Arezzói Guidó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Guido d'Arezzo
Arezzói Guidó szobra…
…és emléktáblája Arezzóban
Az Ut queant laxis kezdetű himnusz
A „guidói kéz” – melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták – egy mantovai kéziratban, a 15. század utolsó negyedéből

Arezzói Guidó (azaz Guido d'Arezzo vagy Guido monaco vagy Guido Aretinus vagy Guido pomposiano, 991992 körül – 10331050 között) itáliai bencés szerzetest és korának egyik legnagyobb teoretikusát tekintik a nyugati zenében mai napig rendkívüli jelentőséggel bíró szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. A szolmizációs rendszert azért alkotta, hogy segítségével rászoktassa az éneknövendékeket a biztos hangeltalálásra és a tiszta intonálásra. A hangok nevét egy középkori latin nyelvű himnusz egy-egy sorának első szótagja adta, kivéve a hetedik hangét.

  • Ut queant laxis
  • Resonare fibris
  • Mira gestorum
  • Famuli tuorum
  • Solve polluti
  • Labii reatum
  • Sancte Ioannes [1]

A hetedik hang az Si elnevezés, Szent János (Sancte Ioannes) nevének kezdőbetűiből származik. Miután a hangnemi rendszer kialakult, a Guido-féle rendszert kezdték megváltoztatni, 1659-ben Otto Gibelius holsteini kántor a jobb énekelhetőség és jobb hangzás kedvéért az Ut szótagot Do-ra változtatta, feltételezések szerint a Dominus latin szó első szótagjából származtatva. A Sol hang új neve a So lett, a Si pedig Ti. [2][3]

C-dúr hangsor kottája

Bár Guidó írásaiban nem tesz közvetlen említést sem a mai értelemben vett szolmizációról mint koncepcióról, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett „guidói kéz”-ről, más találmányai (köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, terctávolságú vonalakra jegyzett notáció, illetve a zenei kulcsok egységes elrendezésének bevezetése) és a gregorián ének tanításának gyakorlatáról írt művei alapján szerzősége mindkét esetben csaknem kétségtelen.

Guidó Epistola de ignoto cantu című, bizonytalan keltezésű művében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az Ut queant laxis kezdetű himnusz, melyet a Paulus diakónus néven ismert, szintén itáliai bencés szerzetes – költő és történetíró, a Karoling-reneszánsz egyik jeles képviselője – alkotott, szapphói strófákban. Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guidó koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a diatonikus hangsor első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt latin magánhangzót és hat különböző mássalhangzót. A Szent János-himnusz néven is ismert műben az énekesek Keresztelő Szent Jánoshoz fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:

(latinul)
Ut queant laxis resonare fibris
Mira gestorum famuli tuorum,
Solve polluti labii reatum,
sancte Ioannes. ”
(magyarul)
„Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek
zenghessék hírét szabadult szolgáid,
oldd meg, Szent János, kötelét a bűntől
szennyes ajaknak. ”
Pauli Diaconi Hymnus In Nativitate S. Ioannis Baptistae, Sík Sándor fordítása[4]

Gnome-speakernotes.png Az Ut queant laxis kezdetű himnusz dallama

Guidó az 1025–26 körül keletkezett Micrologus című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a szótagok közvetlenül a hangminőséghez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a hangsor fél- és egészhang-lépéseinek sorában azonosítja. Guidó a mai héthangú diatonikus hangsor egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű – azonos egymásutáni fél- és egészhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) – csoportot (hexachord) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a hexachordum naturale ("természetes hatos", c-d-e-f-g-a) és hexachordum durum ("kemény hatos", innen a későbbi dúr elnevezés, g-a-h-c-d-e). Ez valószínűleg a 12. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: hexachordum molle ("lágy hatos", f-g-a-b-c-d), mely által a gregorián énekben létrejött a hangsorban a b és h hangok váltakozása.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szolmizációs hangok, muzsika.eoldal.hu
  2. Péter Éva: Zeneelmélet, bbtepedsm.ro
  3. Válogatás Pongrácz Zoltán a zene történetéről szóló előadásaiból, zenelni.hu
  4. Sík Sándor. Himnuszok könyve. Budapest: Szent István Társulat (1943) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]