Dithürambosz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dithürambosz (ógörög διθύραμβος)[1] Dionüszosz egyik epitheton ornansa,[2] de elsősorban az istenség tiszteletére előadott kardaltípus, az ókori görög költészet és zene egy műfaja.

A szó elsőként a Kr. e. 7. század elején, Arkhilokhosz egy töredékében[3] fordul elő. Arkhilokhosz szóhasználata egy előénekes és kórus által előadott énekre utal.[4] Állandó formáját valószínűleg Arión alakította ki Kr. e. 600 körül; Hérodotosz ismeretei szerint ő volt az első, aki dithüramboszt szerzett, illetve nevezett el.[5] A hagyomány szerint Laszosz, aki talán bizonyos újításokat is alkalmazott a stíluson,[6] vezette be Athénban a dithüramboszversenyeket a Kr. e. 6. század végén. Ezeken a tíz athéni phülé mindegyike egy-egy 50 tagú férfikórussal és ugyanekkora fiúkórussal szerepelt. Az előadás megszervezéséről egy „producer”, a khorégosz[7] gondoskodott, ő fizette a költő, valamint a kórus betanítója, a khorodidaszkalosz[8] és az auloszon játszó zenei kísérő, az aulétész[9] tiszteletdíját. A nyertes produkció szerzőjének nevét sosem jegyezték fel, a versenyen a phülék, nem a művek mérkőztek meg. Dithürambosz előadás több athéni ünnepen, a Dionüszia, a Thargélia, a Panathénaia, a Prométheia és a Héphaesztia alkalmából is volt.[4]

Arisztotelész Poétikájában az antik tragédiát a dithüramboszból eredezteti.[10]

A Kr. e. 5. század első felének legsikeresebb dithüramboszköltői Szimónidész, Pindarosz és Bakkhülidész voltak. Fennmaradt szövegeik alapján feltételezik, hogy a dithürambosz versritmusában, strofikus felépítésében nem tért el különösebben a többi lírai kardaltól.[11]

A Kr. e. 5. század második felében a dithürambosz műfaja az „új zene” mozgalmának egyik kísérleti terepe lett, ahol a költészet egyre inkább a zene alárendeltjévé vált. Az új irányzat költőit gyakran komédiákban figurázták ki: Pherekratész egy töredéke[12] felsorolja a női alakban megszemélyesített Muzsika által elszenvedett bántalmazásokat és a fő elkövetők, köztük Kinésziasz, Melanippidész, Timotheosz és Philoxenosz dithüramboszköltők nevét. A dithürambosz eredeti triadikus szerkezetét astrofikus forma váltotta fel, a hangsúly a zene felé tolódott el, melyben merész, meglepő hangszeres hatások is szerepet kaptak. Szókincse egyre bonyolultabbá, nyelvezete egyre nehezebben érthetővé vált.[4]

A klasszikus kor után dithüramboszokat még a Kr. e. 2. századig adtak elő.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1
  • Wilson, Nigel Guy. Encyclopedia of ancient Greece. Routledge (2006). ISBN 0-415-97334-1