Részmunkaidő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A munkaviszony keretében történő foglalkoztatás ellenkező megállapodás hiányában teljes munkaidőre jön létre, amely a Munka Törvénykönyve (Mt.) alapszabálya szerint napi nyolc óra. A felek (munkáltató és munkavállaló) ennél rövidebb napi munkaidőre is szerződést köthetnek, ekkor beszélünk részmunkaidős foglalkoztatásról.

A részmunkaidő alapszabályai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A részmunkaidős foglalkoztatás az un. atipikus foglalkoztatási formák egyike a munkaerő-kölcsönzés, a távmunka, az egyszerűsített foglalkoztatás és az iskolaszövetkezeti diákfoglalkoztatás mellett. Részmunkaidőben csak akkor foglalkoztathat a munkáltató, ha ebben a munkavállalóval a munkaszerződésben külön megállapodik. A megállapodás a munkaidőt tartalmazhatja napi, heti vagy havi munkaidő meghatározásával is, melynek legkisebb mértéke nincs korlátozva, így az akár napi fél óra, heti négy óra vagy havi tíz óra is lehet. Munkaidő-keretben történő foglalkoztatás esetén az alapszabály szerint a legrövidebb munkaidő napi négy óránál rövidebb nem lehet, ettől részmunkaidős foglalkoztatás esetén el lehet térni, de csak akkor, ha a felek ebben kifejezetten megállapodnak, azaz az eltérést rögzíteni kell a munkaszerződésben. Munkabérre időarányosan jogosult, ha az arra való jogosultság a munkaidő mértékével összefügg. Időbérben tehát a napi, heti, havi munkaidejével arányosan jogosult díjazásra, és a bértételt a munkaszerződésben ennek megfelelően kell megállapítani. A legkisebb kötelező munkabér (minimálbér) és a szakképzett bérminimum szabályait ebben az esetben is alkalmazni kell, azaz legkisebb bérként legalább a minimálbérnek a részmunkaidővel arányos része fogja megilletni a munkavállalót (a havi minimálbér 1/174-ed részét kell megszorozni a havi óraszámmal). Az egyenlő bánásmód követelményét is meg kell tartani, ami azt jelenti, hogy semmilyen, a többi munkavállaló számára biztosított munkáltatói juttatásból nem zárható ki munkavállaló azon az alapon, hogy őt „csak” részmunkaidőben foglalkoztatja a munkáltató.

Jellemző alkalmazási területei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amennyiben a munkáltatónál van olyan munkakör, amelyben a feladatok elvégezhetőségét nem akadályozza a rövidebb napi munkaidő vagy az, hogy egy feladatkör ellátására több személyt alkalmaznak, akkor vagy a munkavállaló(k) kérésére, vagy költség-optimalizálási céllal a munkáltatónak célszerű lehet a részmunkaidő alkalmazása. A statisztikák szerint 2009-ben az EU 27 tagállamának átlagában a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva 15,9%. Ugyanez az arány a hölgyek között már 31,5%. Legjellemzőbb alkalmazási területe a munkavállalók kérésére a gyermeket nevelő anyák esetében figyelhető meg. Technikai megoldások alapján elkülönül az un. jobsharing esete, amikor egy pozíciót több munkavállaló tölt be, és megosztják egymás között a hét napjait. Szabályozás szempontjából speciális alkalmazási esete, ha a munkaszerződést kifejezetten (rendes munkaidőben) szombaton és vasárnap történő munkavégzésre kötik. Ez utóbbi esetben az Mt. alapszabályaitól annyiban lehet eltérni, hogy a heti pihenőnapnak nem kell vasárnapra esnie, így a vasárnapi munkavégzésre bérpótlékot sem kell fizetni. Népszerű még a szellemi szabadfoglalkozásúak és a tanácsadók körében.

Nehézségek az alkalmazásban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Munkavállalói oldalon hosszú távú tervezést igényel a részmunkaidős foglalkozásra történő életvitelszerű berendezkedés, mivel a nyugdíjjogosultságot jelentősen befolyásolja azzal, hogy a szolgálati idő számításánál is arányosan kell figyelembe venni. A munkáltatók számára is okozhat nehézséget, illetve többletköltséget az, ha a több foglalkoztatott miatt több munkaállomást kell kialakítania (asztal, számítógép, telefon, internet-hozzáférés, stb.), illetve több munkavállaló adminisztrációját kell elvégeztetni (bejelentés, bérszámfejtés, munkabér utalás, stb.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]