992. február 21-én megszületett az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 743. számú határozata, amely létrehozta az Egyesült Nemzetek Védelmi Erőit (UNPROFOR). A népszavazásokon való részvétel 63,7%-os volt, a választók 92,7%-a szavazott a függetlenség mellett. Ez arra utal, hogy a boszniai szerbek, akik a lakosság körülbelül 34%-át alkották nagyrészt bojkottálta a népszavazást.[30] A szerb politikai vezetés a népszavazásokat ürügyként használta fel arra, hogy tiltakozásul útlezárásokat állítson fel. A függetlenséget a boszniai parlament hivatalosan 1992. március 3-án nyilvánította ki.[31]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Dieter Nohlen & Philip Stöver (2010) Elections in Europe: A data handbook, p330 ISBN 978-3-8329-5609-7
  2. ↑ Pavkovic, Aleksandar. The fragmentation of Yugoslavia: nationalism and war in the Balkans. MacMillan Press, 85. o. (1997). ISBN 978-0-312-23084-5 
  3. ↑ Crnobrnja, Mihailo. The Yugoslav drama. I.B. Tauris & Co, 107. o. (1994). ISBN 978-1-86064-126-8 
  4. ↑ The former Yugoslavia's Diverse Peoples: A Reference Sourcebook. Santa Barbara, California: ABC-CLIO, 311. o. (2004). ISBN 978-1-57607-294-3 
  5. ↑ Betlehem & Weller 1997, p. 20
  6. ↑ The Death Of Yugoslavia Part 1 Enter Nationalism 5 (angol nyelven). [2022. október 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. október 16.)
  7. ↑ Povijest parlamentarizma u BiH[halott link], Parlamentarna Skupština Bosne i Hercegovine. (Hozzáférés: 2014. augusztus 23.)
  8. ↑ Viktor Meier, Yugoslavia: A History of its Demise, Trans. Sabrina Ramet, (London and New York: Routledge, 1999), p. 193.
  9. ↑ Saša Mrduljaš, Hrvatska politika unutar Bosne i Hercegovine u kontekstu deklarativnog i realnoga prostornog opsega Hrvatske zajednice / Republike Herceg-Bosne (1991. – 1994.), Institut društvenih znanosti Ivo Pilar - Centar Split, 2008.
  10. ↑ Sadkovich 2007, 239. o.
  11. ↑ Ramet 2006, 386. o.
  12. ↑ Lučić 2008, 72. o.
  13. ↑ Lučić 2008, 74–75. o.
  14. ↑ Tanner 2001, 248. o.
  15. ↑ CIA 2002, 58, 91. o.
  16. ↑ Lukic & Lynch 1996, 206. o.
  17. ↑ Ramet 2006, 426. o.
  18. ↑ Schindler 2007, 71. o.
  19. ↑ Caspersen 2010, 82. o.
  20. ↑ a b c d Trbovich 2008, 228. o.
  21. ↑ Burg & Shoup 1999, 85. o.
  22. ↑ Shrader 2003, 59–61. o.
  23. ↑ a b Trbovich 2008, 221. o.
  24. ↑ Cook, Bernard A.. Europe Since 1945. Taylor and Francis, 140. o. (2001). ISBN 978-0-8153-4057-7 
  25. ↑ Trbovich 2008, 220–224. o.
  26. ↑ a b Burg & Shoup 1999, 103. o.
  27. ↑ Roland Rich (1993). „Recognition of States: The Collapse of Yugoslavia and the Soviet Union”. European Journal of International Law 4 (1), 48–51. o. [2012. április 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. április 22.)  
  28. ↑ a b c Burg & Shoup 1999, 105. o.
  29. ↑ Burg & Shoup 1999, 108. o.
  30. ↑ The Referendum on Independence in Bosnia-Herzegovina: 29 February–1 March 1992. Commission on Security and Cooperation in Europe, 1992. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. december 28.)
  31. ↑ Bose 2009, 124. o.

Források[szerkesztés]

Könyvek[szerkesztés]

Újságcikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Opći izbori u Bosni i Hercegovini 1990. című horvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=1990-es_bosznia-hercegovinai_általános_választások&oldid=26339055”