SV40

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Simian virus 40
Symian virus.png
Vírusbesorolás
Csoport: I. csoport
dsDNS vírusok
Család: Polyomaviridae
Nemzetség: Orthopolyomavirus
Faj: Simian virus 40
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Simian virus 40 témájú kategóriát.

Az SV40 (az angol simian virus 40 rövidítése, jelentése: majomvírus 40) kis méretű poliómavírus, amely egyaránt megtalálható emberekben és majmokban. A vírus azután került a figyelem középpontjába, amikor kutatók rájöttek, hogy 1955 és 1963 között beadott járványos gyermekbénulás elleni vakcinák nagyjából egyharmada SV40 vírussal volt fertőzve. Így milliók kapták meg a nemzeti védőkampány által beadott oltás mellett a SV40 majomvírust is. Későbbi kutatások felvetették, hogy a vírus esetleg felelőssé tehető egyes - főleg ritka - rákbetegségekért, de ezeket a feltételezéseket egyelőre nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani.

Kutatásának története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A járványos gyermekbénulás az 1900-as évek elején egyre aggasztóbb méreteket öltött, ami a kutatókat arra sarkallta, hogy minél gyorsabb megtalálják a betegség ellenszerét. Az 1950-es évek elején két tudós, Jonas Salk és Albert Sabin versengve igyekeztek megtalálni a megfelelő vakcinát. Miután a kialakult betegség okozta károsodás már nem visszafordítható, így a hangsúly a megelőzésre került. A védettséget jelentő megfelelő immunválaszt lényegében mindkét tudós a betegséget kiváltó poliovírus segítségével próbálta elérni. Habár kutatásuk abban eltért, hogy amíg Salk elölt vírust használt, addig Sabin legyengítettet, de a vírus szaporítást mindketten ugyanúgy végezték. Az akkori módszereknek megfelelően az ázsiai rhesusmajmok veseszövetében tenyésztettek ki a poliovírust, amit aztán Salk formaldehiddel elölt. Ez képezte a Salk-féle vakcina alapját. 1955. április 12-én Dr. Jonas Salk bejelentette, hogy kifejlesztett egy vakcinát. Miután nagy volt a társadalmi nyomás (a gyerekek érintettsége miatt), rendkívül gyorsan indult meg a lakosság beoltása.

Négy évvel a Salk-vakcina bevezetése után Bernice Eddy, a National Institutes of Health kutatója vizsgálatai során a rhesusmajom vesesejtek pusztulására figyelt fel. Miután kivonatot készített a problémás sejtekből és azokat 23 rágcsálónak befecskendezte, 20 esetben 9 hónap alatt tumorok jelentek meg a kísérleti állatokban. Az aggódó tudós 1960. július 6-án eljuttatta eredményeit dr. Joseph Smadelhez, a HIN biológiai osztályának vezetőjéhez, azonban Smadel nem találta rosszindulatúnak a tumort. Egy év múlva dr. Maurice Hilleman és dr. Ben Sweet izolálták a problémát okozó vírust, amely az SV40 (simian virus 40) elnevezést kapta, mivel ez volt a negyvenedik olyan vírus, amit majmok veséjében találtak. Feltételezték, hogy Salk formaldehides kezelése nem pusztította el az SV40 vírust. Habár a US Public Health Service nem volt meggyőződve a vírus ártalmasságáról, de 1961-ben (a nyilvánosság értesítése nélkül) mégis a problémás vakcina kivonásáról döntött és az új szállítmányok már olyan oltóanyagokból készültek, ahol a rhesusmajmok helyett a vírusmentes amerikai szürkemajmokat használták fel. Azonban addigra csak az USA-ban több mint 98 millió ember kapta meg az oltást. Az első publikus közlés az SV40-ről 1961. július 26.-án jelent meg a New York Times-ban.

A következő évtizedekben vizsgálták a fertőzött vakcina hatását a beoltott gyermekeken. Időközben az is kiderült, hogy részben mind a Salk-vakcinák, mind a Sabin cseppek fertőzöttek voltak SV40 majomvírussal. Dr. Robert Garcea és dr. John Bergsagel gyermekek agytumorjának vizsgálatakor SV40 vírus lenyomatát találták. Dr. Michele Carbone megállapította, hogy a rágcsálóknál közvetlenül befecskendezett vírus az esetek 60%-ában egy ritka rákfajtát, mesotheliomát okozott az injektálás helyén. A felfedezés nyomán új kutatások indultak és 1996 végére több tudós is jelezte, hogy különböző tumorokban megtalálták az SV40 nyomát. Ezt azonban számos tudós inkább a laborokban akkor már kutatásra használt SV40 szennyeződésnek tudta be.

Az 1990-es évek közepére kimutatták az SV40-et olyan személyeknél is, akik nem kerültek kapcsolatba a fertőzött oltóanyagokkal, így bebizonyosodott, hogy a vírus emberről emberre is terjed. 1980 után egy új fajta vesebetegség vizsgálatánál mutatták ki az esetek több mint felénél a vírus jelenlétét.

A különböző kutatások viszont ellentmondásosak. Habár abban mindenki egyetért, hogy emberben is megtalálható a vírus, de jelenleg nem bizonyítható kétséget kizáróan, hogy valóban veszélyes-e az SV40 az emberre. Azonban az se kizárható, hogy részleges szerepe van a tumorok kialakulásában. További kutatások arra is kitérnek, hogy nem bizonyítható, hogy az SV40 nem volt már jelen az emberi szervezetben a polio-vakcina oltások beadása előtt.

Viták a vírus rákkeltő hatásáról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

SV40 okozta sejtpusztulás a vesében (nagyítás)
  • Dr. Michele Carbone, az illinois-i Loyola University Medical Center kutatója úgy véli, hogy az SV40 rákkeltő hatású
  • A National Cancer Insitute(Nemzeti Rákkutató Intézet - NCI) álláspontja szerint viszont nem bizonyítható az elvégzett tanulmányokban, hogy a vírus hatást gyakorolt volna a lakosságra. Azonban sokan megkérdőjelezik ezen tanulmányok alaposságát.
  • Számos tudós úgy véli, hogy a kutatók által a tumorokban talált SV40 valójában a laborokban szennyeződött, mivel az SV40 mint rákkutatási eszköz gyakran használatos volt. Dr. Howard Strickle ötven kórházi mesothelioma mintát vizsgált meg és egy se tartalmazott SV40-et. Más kutatók viszont kétlik, hogy a több helyről érkezett jelentések mindegyik magyarázható lenne a szennyeződéssel.
  • Miután az SV40 és a rák kapcsolata nem egyértelmű (nincs jelen minden mintában és nem kapja meg minden beinjekciózott egyed) így feltételezik, hogy a rák kialakulása az SV40 mellett több rákkeltő tényező függvénye.

Virológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az SV40 a Polyomaviridae családba tartozik, lipidburka nincs, kapszidja ikozaéder alakú, genomja kettős szálú DNS, amely kb. 5000 bázispárnyi hosszú. A fertőzés során a gazdasejt felszínén található MHC-I fehérjekomplexhez kapcsolódik. Miután a vírus bejutott a citoplazmába, a kapszid szétesik, DNS-e pedig - a hozzákötődő fehérjékkel együtt - a sejtmagba vándorol. Az SV40 génjei két csoportra oszlanak, korai és késői génekre. A korai gének szabályozó hatásúak, míg a kései gének a kapszid felépítéséhez szükséges struktúra-proteineket kódolnak. A vírus daganatkeltő hatásáért a korai termékek közé tartozó ún. nagy T-antigén felelős, amely serkenti a sejtosztódást és blokkolja az apoptózist beindító p53 tumorellenes sejtfehérjét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]