Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2024-12-1
.jpg)
A mozaik olyan művészeti technika és annak eredménye, amelynél kicsiny méretű színes üveg-, kő- vagy kavicsdarabokból állítják össze a képet vagy mintázatot (néha más anyagokat is használnak). A mozaikdarabokat cementtel, gipsszel rögzítik, esetleg a még nedves vakolatba nyomják bele. A mozaik szó a görög muszeion szóból eredeztetett latin opus musivum (múzsákhoz közelálló) kifejezésből származik. A művészeti ág múzsákkal való kapcsolatba hozása azt jelenti, hogy a mozaik igen megbecsült műfaj volt.
Az első mozaikok fehér és fekete (világos és sötét) színű kavicsokból készültek, később színesebb kavicsokat is alkalmaztak. A mozaikok jellemzően a különböző épületek padlózatának díszítésére szolgáltak. A mozaiktechnika fejlődésével a különböző színű kőzeteket megmunkálták, kicsiny hasábokat készítettek belőlük. Az ilyen mozaiknak a neve „opus tessalatum”, azaz „kockás mű”. A négyszögletes, de nem négyzetes hasábokból készült mozaik neve „opus sectile”. A sík felületű mozaikszemekből egységesebb felületet lehetett kialakítani, a padlódísz pedig alkalmasabbá vált a rajta való járásra. Amikor a mozaikszemeket színezett üvegből kezdték készíteni, a színskála jelentősen kibővült, és még alkalmasabbá vált a képszerű megjelenésre. Az üvegmozaik padlómozaikként már nem volt használható, alkalmas volt viszont arra, hogy a falakra kerüljön. Így alakult ki a festészetet utánzó mozaik. A boltozatokra, kupolákba, ívelt felületekre kerülő mozaikoknak külön nevük van: „opus vermiculatum”, de így hívják a kígyózó szalag mintáját követő síkmozaikot is. A mozaikművészet a bizánci korban jutott fejlődése csúcsára, majd átmeneti hanyatlás után a historizmus és a szecesszió fedezte fel újra, és a modern művészetben is történtek komoly kísérletek a feltámasztására.