II. Honorat de Savoie

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Honorat de Savoie
Született1511. június 4. után[1]
nem ismert
Meghalt1580. szeptember 20.[2]
Állampolgárságafrancia
RendfokozataFranciaország marsallja
Kitüntetései
HázastársaJeanne de Foix, Vicomtesse de Castillon (1540–)[7]
Gyermekei
  • Henriet of Savoy-Villars
  • Jeanne de Villars
SzüleiAnne Lascaris
René de Savoie
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Honorat de Savoie témájú médiaállományokat.

II. Honorat de Savoie (neve Honoré formában is előfordul; 1511 k. – 1580) a Savoyai-ház tende-i ágának tagja, Villars grófja (1531-től), majd őrgrófja (1565–1580), hadvezér, Franciaország marsallja és admirálisa. Édesapja révén I. Ferenc francia király unokatestvére, Savoyai Lujza régens unokaöccse.

Származása, ifjúkora[szerkesztés]

Édesapja René de Savoie (1473 k. – 1525), II. Fülöp savoyai herceg végrendeletileg törvényesnek elismert fia, aki 1497-ben féltestvérétől, I. Filibert hercegtől kapta meg Villars grófságát. 1501-ben vette feleségül Anna Lascaris di Ventimigliát (1487–1554), Tende örökösét. Az ifjú Filibert felesége ráhatására 1503-ban semmisnek nyilvánította bátyja törvényesítését, mire ő XII. Lajos francia király udvarába menekült másik féltestvéréhez, Savoyai Lujzához (1476–1531), a Valois-házi Charles d’Orléans angoulême-i gróf özvegyéhez. Távollétében Savoyában per indult ellene, melynek végeztével elkobozták a hercegség területére eső birtokait. 1509-ben felesége révén megörökölte apósától Tende grófságát, amelynek élén 1510-ben hűséget esküdött a francia királynak. 1515-ben Savoyai Lujza fia, I. Ferenc lépett trónra, aki fontos megbízásokat adott nagybátyjának: Provence kormányzójává, majd udvarmesterré tette. Ilyen minőségben érte a halál: 1525 márciusában a paviai csatában szerzett sérüléseibe halt bele.

René de Savoie és Anna Lascaris házasságából több gyermek született:[8]

Honorat születési éve nem ismert pontosan; apja 1511-es végrendeletében még nem említi, tehát feltételezhetően ezt követően jött világra. Első említése egy 1524-es királyi adománylevélben olvasható, amikor is megkapta Sainte-Menehould, Passavant és Vassy uradalmait.[9] 1531. augusztus 25-én nagybátyja, az 1504-től uralkodó III. Károly savoyai herceg kinevezte Villars grófjává, visszaadva neki atyja korábbi címét, ami alapján feltételezhető, hogy ekkor már nagykorú volt. 1533-ban a francia királyi kamara nemesévé nevezték ki.[9]

Pályafutása[szerkesztés]

Katonai pályára lépett. A nyolcadik itáliai háború idején, 1536-ban részt vett a pikárdiai hadjáratban, amikor V. Károly császár seregei megostromolták Péronne-t. A következő évben is a tartományban harcolt Claude d'Annebault oldalán, többek között Thérouanne ostrománál.[10] 1542-ben Henrik dauphin alatt harcolt fivérével, Claude-dal együtt a roussilloni Perpignan sikertelen ostrománál.

II. Henrik 1547-es trónra lépése után a sógora, Anne de Montmorency connétáble által kormányzóként irányított Languedoc katonai helytartójává nevezték ki, és a Szent Mihály-rend lovagjává fogadták. 1552-ben elkísérte II. Henriket lotaringiai hadjáratára, amikor elfoglalta az ún. három püspökség (Metz, Toul és Verdun) vidékét.[11] 1553-ban részt vett a császáriak által ostromlott Hesdin hiábavaló felmentési kísérletében. Itt az unokatestvére, Emánuel Filibert savoyai herceg vezette ellenség fogságába esett. Szabadulása után megkapta Loches uradalmát II. Henriktől. 1554-ben II. Ercole d'Este ferrarai herceg udvarában tartózkodott, aki több ízben panaszkodott a hadvezetésére. 1557. augusztus 10-én súlyosan megsérült a vereséggel végződő saint-quentini csatában, de még teljes felgyógyulása előtt segítséget vitt a spanyolok által ostromolt Corbie-ba, amit így sikerült felmentenie. 1558 októberében unokaöccsei, François és Henri de Montmorency oldalán részt vett az itáliai háborúkat végleg lezáró béketárgyalásokon Emánuel Filibert herceg táborában, 1559-ben pedig jelen volt a cateau-cambrésis-i béke megkötése alkalmából rendezett, II. Henrik halálával végződő lovagi tornán.[12]

Az 1562-től kitörő francia vallásháborúk során nagy buzgalommal harcolt a hugenották ellen, ellentétben protestáns szimpátiával vádolt bátyjával, Claude-dal. A háborúk szünetében elkísérte IX. Károlyt annak nagy országjáró körutazására 1564–1566 során, és annak utolsó évében részt vett az igazságszolgáltatási reformot hozó moulins-i gyűlésen (ld. moulins-i ediktum, moulins-i rendelet). Eközben unokatestvére, Emánuel Filibert savoyai herceg 1565-ben őrgrófsággá emelte villars-i grófságát.[13][14]

1570-ben Blaise de Monluc utódaként Guyenne helytartójává nevezték ki. 1571-ben megkapta az elhunyt Imbert de La Platière de Bourdillon marsalli rangját, majd 1572-ben, Coligny meggyilkolását követően a keleti tengerek admirálisa lett.[13][15] A Szent Bertalan éjszakáján elkövetett mészárlások nyomán kiújuló háborúskodásban ő vezette a guyenne-i hugenották leverését 1573-ban.

1578-ban lemondott admirálisi rangjáról veje, a Guise-házi Charles de Mayenne herceg javára. III. Henrik 1578 decemberében az elsők között fogadta az újonnan alapított Szentlélek-rend lovagjai közé.

1580-ban halt meg, elhunytának pontos helye és időpontja bizonytalan.[13][16][17] A MedLands (Foundation for Medieval Genealogy) adatai szerint a halál dátuma 1580. szeptember 20.[18] Halálhelyeként Samuel Guichenon a 17. században Párizst jelölte meg, amit egyes modern szerzők is átvettek.[13][16][19] Jean-Louis Chalmel 19. századi történetíró szerint Loches-ban halt meg,[17] míg a MedLands Pressigny-en-Touraine-t jelöli meg.[18]

Házassága, gyermeke[szerkesztés]

II. Honorat de Savoie Savoyai- és Laszkarisz-emblémát egyesítő címere a Szentlélek-rend nyakláncával (Père Anselme szerint)[20]

1540-ben házasodott össze Jeanne-Françoise de Foix-val (†1542),[10] Alain de Foix-Candale – II. Gaston de Foix-Candale gróf negyedik fia, castilloni vikomt – és Françoise de Montpezat egyetlen lányával és örökösével.[13] Hozományként megszerezte Castillon-sur-Dordogne vikomtságát, továbbá a montpezat-i, aiguilloni, madaillani és Sainte-Livrade-i báróságokat. Felesége unokatestvéri viszonyban volt Honorat bátyja, Claude de Savoie második feleségével, Françoise de Foix-Candale-lal.

Egyetlen leányuk született:

A tende-i örökség[szerkesztés]

II. Honorat marsall unokaöccse, Claude nevű fivérének fia, I. Honorat (1538–1572) tende-i és sommarivai gróf, provence-i kormányzó 1572-ben halt meg gyermektelenül. Birtokait és címeit ketten követelték maguknak: II. Honorat, mint legközelebbi fiági rokon, és húga, Renée de Savoie-Tende (†1587), akit férje, I. Jacques d'Urfé támogatott.[21][22] Híveik (olaszul Urfalini) kiszorították Tende-ből II. Honorat támogatóit (Milliavini), de utóbbiak 1574-ben megmérgezték d'Urfét. A családi konfliktusba Emánuel Filibert savoyai herceg is beavatkozott, aki 1575-ben megállapodott Renée-vel – a grófnő ennek keretében lemondott a nizzai grófsághoz tartozó Maro és Prelà uradalmairól, amelyek a Genovai Köztársasághoz tartozó Onegliai Fejedelemségbe ékelődtek enklávéként. Cserébe a hercegtől megkapta Bâgé-le-Châtel őrgrófságát és több más birtokot.[22] Ezzel Tende elvileg a savoyai herceg birtoka lett, ám 1576-ban megváltozott a helyzet.

A marsall leánya és örököse, Henriette ebben az évben ismét férjhez ment, a tende-iek pedig új házastársa, Charles de Mayenne herceg hűségére esküdtek fel, felélesztve a tende-i örökség kérdését.[23] Ennek nyomán tárgyalások kezdődtek Emánuel Filiberttel, amelyek eredményeképpen Henriette és férje lemondott a tende-i és onegliai követelésekről a Lyon szomszédságában újonnan létrehozott miribeli őrgrófságért (beleértve Monthelier, Sathonay és Loyettes falvakat) cserébe.[24] Az erről szóló szerződést 1579-ben írták alá, de Tende csak 1581-ben olvadt végleg a savoyai hercegi birtokok közé.[25][26][27]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ↑ http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k54998927/f193.image.r
  2. ↑ Foundation for Medieval Genealogy (angol nyelven)
  3. ↑ Foundation for Medieval Genealogy (angol nyelven). [2020. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva].
  4. ↑ https://books.google.fr/books?id=uUnWcLc_qysC&pg=PA248
  5. ↑ https://books.google.fr/books?id=nV_haeh476IC&pg=PA39&redir_esc=y
  6. ↑ https://books.google.fr/books?id=a7X6lhAKgwgC&pg=PA145#v=onepage&q&f=false
  7. ↑ p22019.htm#i220186, 2020. augusztus 7.
  8. ↑ a b Samuel Guichenon, p. 241 III. (online).
  9. ↑ a b Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 137
  10. ↑ a b Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 138.
  11. ↑ Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 139.
  12. ↑ Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 140.
  13. ↑ a b c d e Samuel Guichenon, p. 248 - Tome troisième (online).
  14. ↑ Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 143.
  15. ↑ Recueil des lettres d'Henry IV, I. kötet, 14. oldal, 1. lábjegyzet (a Wikiforráson)
  16. ↑ a b Christian Sorrel: Les savoyards dans le monde: Recherches sur l'émigration (Actes du colloque d'Annecy, 13 décembre 1991 et 14 décembre 1991). 94 (franciául) (hely nélkül): Société savoisienne d'histoire et d'archéologie. 1992. 63. o.  .
  17. ↑ a b Jean-Louis Chalmel: Histoire de Touraine, depuis la conquête des Gaules par les Romains, jusqu'à l'année 1790. III Paris: H. Fournier. 1828. 145. o.  .
  18. ↑ a b Honorat Tende. fmg.ac (angolul) fmgac/MedLands (Foundation for Medieval Genealogy). o..
  19. ↑ Martine Acerra – Guy Martinière: Coligny, les Protestants et la mer. (hely nélkül): Presses Paris Sorbonne. 1997. ISBN 978-2-84050-091-9  
  20. ↑ Michel Popoff – Hervé Pinoteau: Armorial de l'Ordre du Saint-Esprit: D'après l'œuvre du père Anselme et ses continuateurs. (franciául) Paris: Le Léopard d'or. 1996. 20. o. ISBN 2-86377-140-X  .
  21. ↑ Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 149.
  22. ↑ a b Claude Longeon: Une province française à la Renaissance : la vie intellectuelle en Forez au XVIe siècle. 7 (franciául) (hely nélkül): Université de Saint-Etienne. 1975. 369–370. o. = Thèses et mémoires - Centre d'études foréziennes, ISBN 978-2-85145-024-1   .
  23. ↑ Michel Bourrier – Gérard Colletta: Chronologie illustrée de l'histoire du Comté de Nice. (franciául) Nice: Serre editeur. 2000. 85. o.  .
  24. ↑ Samuel Guichenon, p. 241 III. (online)
  25. ↑ Comtes de Tende de la maison de Savoie, 1889, p. 183.
  26. ↑ Luc Thevenon: Frontières du comté de Nice: "à la recherche des bornes perdues" sur l'ancienne limite des royaumes de France et de Piémont-Sardaigne. (franciául) Nice: Serre editeur. 2005. 15. o.  .
  27. ↑ Françoise Hildesheimer (szerk.): Histoire des diocèses de France: Les Diocèses de Nice et Monaco. 17 (franciául) Paris: Éditions Beauchesne. 1997. 179. o. ISBN 978-2-7010-1095-3   .

Bibliográfia[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Honorat II de Savoie című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Honorat_de_Savoie&oldid=26996403”