Elek Artúr

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Elek Artur szócikkből átirányítva)
Elek Artúr
Születési neve Elek Artúr
Született 1876. február 8.
Budapest, magyar 1867-1918
Elhunyt 1944. április 25. (68 évesen)
Budapest, magyar 1919-1946
Nemzetisége magyar
Foglalkozása író, műfordító, művészettörténész, műkritikus, tanár
Díjak Baumgarten-díj (1929, 1930, 1931)

Elek Artúr (Budapest, 1876. február 8.Budapest, 1944. április 25.) magyar író, műfordító, művészettörténész, műkritikus, tanár.

Eredeti neve Fischer, a család 1898-ban változtatta nevét Elekre.[1] Testvére: Fischer/Elek Janka (– 1938) Román György író, festőművész édesanyja.[2]

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán végezte el.

Karrierje elején útirajzok írásával és műfordítással foglalkozott. 1908-tól évtizedekig a liberális Az Újság című esti napilap munkatársa volt. Irodalmi és művészetkritikai folyóiratoknak is dolgozott, kritikái, tanulmányai megjelentek többek között a Magyar Géniuszban, a Figyelőben, a Műbarátban (ez utóbbit ő alapította 1921-ben), a Kékmadárban, a Művészetben és a Magyar Művészetben. A Nyugatnak főmunkatársa volt az indulástól a lap megszűnéséig. 1916 és 1919 között az Iparművészeti Főiskolán művelődéstörténetet tanított.

Első nagyobb irodalmi tanulmánya Edgar Poe-ról szólt (1910). A következő évben Újabb magyar költők címen antológiát állított össze, majd megjelent első – és életében egyetlen – novelláskötete, az Álarcosmenet (1912). Fordította többek között Edmondo De Amicis, Alphonse Daudet, Gottfried Keller műveit. Nagyobb képzőművészeti tanulmányai közül említhetők Nagy Balogh János festő (1922), Fáy Dezső festő és illusztrátor (1929), Reiter László könyvművész (1943) munkásságát bemutató munkái. Írásai zömét finom stílusú, elmélyült elemzéseket nyújtó esszéi és művészeti kritikái alkották. Novelláira az impresszionista hangulatok és lírai hangvétel volt jellemző.

Bár fiatalon kikeresztelkedett, az 1930-as évek végén hozott ún. zsidótörvények értelmében a zsidóságot sújtó jogfosztó intézkedések rá is vonatkoztak. 1944-ben, a német csapatok bevonulása után öngyilkos lett.

Nem ember, hanem csak az emberek: / az aljasság fagy-szele ölte meg – írta róla Illyés Gyula.[3]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Poe Edgar (két tanulmány, 1910)
  • Álarcosmenet (novella, 1913)
  • Nagy Balogh János élete és művészete (1922)
  • Három művésznemzedék (1925)
  • A renaissance festőművészete (1927)
  • Fáy Dezső, a festő és illusztrátor (1929)
  • Liebl Ervin (1895–1927). Egy ismeretlenül élt festő és szobrász élete és művészete (1935)
  • A platánsor (válogatott elbeszélések, Vajda Miklós bevezetőjével, 1959)
  • Művészek és műbarátok – Válogatott képzőművészeti írások. Elek Artúr (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 1996).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. S. Nagy Katalin. Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben 1938–1945.. Budapest: Glória Kiadó, 224. o. ISBN 963-9283-99-1 (2006) 
  2. Elek Artúr (bibliográfia) Szépművészeti Múzeum, 2014. június 15.
  3. Idézi Dalos László: A behunytszemű ember Új Ember c. hetilap, 2002-04-28.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]