Ión (Platón)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Ión Platón egyik dialógusa, amely az I. e. 390-es években keletkezhetett. Két szereplője van, Ión, a rapszódosz és Platón tanítója, filozófiai munkáinak visszatérő szereplője, Szókratész. A mű eredetiségét a német Platón-fordító, Friedrich Schleiermacher vonta először kétségbe következetlenségei miatt, de a mai közmegegyezés szerint valóban a görög filozófus munkája.[1]

Felépítése[szerkesztés]

̥530 a – b[szerkesztés]

Ión bemutatása. A rhapszódosz elmondja, hogy Epheszoszból, az Aszklépiosz-ünnepről érkezett vissza, ahol első díjat nyert. Szókratész, némileg ironikusan, arról beszél, hogy irigyli Ión foglalkozását, mert naphosszat kiváló költőkkel, közülük is elsősorban Homérosszal foglalkozhat.[2]

530 c – 533 c[szerkesztés]

Ión kifejti álláspontját a szakértelemről. Szerinte a rhapszódosz szakértelme a költő gondolatainak tolmácsolása. Ión büszkén azt mondja, hogy véleménye szerint ő tudja a legszebbeket mondani Homéroszról (530 c). Szókratész megkérdezi, másokat is tudna-e ilyen kiválóan tolmácsolni, mire a rhapszodosz elismeri, nem lenne képes erre (531 a – b).[3] Szókratész azt veti ellen, hogy ha ez szakérdelem kérdése volna, akkor Ión nemcsak Homéroszról, hanem bármely más költőről képes lenne szépen beszélni (532 c).[4]

533 c – 535 a[szerkesztés]

Szókratész válaszában azt állítja, hogy a költő isteni megszállottságában írja műveitː „Mert lenge lény a költő (...), s mindaddig nem képes alkotni, míg az isten el nem töltötte, józansága el nem hagyta, és többé benne nincs értelem.” Szókratész szerint a költők nem szakértelem alapján alkotnak, hanem „isteni osztályrészük”, „isteni erő” alapján (534 c).[5]

535 a – 536 d[szerkesztés]

A válasz második felében Szókratész azt mondja, hogy a rhapszódosz is megszállott, de ő nem az isten, hanem a költő által. Szókratész – a mágnes által vonzott, egymáshoz kapcsolódó fémgyűrűk analógiájára – úgy vélekedik, hogy az isten a mágnes, amelyhez a költő kapcsolódik közvetlenül. Ő a rhapszódoszt vonzza magához, aki viszont a nézőket igézi meg (536 b).[6]

536 c – 541 d[szerkesztés]

Szókratész ezután arra keresi a választ, hogy mi Ión szakértelme, létezik-e olyan terület, amelynek ő a legilletékesebb szakértője. Ión nem tud ilyet mondani, hiszen az általa megnevezett hadvezetés, nyilvánvalóan helytelen (540 d – e).[7]

541 e – 542 b[szerkesztés]

Szókratész pontot tesz a dialógus végére azzal, hogy Iónt Homérosz isteni magasztalójaként ismeri el.[8]

Értelmezése[szerkesztés]

Platón célja az volt, hogy elválassza egymástól a költészetet és a tudományt, ezzel rámutatva előbbi sajátos voltára. A dialógus fő mondanivalója, hogy a valóságról való ismereteket nem a versekben, eposzokban, hanem a tudományos igényű vizsgálódás alapján kell keresni.[9]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Ritoók Zsigmond 33. oldal
  2. Platón 11. oldal
  3. Platón 12-13. oldal
  4. Platón 15. oldal
  5. Platón 19. oldal
  6. Platón 22. oldal
  7. Platón 29. oldal
  8. Platón 31-32. oldal
  9. Ritoók Zsigmond 37. oldal

Források[szerkesztés]