Klatrátok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Példák

A latin klatrát szó jelentése „ketrecbe zárt”, és az elnevezés a jég-metán anyagkombináció szerkezetése utal, ahol a jégkristályok által formált apró ketrecek ejtik csapdába a metánmolekulákat. A klatrátokat az égő jég néven is ismerik. Nagy nyomás alatt hihetetlen nagy mennyiségű gázt zárnak magukba, s mikor a felszínre hozzák, sisteregni, pattogni kezdenek, illetve tűz hatására lángra kapnak.[1] A világban mindenfele találhatóak klatrátok a tengerfenékbe ágyazva, energetikai szempontból kétszer akkora volumenben, mint együttesen az összes többi fosszilis tüzelőanyagot. A klatrátok kialakulásához 400 méteres mélység szükséges, illetve fontos, hogy a fenék hőmérséklete ne emelkedjen 1-2 Celsius fok fölé. Az anyagot a felette tornyosuló víztömeg nyomása és a hideg tartja szilárd halmazállapotban. A klatrátok többsége nagyon mély vizű tengerekben fekszik, ellenben nagy tömegekben fordulnak elő a viszonylag sekély arktikus vizekben is, ahol a hőmérséklet még a felszínhez közel is kellőképpen alacsony ahhoz, hogy stabilan tartsa őket. Néhány féregfaj a klatrátok metántartalmából táplálkozik. Körülbelül 10 000 - 42 000 milliárd köbméternyi anyag hever világszerte az óceáni aljzatban. Ez az az ok, amiért a fosszilis tüzelőanyag-ipar jövőt lát ebben az anyagban.[2]

Ha az óceánok melegebbé válnának, gigantikus mennyiségű metán szabadulna fel. Kb. 245 millió évvel ezelőtt tíz élőlényből kilenc kipusztult. Ezt hívjuk perm-triász kihalásnak. Egyes tudósok a klatrátok kiszabadulásával indokolták a nagyméretű kihalási rátát.[3]

A klatrátok fontos szerkezeti elemei a tengerfenék stabilitásának. Hirtelen szublimációjuk az aljzat berogyásához vezetne, ami példátlan erejű cunamikat idézne elő.

Referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Solan, E. D. 2003. Fundamental Principles and Applications of Natural Gas Hydrates. Nature 426, pp. 353-59.
  2. Kerr, R. A. 2004. Gas Hydrate Resource: Smaller but Sooner. Science 303, pp. 946-57.
  3. Benton, M. et el. 2003. When Life Nearly Died: The Greatest Mass Extinction of All Time. Thames and Hudson. London.