Szász Néppárt
| Szász Néppárt | |
| Adatok | |
| Utolsó vezető | Carl Wolff |
| Alapítva | 1876. |
| Feloszlatva | 1890. június 17. |
| Utódpárt | Szabadelvű Párt |
| Székház | Nagyszeben |
| Pártújság | Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt |
| Ideológia | az erdélyi szászok érdekképviselete dualizmus-ellenesség |
A Szász Néppárt egy etnikai alapon szerveződő politikai párt volt a történelmi Magyarország területén, Erdélyben. Értelemszerűen a tagjai erdélyi szászok voltak. Ugyan sohasem valósították meg, de szélesebb értelemben a teljes magyarországi németajkú kisebbség (svábok, cipszerek, heidebauerek stb.) pártja kívántak lenni.
Leírása[szerkesztés]
A Szász Néppárt az 1876-os vármegyerendezés hatására alakult, mely feldarabolta az addig kvázi egységes, de jogilag kilenc székből álló Királyföldet négy újonnan alakított vármegye között. A területrendezéssel nem csak a több évszázados addigi politikai berendezkedés szűnt meg, hanem számos kollektív előnyt és kiváltságot is elvesztettek, hisz az új megyéken belül az erdélyi szászok kivétel nélkül jelentős kisebbségbe kerültek. Vagyis a szászok évszázadokig fennálló területi és kulturális autonómiája szűnt meg az új vármegyék kialakításával.
A „természetszerűleg” ellenzéki párt kezdettől fogva két nagy frakcióra bomlott. A „zöldek”, főként fiatal, németországi egyetemet végzett politikusok és újságírók a pángermanizmus jegyében mindvégig a mindenkori magyar és osztrák kormányok ellen voltak és élesen követelték elképzeléseik valóra váltását (pl. Királyföld területi autonómiáját), ellenben a „feketék”, vagyis a főként az idősebb generációt képviselő szász közszereplők a Friedrich Bömches által kijelölt utat követve bizonyos mértékig mindig támogatták a magyar kormányzati politikát, ettől remélve a változást és a korban kibontakozó magyarosítási politika enyhülését, megszűnését.
A két frakció végül 1890. június 17-én szakított egymással, mely napon a Nagyszebenben tartott hétszáz fős „Sachsentag” jóváhagyta az addigi politikai irányvonal módosítását és elfogadta a dualizmust, az új nemzetiségi törvényt, valamint az egységes magyar nemzetállam gondolatát is, majd a párt („fekete”) tagjai csoportosan beléptek a Szabadelvű Pártba. A „zöldek” ugyan nem követték őket, de a politizálással sem hagytak fel, azonban új pártot sem alapítottak; a korabeli kifejezéssel élve „párton kívüli szász programmal” indultak a későbbi országgyűlési és helyhatósági (azaz önkormányzati) választásokon.
A zöldek ekkortájt kapták a zöldfülűből rövidített „zöld” gúnynevet, ami arra utalt, hogy a „frakció” főként fiatalokból állt (vezetőjük, Karl Lurtz 1864-ben született, tehát mindössze húszas évei közepén-végén járt) és a „feketék” is, mintegy viszonzásképp, akik egyébként magukat a „mérsékelt” jelzővel illették.
A Szász Néppárt beolvadásáért cserébe az erőszakos magyarosító politika legismertebb képviselőit, Bethlen Gábort és Bánffy Dezsőt is leváltották, majd Szeben vármegye élére és egyben a szász ispáni székbe Gustav Thälmann ismert szász jogvédőt nevezték ki. Rajta kívül még Bausznern Guidó került főispáni székbe, aki Fogaras vármegye első embere lett 1891-ben (noha a megyében a németajkúak aránya akkoriban 3,5% körül volt csupán). Ezeken felül több törvényt is hoztak, vagy módosítottak valamely mértékben a javukra, de az új közigazgatási (és a vele járó politikai) rendszer megmaradt.
A „zöld” szászok később kivétel nélkül támogatták Erdély és Románia egyesítését, ettől remélve egy autonóm, vagy akár független Királyföld létrejöttét, de számításuk nem jött be; a háború végeztével a magyarosító politikát a jóval erőszakosabb románosító váltotta fel.
Források[szerkesztés]
- Alkalmazkodási válság a szász és román nemzeti mozgalmakban, In: Erdély története (harmadik kötet), Akadémia kiadó, Budapest, 1986
- Erdélyi főispánok a Tisza-éra végén (1890–91) (I.), Korunk, 2009. március
- Erdélyi szászok: autonómia nélkül[halott link], Fórum, II. évf. 6-7. szám, 11-12. oldal, 2002. június-július
- Csöndélet Brassóban, Országos Hírlap, II. évf. 129. szám, 11. o., 1898. május 10.
.svg){kind=small}