Mikrotonalitás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A mikrotonális (microtuning, microtone) hangolási rendszer fogalmát akkor használjuk, ha egy oktávszakaszt félhangoknál kisebb hangközökre osztunk.

Eredet, előfordulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legjelentősebb és legelterjedtebb a hindu nép- illetve műzenében kifejlődött hangolási rendszer, ami az oktávot 22 lépésre (shrutira) osztja föl. Ezek valamivel nagyobbak egy negyedhangnál. Ez az arány nem matematikai alapú, sokkal inkább hallás alapján értendő. Megtalálható továbbá a mexikói népzenében is, ahol negyed vagy annál kisebb hanglépés távolságokat használtak.

Több európai zenei gondolkodó is foglalkozott mikrotonális skálák elméletével és kidolgozásával, mint pl. Kyrillos Marmarinos (1749), Chrysanthos of Madytos (1832), Suphi Ezgi (1933), Ekrem Karadeniz (1981) és Simon Karas (1989), akik 17, 24 vagy akár 41 különálló oktávnevet határoztak meg, amiket 36, 53, 68 vagy akár 72 egyenlő távolságra osztottak föl.

Megjelenése a 20. századi zenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkalmazni a klasszikus zenében elsők között egy mexikói származású zeneszerző, Julián Carrillo kezdte az 1890-es években. Carillo a mexikói népzenéből merítve kísérletezte ki saját „sonido 13” nevű hangrendszerét, ami egyenlő közökre osztott negyedhangokból állt. Továbbá a 20. század korai éveiben Charles Ives, Alois Hába és Ivan Vïshnegradsk kísérletezett új temperálási formákkal. Hába kisebb hangtávolságokat használt, és ennek a szellemiségben sok zongoradarabot, vonósnégyesre készült munkákat és teljes operát is írt. A lehetőség arra, hogy vonós hangszerekkel , mikrotonális hangközöket játszunk, pusztán a játékos hallására korlátozódik. Viszont Hába zenéje speciálisan kialakított hangszerek (negyed hangolású zongora, harmónium, klarinét, trombita) építését követelte.

A kezdetek óta nagy problémának bizonyult (a hangszerek előállításán és preparálásán túl) a mikrotonális skálák kialakításakor a harmónia. Ez a kérdés számtalanszor előjött az ókortól kezdve a középkoron át napjainkig. Az egyenletes temperálású skálák, mint a XX. századi egyenlő távolságra lévő 12 félhangból álló kromatikus skála, vagy a világszerte már a népzenében (köztük a magyarban is), illetve már az ókori görög zeneelméletben is előforduló pentaton skála, mind arra törekedtek, hogy a lehető legharmonikusabb hangközöket állítsák föl. Hermann Ludwig von Helmholtz óta tudjuk, hogy ezt az alaphang felhangjainak egész számú többszöröseivel érhetjük el.

A mikrotonális skálák kreálásának az egyik legnagyobb alakja, és aki egy rendkívül komplex megoldással állt elő erre a kérdésre, Harry Partch XX. századi zeneszerző és hangszerkészítő. Ő egy olyan skálarendszert hozott létre, ami az oktávot 43 részre osztotta. Ennek a skálának az arányait (1:1, 81:80, 33:32, 21:20, 16:15, 12:11 stb.) Hz és cent viszonyban is definiálta. Ezeknek az arányoknak a megszólaltatására – a kortársaitól eltérően, akik a hangszereket manipulálták, vagy más hangköz arányokkal készíttették el – saját tervezésű hangszereket készített. Ezekre komponálta zenéit a 43 fokú skála rendszere alapján.

Alkalmazása az elektronikus zeneszerzésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkalmazása az elektronikus zenében viszonylag korán elkezdődött a szintetizátorok fejlődésével (például a Moog szintetizátorral), mivel ezekkel az eszközökkel már könnyen hozzá lehetett rendelni hangmagasságokat a beépített zongorabillentyűkhöz. Így a korai hangszerpreparációk és -manipulálások teljesen új utat nyertek ebben az instrumentumban. Az egyik leghíresebb alkalmazója, aki megbontotta az oktáv alapú hangolás rendszerét, Wendy Carlos. Ő alfa, béta és gamma skálákat alkalmazta - a Beauty in the Beast (1986) c. albumán - amik mind cent mértékegység alapúak (1200 cent egy oktáv). Ezek eltérő intonális cent lépésenként definiálják a skálát (Alfa: 77,965, Béta 63,8 cent).

Karlheinz Stockhausen 1953-as Studie II c. művéhez egy olyan skálát hozott létre, amely 81 lépésből épült föl. Lépésenként 100 Hz. További rendszereket alkalmazott későbbi műveiben, például a Gesang der Jünglinge (1955–56) c. darabjában, amit 60 lépésből álló skálája alapján komponált. Továbbá Ernst Krenek kísérletezett még 13 fokú skálarendszerével a Whitsun oratorio és a Spiritus intelligentiae c. műveiben.

További zeneszerzők, akik mikrotonalitással foglalkoztak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Microtonal music című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.