Gondolkodás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A gondolkodás az elme azon cselekedete, aminek célja a megoldáskeresés különböző problémákra. A gondolkodás ténye azt jelzi, egy vagy több megoldatlan probléma van jelen a gondolkodó tudatában. (A szó töve: gond is erre utal; a gondolkodás innen közelítve gondokkal foglalkozás és megoldásukról gondoskodás.)

Bizonyos értelmezések szerint a gondolkodás az „agy nyelve”. Más értelmezésben általában a magas szintű gondolkodási folyamatokat jelenti, míg szűkebb értelemben véve a gondolkodási folyamatokat olyankor használjuk, amikor nem tudjuk, hogy hogyan jussunk el a kiindulási helyzetből a célhelyzetbe. (Még szigorúbb értelmezések szerint nem problémamegoldás, ha tudjuk, hogy hogyan oldhatjuk meg a problémát, és csak végre kell hajtanunk, hanem rutinszerű feladat.)

A gondolkodás megközelítési módjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A behaviorista megközelítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A behaviorizmus az 1950-es évekig volt uralkodó pszichológiai iskola. Objektív felfogás jellemezte, a pszichológia tárgyának a viselkedést tekintette, amelyet az inger-válasz reakciók folyamatából próbált megismerni. John B. Watson (a behaviorizmus egyik legkiemelkedőbb alakja) a gondolkodást szubvokális (belső) beszédnek, azaz viselkedésnek tekintette.

A Gestalt megközelítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gestalt-pszichológia Németországból indult és a két világháború közt élte fénykorát. Holisztikus felfogás jellemezte, központi kijelentése: „az egész több, mint a részek összessége”. Jelentős eredményeket a percepciókutatásban és a problémamegoldás magyarázatában ért el. Max Wertheimer (a Gestalt iskola egyik leghíresebb alakja) Productive Thinking című műve gondolkodásvizsgálatainak összegzését tartalmazza. Elmélete szerint a problémamegoldás egy felülről lefelé haladó (top-down) folyamat, melynek során a személy először a probléma egészét látja át és halad az alacsonyabb szintek felé. Ez egy kreatív vagy produktív gondolkodási folyamat, szemben a magolás és ismétlés alulról felfelé (bottom-up) haladó technikájával.

A kognitív megközelítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kognitív pszichológia az 1950-es évek végén jelent meg. Fő célja a kogníció (megismerés), ezen belül például az emlékezés és a gondolkodás folyamatainak feltérképezése. Daniel Kahneman és Amos Nathan Tversky közösen kutatták az emberi gondolkodást. Megállapításuk szerint az emberek a mindennapi gondolkodásban nem logikai és statisztikai szabályokat követnek, hanem heurisztikákat (megközelítő szabályokat vagy ökölszabályokat) használnak, bár az ilyen következtetések időnként hibákhoz vezetnek.

A kognitív pszichológia elterjedt módszere a számítógépes modellezés. Ennek célja, hogy olyan gépeket fejlesszenek ki, amelyek úgy hajtanak végre valamilyen tevékenységet, mint az emberek. Ez azon a felvetésen alapul, hogy ha valamit tudunk modellezni, akkor azt is tudjuk, hogy milyen műveleteket hajt végre valójában. Ez a módszer lehetővé teszi a kutatók által felállított elméletek ellenőrzését is.

Evolúciós magyarázatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az evolúciós megközelítés szerint a szelekció működésében a környezet kiszámíthatatlansága játszik nagy szerepet, míg a kifinomultságot a társas életmód és a szexuális kiválasztódás viszi előre. Bizonyos értelmezések szerint az emberré válás folyamatában a társas intelligencia jelenléte játszott elsődleges szerepet, mások a nyelv kialakulását és a nyelvtan megértésének képességét tartják fontosnak ebből a szempontból. William H. Calvin az emberi agy és elme fejlődését az állatok környezethez való alkalmazkodásából vezeti le. A gondolkodó agy című könyvében azt írja, hogy a kiszámíthatatlan éghajlatváltozások a generalista fajoknak kedveznek: azoknak, amelyek rugalmasan képesek alkalmazkodni környezetükhöz, például a mindenevők, amelyek a szűkös esztendőket nagyobb eséllyel élik túl, mint az egyetlen fajta táplálékra specializálódott fajok (specialisták). A hominidák agytérfogata 2,5 – 2 millió évvel ezelőtt kezdett nőni (amit később az agykéreg négyszeresére való növekedése követett). Ekkor volt Eurázsiában a nagy éghajlatváltozásokkal jellemezhető jégkorszak. Az anatómiai változás azonban sokkal lassúbb, mint az éghajlat változása és bár ilyen nagy változásokat számos más mindenevő átélt, az ő agykérgük mégsem nőtt négyszeresére. Az emberré válásban tehát más tényezők is szerepet játszottak. A legtöbb elméletalkotó szerint ez a tényező a nyelv volt.

Antropozófiai megközelítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner, az antropozófia atyja szerint gondolkodás nélkül nincs megismerés. A gondolkodás olyan szellemi tevékenység, melynek révén a megismerő lény tudatában megjelenik a megismerendő dolog jelentése, lényege, általános jellegű, univerzális tartalma.

Minden mást gondolkodva ismerhetünk meg, azaz a megismerésre váró dolgok fogalmi, eszmei tartalmához kizárólag gondolkodva juthatunk, kivéve a gondolkodáshoz, mert azt csak úgy ismerhetjük meg, ha észleljük.

Az antropozófia szerint a gondolkodás megismeréséhez semmiképpen sem az idegrendszer, az agy, a nyelv vagy a viselkedés stb. működését kell megfigyelni, hanem magát a gondolkodást. Ha például egy gondolkodó ember agyát vizsgáljuk, nem a gondolkodásról szerezhetünk ismereteket, hanem mindenekelőtt az agyról, valamint a gondolkodás agyi hatásairól. A gondolkodásról való gondolkodás sem visz e téren messzire, mert csak arról juthatunk biztos és valós ismerethez, amit meg is figyelünk.

„Aki szükségesnek tartja, hogy a gondolkodásnak mint olyannak a magyarázatához még valami mást is segítségül vegyen, mint például a fizikai agyfolyamatokat vagy a megfigyelt tudatos gondolkodás mögötti nem tudatos szellemi folyamatokat, az félreismeri azt, amit a gondolkodás elfogulatlan megfigyelése neki ad. Aki a gondolkodást megfigyeli, megfigyelés közben közvetlenül benne él egy önmagát hordozó szellemi tevékenységben.”[1]

„Magának a gondolkodásnak a szemlélésénél egybeesik az, aminek egyébként mindig elkülönülten kell jelentkeznie: a fogalom és az észlelet. Aki ezt nem látja át, az az észleletekkel kapcsolatban alkotott fogalmakat csak az észleletek árnyszerű képének fogja tekinteni és maguk az észleletek jelenítik majd meg számára az igazi valóságot. Az észlelt világ mintájára azután valamilyen metafizikai világot épít fel magának, amelyet képzetvilágának megfelelően atomvilágnak, akaratvilágnak, nem tudatos szellemi világnak stb. nevez. És nem veszi észre, hogy ezzel csak valamilyen hipotetikus metafizikai világot épített fel a saját észleleti világa mintájára.”[2]

Rudolf Steiner – saját állítása szerint – képes volt megfigyelni nem pusztán a tudatában lévő gondolatokat, hanem magának a gondolatok tudatba kerülésének folyamatát és a gondolkodást is. A gondolkodás olyan tevékenység, amely fogalmi vonatkozásokat és összefüggéseket hoz létre. Az ember gondolkodásánál azonban az ember individuumáról is beszélni kell, aki a gondolkodásban él. Az én, az individuum képes észlelni a fogalmakat, eszméket (ideákat). Ezek eredeti szellemi formájukban nem olyan árnyszerűek, mint amikor a tudatban tudatossá váltan jelennek meg, hanem elevenek. (Vesd össze: Emlékezet.) Az én viszi a gondolkodásba a fogalmakat, ami nélkül a gondolkodás fogalmi vonatkozásokat sem tudna létrehozni. Steiner szerint tehát nem csupán a gondolkodás önmagában létező, és szellemi, hanem minden a dolgokba rejtett fogalom és idea is, sőt az emberi individuum is, aki a gondolkodás révén jut éntudathoz és állítja magát szubjektumként az objektumok elé. A fogalmak és ideák eredendően a fizikailag érzékelhető lét mögött működnek, szellemileg magukban a dolgokban is létezve, amelyek szellemijébe egyedül a gondolkodás képes behatolni, belemerülni és onnan a fogalmakat, fogalmi összefüggéseket intuitív módon megismerni. (lásd: Tudatállapotok) Ezt a megismerést a dolgok belsejébe irányuló empirizmusnak is nevezhetnénk, mivel megfigyelés, szellemi tapasztalás.

A gondolkodásban működik az emberi én. Az én gondolkodik, de a fogalmakat és ideákat nem teremti, hanem a lét szellemi részéből meríti, azután pedig képzeteket alkot róluk, tudatába formálja, tehát individualizálja őket. Az én csupán használja a gondolkodást a maga törvényszerű működésében, nem teremti. Formát ad a szellemi létből merített szellemi tartalomnak. Azért képes az emberi én a gondolkodással objektív ismeretekhez jutni, mert a gondolkodás tartalmát nem önmagából hozza létre, hanem abból, amit meg akar ismerni. És csak annyiban válik szubjektívvé a gondolkodás, amennyiben ezt a tartalmat az ember individuuma individuális módon formába önti.

„De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat szubjektumként meghatározni és az objektumokkal szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek felfognunk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok a fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatjuk, nem szabad ezt a vonatkoztatást pusztán szubjektív valaminek tekintenünk. Nem a szubjektum hozza létre a vonatkoztatást, hanem a gondolkodás. A szubjektum nem azért gondolkodik, mert szubjektum; hanem azért érzi magát szubjektumnak, mert gondolkodni tud. Az a tevékenység tehát, amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, amely a két fogalmon túlemelkedik. Nem lehet azt mondanom, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez maga a gondolkodás kegyelméből él."[3]

„Gondolkodásunk nem individuális, mint érzeteink és érzéseink, hanem univerzális. Csak azáltal kap individuális jelleget minden egyes emberben, hogy az ember azt individuális érzeteire és érzéseire vonatkoztatja..”[4]

Ez a megközelítés Platón ideatanát is részben szellemi megfigyelések eredményének tekinti, nem pedig feltételezésnek gondolja.

Gondolkodás és gondolat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gondolkodás terméke a gondolat. A gondolkodás él, mintegy "úszik" az életben, a gondolat pedig ennek az életnek egy "megfagyott cseppje". A gondolkodás felfogó felülete, mintegy ernyője az agy. Arról tudunk, ami a gondolkodásban született, amit az "ernyő" révén felfogtunk, ami az elmúlt pillanatban keletkezett. Azt tudjuk tudatosítani, ami a szellemi, az ideális holtteste, múltja: a gondolatot.[1]

A gondolat képjellegű, mert valaminek a képe. A gondolat nem maga a szellemi valóság, amelyből született, hanem annak egy állóképe, egy lenyomata. A szellemi valóság eleven gazdagságához viszonyítva a gondolat egy szegényes, holt, árnyszerű kép. Az ember jelenlegi tárgyi tudata csak ilyen halott gondolatokat képes éber tudatába fogadni. A gondolkodás eleven, mozgékony, folyékony, de folyékonyságában nem tudatos. A gondolkodás a szellemi valóságban él, az ideák és szellemek világában, de az ember éber tárgyi tudata a képszerű és élettelen gondolatot fogja fel csupán belőle. Ez a tudat a felfogó felülethez, az agyhoz kötődik. Platon barlanghasonlata is erre utal. Az ember ma még kénytelen a halott képvilágban élni. A mozgékony valóságról akkor volna tudata, ha képes volna az elevenben is éber maradni, azaz ha jelenlegi éber állapotából képes volna magasabb tudatállapotba jutni, az eleven szellemiben felébredni.

A gondolkodás és a nyelv kapcsolata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lev Szemjonovics Vigotszkij, az 1900-as évek első évtizedeiben élt orosz-szovjet pszichológus szerint a gondolkodás és a beszéd egymás közötti viszonya nem állandó: nem párhuzamosan, egyenletesen fejlődnek.

Mai értelmezések szerint az ember rendelkezik egy bioprogrammal, az univerzális grammatikával, aminek a segítségével a környezet jelenségeiben nyelvtani szabályokat fedez fel, így lehetővé teszi bármely emberi nyelv elsajátítását. Ez humánspecifikus képesség, amellyel más fajok nem rendelkeznek. A nyelvtan segíti a dolgok és események egymáshoz viszonyított elhelyezését a viszonylatok gondolati térképén. A viszonyulások az analógiák összehasonlításában is előfordulnak, tehát a nyelvtani viszonyszavak növelik az intelligenciát. (Itt fontos megemlíteni, hogy a gondolkodás nem egyenlő az intelligenciával.)

A gondolkodás kutatásának nehézségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gondolkodás kutatása, mechanizmusainak feltárása nehéz feladat. A téma legjobban kezelhető részét kell megragadni, azokat, amelyeket laboratóriumi körülmények között kontrollálva tanulmányozhatóak (pl. problémamegoldás, döntéshozatal). Ez korlátozza a kutatókat. Továbbá problémát jelent az, hogy a kutatás során részletekre bontják az értelmezendő problémákat, így eltávolodnak a holisztikus szemlélettől, és elmulasztják a mindennapi gondolkodásra jellemző tulajdonságok megismerését.

Felvetődik tehát a kérdés: „lehetséges-e a gondolkodás egyesített elmélete?” Michael W. Eysenck és Mark T. Keane szerint megvan erre a lehetőség. Az egyes elméletek különbségei csak látszólagosak és abban már megegyezést találtak a kutatók, hogy melyek a memóriarendszer összetevői, és hogy milyen eszközök segítik a folyamatok végrehajtását. A jelenlegi cél tehát az, hogy az elméleteket egységbe szervezzék.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Atkinson, L., Atkinson, R. C., Smith, E. E. és Bem, D. J.: Pszichológia, Budapest, Osiris, 2003
  • Calvin, W. H.: A gondolkodó agy, Budapest, Kulturtrade Kiadó Kft., 1997
  • Eysenck, M. W. és Keane M. T.: Kognitív pszichológia. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997
  • Thorne, B. M. és Henley, T. B.: A pszichológia története. Budapest, Glória Kiadó, 2000

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, IX. fejezet, 107. old. ISBN:9637940049
  2. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, IX. fejezet, 107.-108. old. ISBN:9637940049
  3. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, IV. fejezet, 45. old. ISBN:9637940049
  4. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, V. fejezet, 66. old. ISBN:9637940049