Prekariátus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A prekariátus (szociológiai és közgazdasági kifejezés, mely a precarious [bizonytalan] és a proletariátus szóvegyítésével keletkezett) a jelenlegi kapitalizmus osztályhierarchiájában legalul elhelyezkedő, az utóbbi évtizedekben kialakult, növekvő létszámú társadalmi osztály, melyet a munkásosztály viszonylagos biztonságához képest állandó létbizonytalanság jellemez, mivel tagjai sem folyamatos, teljes munkaidős munkahellyel, sem ennek megfelelő jövedelemmel nem rendelkeznek. Ezen társadalmi osztályhoz tartoznak a tartós munkanélküliek, részmunkaidőben, alkalmi- vagy idénymunkában foglalkoztatottak, akik a biztos jövedelem hiányában a társadalom szociális ellátórendszerére, különféle segélyekre és egyéb ellátásokra szorulnak. A prekariátus sajátos társadalmi rétegeit képezik a munkahellyel még soha nem rendelkezett, fiatal, tartós munkanélküliek, a gyermekeiket egyedül nevelő szülők, a rokkantak és egészségileg károsodottak, hajléktalanok csoportjai. A prekariátus kialakulása a 21. századi Európa komoly társadalmi problémájává vált, de nem kifejezetten európai jelenség, Japánban például 20 millió felett van a prekáriusoknak megfelelő freeterek lélekszáma.

Guy Standing, brit közgazdász elemezte elsőként ezt a keletkezőben lévő osztályt a Policy Network „agytrösztje” számára készített munkájában és Prekariátus: az új, veszélyes osztály (Precariat: The New Dangerous Class) című későbbi könyvében, melyben a társadalmi probléma megoldására a feltétel nélküli alapjövedelem (unconditional basic income) bevezetését javasolta.

A prekariátus legfontosabb szociológiai összetevői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Guy Standing elemzése szerint az európai prekariátus három fő társadalmi komponensből áll. Az első, leginkább az ipari lumpenproletariátushoz tartozó, erőszakra kapható, bűnöző kisebbség, mely a 2011-es londoni zavargások[1] fő résztvevője volt. A második képzett, munkaerőpiaci állás betöltésére alkalmas, jobb jövőről álmodó, állástalan fiatalokból áll, akiknek a jelenlegi helyzetben aligha van esélyük pénzügyi függetlenségre.[2] Ezek a fiatalok adták a madridi tüntetések fő bázisát. A harmadik, egyúttal legfontosabb csoport, marginalizálódott idősebb munkásokból áll, akik elvesztették korábbi társadalmi helyzetüket és anyagi biztonságukat, amiért a külföldieket hibáztatják. Brit közgazdászok figyelmeztetnek, hogy ez a réteg fontos támogatói bázisa a szélsőséges pártoknak, és valódi veszélyt jelentenek a jelenlegi társadalmi modellre. Még ha elterjedtebbé válik is a következő években, Európát nem fenyegetik a prekariátus által szervezett zavargások. Az igazi veszélyt a bevándorlásellenes populista pártok hatalmának növekedése jelenti, melyeket egyre nagyobb népesség támogat. A prekariátus ezen része felelős a franciaországi Marine Le Pen, a hollandiai Geert Wilders, a finnországi »igazi finnek« és a Svéd Demokraták (Sverigedemokraterna – SD) növekvő népszerűségéért. Mint ahogy a prekariátus fiatalabb tagjai politikai aktivitásának sokkal valószínűbb eredménye a szélsőbaloldallal, az anarchizmussal vagy az újkommunizmussal való kapcsolat.”[3]

A Nagy Brit Osztályfelmérés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A BBC és számos brit egyetem kutatóinak közreműködésével készült, 2013-as Nagy Brit Osztályfelmérés (Great British Class Survey of 2013) elemzésének eredményeként felállított, hét osztályból álló osztályszerkezet csúcsán az elit, míg az alján a prekariátus található. A felmérés a prekariátust „mind közül a leghátrányosabb helyzetű, a legalacsonyabb szintű gazdasági, műveltségi és társadalmi (kapcsolati) tőkével rendelkező osztálynak” tüntette föl, mely leginkább a hagyományos ipari övezetek kelepcéjének foglya.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Szépe András: Prekariátus: Miért pont most és miért pont itt? Fordulat, 19. szám, 2012/3.
  • Guy Standing: Prekariátus: Lakosokból állampolgárok. Fordulat, 19. szám, 2012/3.
  • Mika LaVaque-Manty: Hogy bukkanhatunk elméleti fogalmakra a való világban? A prekariátus esete. Fordulat, 19. szám, 2012/3.
  • Mario Candeias: Az osztály megteremtése és újrateremtése: a „lehetetlen” prekariátus a töredezettség és a mozgalom között. Fordulat, 19. szám, 2012/3.
  • Brett Neilson és Ned Rossiter: A prekaritás mint politikai fogalom: a kapcsolódás, a szubjektiváció és a szerveződés új formái. Fordulat, 19. szám, 2012/3.
  • Beszélgetés Ferge Zsuzsával: Prekariátus és Magyarország. Fordulat, 19. szám, 2012/3.
Angolul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Guy Standing: Precariat: The New Dangerous Class, Bloomsbury Academic 2011. 208 p. ISBN 1849663513
  • Guy Standing: Workfare and the precariat. Soundings, 2011. 47., pp. 35–43.
  • Kalleberg, A. L.: Precarious Work, Insecure Workers: Employment Relations in Transition. American Sociological Review, 2009. 74., pp. 1–22.
  • Esme Choonara: Is there a precariat? (en nyelven). socialistreview.org.uk, 2011. október 1. (Hozzáférés: 2013. július 9.)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. en
  2. Jon Henley: Young, qualified and jobless: plight of Europe's best-educated generation (en nyelven). The Guardian, 2013. július 1. (Hozzáférés: 2013. július 2.)
  3. Wawrzyniec Smoczyński: Youthful members of the full-time precariat (en nyelven). Polityka, 2011. szeptember 15. (Hozzáférés: 2013. június 19.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Precariat című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.