Északi elefántfóka

Északi elefántfóka
	Bikák küzdelme
	Természetvédelmi státusz
	Nem fenyegetett;
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Főosztály:	Négylábúak (Tetrapoda);
Osztály:	Emlősök (Mammalia);
Alosztály:	Elevenszülő emlősök (Theria);
Csoport:	Eutheria;
Alosztályág:	Méhlepényesek (Placentalia);
Öregrend:	Laurasiatheria;
Csoport:	Ferae;
Rend:	Ragadozók (Carnivora);
Alrend:	Kutyaalkatúak (Caniformia);
Öregcsalád:	Úszólábúak (Pinnipedia);
Család:	Fókafélék (Phocidae);
Alcsalád:	Barátfóka-formák (Monachinae);
Nemzetség:	Monachini;
Nem:	Elefántfóka (Mirounga);
Faj:	M. angustirostris;
Tudományos név
	Mirounga angustirostris; Gill, 1866
Elterjedés
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Északi elefántfóka témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Északi elefántfóka témájú médiaállományokat és Északi elefántfóka témájú kategóriát.

Az északi elefántfóka (Mirounga angustirostris) a fókafélék (Phocidae) közé tartozó elefántfókák egyik faja. A többi fókához hasonlóan tengeri emlős; mellső végtagjai uszonyokká alakultak, a hátsók pedig elkorcsosultak. Halakkal táplálkozik. Nevét rövidke, de a déli elefántfókáénál azért valamivel hosszabb ormányáról kapta.

Nevének eredete

A Mirounga nemzetségnév az ausztráliai őslakosok nyelvéből ered. Az angustirostris jelentése „keskeny csőrű”: arra utal, hogy az északi elefántfóka ormánya déli rokonáénál keskenyebb.

Megjelenése

Csak a hím elefántfókáknak van ormánya: ez erősíti fel kihívó bömbölésüket a párzási időszakban. Testük a többi fókafajéhoz hasonlóan a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Jellemző rájuk a poligínia (többnejűség) és a nemi kétalakúság: a kifejlett bikák 4-5 méter hosszt és 2000-2700 kg tömeget érnek el; a nőstények hossza 2–3 m, tömege 600–900 kg lehet. Az újszülött borjak mintegy 47 kg-osak.

Szőrzete ritkás és durva. Az újszülött borjak feketék, de már 3–4 hetes korukban ezüstszürkévé válnak. Végleges, barnás színezetük 3–4 hónapos korukra alakul ki. A hímek sötétebbek, mint a nőstények, és az állatok háta is sötétebb színű hasuknál.

Elterjedése

A Csendes-óceán északi részén élnek. A szárazföldre csak szaporodni járnak ki; ilyenkor hatalmas fókatelepeken gyűlnek össze, főleg a Kalifornia és Mexikó partjai mentén található szigeteken. Legnagyobb közösségük a mexikói Guadalupe szigeten él. A szaporodási időszakon kívül több ezer kilométeres távolságra is elvándorolnak. Északi elefántfókákat láttak már a Hawaii- és az Aleut-szigetek, illetve Japán térségében is.

Jól megközelíthető, egész évben zsúfolt elefántfóka telepek találhatók Kaliforniában, az 1-es főút mentén San Simeon térségében. San Simeontól északra Piedras Blancas-nál közvetlenül a főút mellett több száz egyedet (elsősorban nőstényeket és kicsinyeket) tekinthetünk meg testközelből.

A kaliforniai San Miguel-szigeten vizsgálták vándorlási szokásaikat. A hímek december végén, a nőstények egy-két héttel később érkeznek a telepre, ahonnan a fajfenntartás után március végén, április elején távoznak. Év közben a hímek 4000, a nőstények 2000 km-re is elkóborolnak. A nőstények június elején, a hímek júliusban visszatérnek a telepre vedeni. Második vándorútjukra a nőstények augusztus elején, a hímek szeptember végén indulnak el. Egy hím elefántfóka egy év alatt húszezer kilométert is megtehet; ennél az emlősök között csak a szürke bálnák vándorolnak többet.

Életmódja

Kitűnő búvár; a bikák jobban merülnek a teheneknél (a déli elefántfókáknál ez fordítva van). Egy hím fóka, amelyre elektronikus mérőműszert szereltek, 1735 m mélyre merült; a hímek akár 120 percig is a víz alatt maradhatnak.^[1]^[2] A nőstények kevesebbet bírnak: általában 400–600 méterre mennek le, és 15–70 percig maradnak a víz alatt.

Ugyancsak a San Miguel-szigeten gyomormosással tanulmányozták táplálkozását – ez kellemetlen ugyan, de még mindig kevésbé, mint a boncolás. A fókák gyomortartalmában tizenháromféle tintahal és kétféle polip, valamint különböző halak, köztük kisebb cápák maradványait találták meg. A szaporodás és a vedlés időszakaiban hónapokig nem esznek semmit.

A nőstények az egész éves (több, mint 11 hónapos) vemhesség után érkeznek szaporodni a fókatelepre. Átlag hat nap múlva hozzák világra borjukat, amit négy hétig szoptatnak. Azok az anyák, amelyek kicsinye elpusztult

, hajlandóak egy másikat is szoptatni; ezek azután egészen léggömbszerűre dagadnak. A szoptatás után még több mint egy hónapba telik, amíg a kölykök megtanulnak úszni és halat fogni. Mivel az anyjuk már nem eteti őket, ezalatt testsúlyuknak akár kétharmadát is elveszíthetik. Az elválasztás után a nőstény kész a párosodásra, ami után visszatér a tengerbe.

Az északi elefántfókák nőstényei már kétéves korukban ivarérettek, de általában csak négyévesen kezdenek szaporodni. A hímek 6–7 évesen válnak ivaréretté, de csak 9–10 évesen jutnak nőstényhez. Küzdelmeik kevésbé hevesek, mint déli rokonaiké: fejüket magasra emelik, ormányukat felfújják, és erős, kattogó hangot bocsátanak ki. Ez a nemes vetélkedés csak ritkán torkollik komolyabb verekedésbe, de a nőstények is sokat marják egymást.

Az elefántfókák évente egyszer vedlenek: ilyenkor bőrük felső rétege szőrzetükkel együtt lehámlik. Ebben az időszakban kénytelenek hosszú hetekig a szárazföldön tartózkodni. Mélyedéseket ásnak a vizenyős talajba, és azokba fekszenek; az üregeket hamarosan sár, vizelet és ürülék keveréke tölti ki.

Ellenségeik

A ragadozókkal nem sok baja van, bár a kardszárnyú delfinek és a fehér cápák néha széttépnek egyet-egyet közülük. Annál többet szenvednek az élősködőktől.

Az északi elefántfókákat az indiánok ősidők óta vadászták; kereskedelmi célú vadászatuk 1818-ban kezdődött. Bőrük nem volt értékes, de bőséges zsírjuk igen; ötven év alatt csaknem teljesen ki is irtották őket. Az 1880-as években néhány „tudós” nyolc elefántfókára bukkant, és mivel azt gondolták, hogy ezek a faj utolsó képviselői, egy kivétellel lelőtték őket, mert sok pénzt reméltek a kihaltnak vélt állat bőréért, csontvázáért a gyűjtőktől. Szerencsére nem ezek voltak a faj utolsó példányai, és a megmaradt elefántfókákat a 20. század elején Mexikóban és az Amerikai Egyesült Államokban is védelem alá helyezték. Napjainkra számuk túllépte a százezret.

További információk

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2009. szeptember 20.)
Elefántfókák (Megszűnt a lap. Te is segíthetsz megfelelő hivatkozást találni!)
Angol nyelvű fajleírás
Képek és videók az északi elefántfókáról

Jegyzetek

↑ (2012. május 15.) „Foraging behavior and success of a mesopelagic predator in the northeast Pacific Ocean: insights from a data-rich species, the northern elephant seal”. PLOS ONE 7 (5), e36728. o. DOI:10.1371/journal.pone.0036728. PMID 22615801. PMC 3352920.
↑ (2000) „Foraging ecology of northern elephant seals”. Ecological Monographs 70 (3), 353–382. o. DOI:[0353:feones2.0.co;2 10.1890/0012-9615(2000)070[0353:feones]2.0.co;2]. JSTOR 2657207.

Források

R. Dawkins: Az Ős meséje. Partvonal Kiadó. Budapest, 2006

Biológiaportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] (2012. május 15.) „Foraging behavior and success of a mesopelagic predator in the northeast Pacific Ocean: insights from a data-rich species, the northern elephant seal”. PLOS ONE 7 (5), e36728. o. DOI:10.1371/journal.pone.0036728. PMID 22615801. PMC 3352920.

[Ecology-2] (2000) „Foraging ecology of northern elephant seals”. Ecological Monographs 70 (3), 353–382. o. DOI:[0353:feones2.0.co;2 10.1890/0012-9615(2000)070[0353:feones]2.0.co;2]. JSTOR 2657207.

[1]

[2]