Jacopone da Todi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jacopone da Todi
Paolo Uccello 040.jpg
Elhunyt
1306. december 25.
Foglalkozása költő
Misztika
zeneszerző
szerző
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jacopone da Todi témájú médiaállományokat.

Jacopone da Todi [ejtsd: jakopóne] (1230 körül – 1306. december 25.) olasz költő, akit születése helyéről, Todiról, a perugiai kerületben levő kis városról neveznek így. Családneve dei Benedetti.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eleinte ügyvédségre adta magát, de amikor fiatal nejét egy összeomló emelvény maga alá temette, szakított addigi életmódjával; minden vagyonát a szegényeknek, minden idejét a vezeklésnek szánta. Hihetetlen módon kezdte magát sanyargatni: arra vágyott, hogy az embernek minél inkább megvessék, utálják, kinevessék; örült, ha bolondnak tartották, és amiket tett, valóban igazolni látszott e hitet. Több verse van, melyeket mintha delíriumban írtak volna. A középkori miszticizmus nem nyilatkozik nála mindig ilyen féktelen és művészietlen formában, nem mindig egy beteg fantázia vad kitöréseinek benyomását teszik. Jacopone da Todi csatlakozott azokhoz a bíbornokokhoz, akik a pápával hadakoztak, de foglyul esett és Bonifác láncra verette és egy földalatti börtönbe csukhatta, ahol a szerencsétlennek öt évig kellett sínylődnie. Csak Bonifác utódja, XI. Benedek adta vissza szabadságát 1303-ban. Erős költői tehetsége vitathatatlan, de e tehetsége csak versei egyes soraiban villámlik fel; egyenletes, művészi értékű költeményt alig írt. Sokáig túlbecsülték, neki tulajdonítva számos oly művet is, melyekről később kiderült, hogy a XV. századból valók, s melyek alapján némelyek, pl. Ozanam, Dante előfutárának is megtették. Jacopone da Todit kiváló latin költőnek is hirdették, neki tulajdonítva a Stabat Mater-t is, melyet azonban illetékes bírák szintén másnak, III. Incének tulajdonítanak. Irodalomtörténeti szempontból legérdekesebbek laudái, melyekben néhol már bizonyos cselekvény is folyik, föltüntetve azt az átmeneti stádiumot, melyben a párbeszédes dicsének lassan-lassan színdarabbá változott.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. V. ö. D'Ancona, J. da T., a Studi sulla Lett. Ital. de primi secoli című kötetben.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]