Finn filmművészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Némafilm-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A finn filmművészet Lumière bemutató körútja nyomán született meg, melynek első vetítése 1896. június 28-án Helsinkiben. A magas helyárak és a kevés közönség miatt a vetítőgép csak 8 napig maradt a helsinki városházán, a fotográfus Karl Emil Stahlberg mégis fellelkesülten akcióba kezdett. Egy év múlva átvette a Lumiére-filmek forgalmazását, Helsinkin kívül pedig Oskar Alonen révén váltak elérhetővé az „élő képek”. A film ekkoriban nem művészet, csupán vásári látványosság volt, a nézők láthatták a vonat érkezését, a baba reggelijét, vagy távoli tájak elevenedtek meg a vásznon.

Az első filmvállalat, a Pohjola 1899-ben kezdett filmeket forgalmazni egy cirkuszi impresszárió igazgatása alatt.1904-ben Stahlberg nyitotta meg Finnország első állandó moziját, a Maailman Ympäri-t (A Föld körül) Még ebben az évben elkészültek az első, „életből ellesett” jelenetek, a korai finn dokumentumfilmek.

Az első játékfilm, a Salaviinanpolttajat (Zugpálinkafőzők) is Stahlberg nevéhez kötődik. Az általa vezetett Apollo filmvállalat számára készítette egy svéd rendező, valamint a finn Nemzeti Színház egyik színésze, Teuvo Puro közreműködésével. A történet két hőse illegális pálinkafőzdét nyit, egyik vásárlójukkal leülnek kártyázni, közben az italt kóstolgatják. A játék hevében összeverekednek, tűz üt ki, a vásárló elmenekül, a szeszfőzők lebuknak.

Körülbelül 80 némafilm készült Finnországban, mintegy negyvenet a helsinki Suomen Elokuva-Arkistoban őriznek. Az autonómia idején, majd a függetlenség első éveiben még kevés filmet gyártottak, de a filmművészet lassan megtalálta a helyét a nemzeti identitás és kultúra építésében.

Hangosfilm-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Suomi-Filmi megalapítása (1919) és igazgatójának, Erkki Karunak (1887–1935) a kinevezése döntő jelentőségű volt művészeti és gyártási szempontból egyaránt. A hangosfilm is az ő tevékenységének köszönhetően honosodott meg Finnországban. A hangosfilm áttörése eltartott egészen az 1930-as évekig, amikor is kezdetét vette "a finn film aranykora". A háborús konjunktúra kedvezett a filmgyártásnak, és a nehéz időkben nagy volt az igény a tömeges, olcsó szórakozásra. Amikor a háború után a különféle szórakoztatási formák és az amerikai filmek behozatala megindult, a hazai filmek lassan elveszítették törzsközönségüket.

T. J. Särkkä máig a finn filmművészet legtermékenyebb rendezője és a legnagyobb sikerek kovácsa: Kulkurin valssi, 1941; Ismeretlen katona, 1955. Az 1930-as évek nagy rendezőegyéniségei voltak még Teuvo Tulio (1912–2000) és Valentin Vaala (1909–1976). A "klasszikus korszak" fontos rendezői Edvin Laine (1905–1989) és Matti Kassila (1924–), mindkettőjük pályája az 1940-es években indult, mely később rendkívül sokoldalúan teljesedett ki.

A televízió elterjedésével a filmművészet az egész világon válságba jutott, Finnországban ez az 1950-es években következett be. Az 1960-as években volt a legrosszabb a helyzet, leállt a Suomen Filmiteollisuus, minek következtében a filmipar szerkezete összeomlott, majd a Suomi-Filmi és a Fennada-Filmi lecsökkentette a filmek készítését.Az állam 1961 óta támogatja a filmgyártást, kezdetben különféle díjak formájában. Az 1970-es évek kimagasló rendezője Rauni Mollberg volt (1929–2007).

Az 1980-as években újabb válság söpört végig a filmiparon, annak ellenére, hogy végbement a nemzedékváltás, valamint új irányzatok jelentek meg. A videó megjelenésével a mozinézők száma jelentős mértékben visszaesett. Az 1980-as évek nemzedékének zászlóvivői külföldön és belföldön a Kaurismäki-testvérek. A közös produkciók után Mika Kaurismäki inkább a hagyományos filmzsáner vonalát vitte tovább a road movie, a vígjáték, a bűnügyi történet felhasználásával. Ugyanakkor Aki Kaurismäki stílusát és témáit tekintve rendkívül egyéni látásmódú alkotóvá fejlődött, aki szereti a fekete humort, tudatosan használja a hagyományokat, (még némafimet is készített) tömör, fegyelmezett kifejezőeszközeit könnyű felismerni. A múlt nélküli ember (2002) óriási nemzetközi siker volt, fesztivaldíjat kapott Cannes-ban és Oscar-díjra jelölték.

1990-es évek elején a finn gazdaság és a finn filmművészet válságban volt. Az évtized végére a támogatási politikát sikerült átalakítani, s egyéb más tényezőknek is köszönhetően 1999-ben a mozikban végre 30 hazai filmet mutattak be, a nézőszám is 25 százalékkal növekedett. Fontos továbbá, hogy 4 finn film vezette a nézettségi listát: Olli Saarela Rukajärven tie (Előörs); Raimo O. Niemi Poika ja ilves (Tommy és a vadmacska); Aleksi Mäkelä:Häjyt; Timo Koivusalo Kulkuri ja joutsen; valamennyi esetben több mint 200 000 néző volt kíváncsi egy-egy filmre. Az 1990-es évek jelentős rendezője még Markku Pölönen, aki új irányzatot hozott a vidéki Finnországot bemutató alkotásaival, melyek nagy sikert arattak a közönség és a kritika körében is.

Sok fiatal tehetség tűnt fel az 1990-es végén. Figyelemre méltó a női rendezők erős mezőnye, közülük érdemes megemlíteni Pirjo Honkasalo, Kaisa Rastimo és Auli Mantila nevét. Napjaink finn filmművészetének talán egyik központi motívuma a visszatérés a korábbi kifejezési módokhoz, a nemzeti hagyományokhoz, a nemzeti identitás kereséséhez.

A finn film az ezredfordulót követően is töretlen népszerűségnek örvend, a fiatal nemzedék új témákat és műfajokat fedez fel.