1967–1968-as NHL-szezon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az 1967–1968-as NHL-szezon az ötvenegyedik NHL-szezon volt. Ebben a szezonban megduplázódott a csapatok száma, miután hat új csapat jött létre. Az új csapatok a nyugati divízióba, az eredeti hat csapat a keleti divízióba került. A tizenkét csapat egyenként 74 mérkőzést játszott. A Montréal Canadiens nyerte a Stanley-kupát az új St. Louis Blues ellen.

A liga üzleti változásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben a szezonban bővült a liga a „Hat Eredeti” (Original Six) csapattól tizenkettőre, miután hat új csapat jött létre: a St. Louis Blues, a California Seals, a Philadelphia Flyers, a Minnesota North Stars, a Pittsburgh Penguins és a Los Angeles Kings. 1967. december 8-án a California Seals átkeresztelte magát Oakland Sealsre, majd 1970-ben California Golden Sealsre. A bővülés miatt újra lett rendezve a liga struktúrája: a hat eredeti csapat a keleti divízióba, a hat új csapat a nyugati divízioba került. Ezen felül a menetrendet meghosszabbították - minden csapat ettől kezdve 74 meccset játszott, ebből ötvenet a csoporttársak ellen és huszonnégyet a másik csoportban lévő csapatok ellen. Új formája lett a rájátszásnak is: csoportonként az első négy helyen végző csapat került be a rájátszásba. A negyeddöntők és az elődöntők divízión belül történtek. Az első helyezett a harmadik helyezett ellen, a második helyezett a negyedik helyezett ellen játszott a negyeddöntőben, majd a két győztes csapat egymás ellen az elődöntőben; a keleti csoport győztese a már létező Prince of Wales-trófeát nyerte, a nyugati az új Clarence S. Campbell-tálért. Így, két divízióból egy-egy csapat jutott a Stanley-kupáért vívott döntőbe. Minden széria hét meccsből álló, négy győzelemig tartó párharc volt.

Ebben a szezonban alapította a liga a Bill Masterton-emlékkupát, Bill Masterton emlékére. Masterton 1968. január 15-én meghalt, miután egy mérkőzés folyamán súlyosan megsérült. Ez volt az első (és eddig az egyetlen) alkalom, hogy egy meccsben szenvedett sérülés volt egy NHL-játékos halálának oka.

A draft szabályait is módosították: csak legalább 20 éves korú játékosokat lehetett draftolni.

Sok játékos volt ebben az évben, aki nem volt hajlandó az ajánlott szerződést aláírni. A New York Rangers három játékosát - Rod Gilbert-t, Arnie Brownt és Orland Kurtenbachot - 500 dolláros pénzbírsággal sújtotta. A Flyers játékosa, Ed Van Impe volt az első kitartó, utána többen is visszatartották aláírásukat: Earl Ingarfield és Al MacNeil következett, majd a Torontóban játszó Tim Horton, a Detroitban játszó Norm Ullman és Chicago két játékosa, Stan Mikita és Ken Wharram. Alan Eagleson vezetése alatt megalakult az NHL Játékosok Szervezete

Szabálymódosítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alapszakasz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1967. október 11-én lőtte Jean Béliveau pályafutása 400-ik gólját a Pittsburgh Penguins elleni mérkőzés folyamán; Hank Bassen volt a Penguins kapusa.

A Canadiens gyengén kezdte a szezont. Az első nyugati úton 2:1-re kapott ki a Sealstől, majd 4:2-es eredménnyel győzött ellenük a Kings. Decemberre már utolsó helyen ült a Habs. Azonban januárban felébredt a csapat. Zsinórban 12 mérkőzést nyertek, majd még tíz meccsen is diadalmaskodhattak. A csapat így felküzdötte magát a az első helyre, és a szezon végéig ott is maradt. Gump Worsley kapusnak köszöhették a sikert.

1968. február 24-én Rogatien Vachon montreali kapus négy gólt engedett be miközben Rod Gilbert tizenhatszor lőtt kapura, amely rekord volt a ligában.

Megint Ed Giacomin vezette a ligát nyolc shutouttal, amivel második helyre segítette a Rangerst. Kőzben Jean Ratellet is már sztárnak számított.

Egy hatalmas fontosságú játékoscserében a Boston Chicagótól három játékost kapott: Fred Stanfieldet, Ken Hodge-t és Phil Espositot. Az ő érkezésük és Bobby Orr sztárrá válása nagy javulást eredményezett a Boston játékában, és a szezon végén a Bruins szerezte a legtöbb gólt. Esposito 84 pontot szerzett, és Boston bekerült a rájátszásba, közel tíz év után először.

Ezzel ellentétben, a Chicago Black Hawks nagyott csúszott, Bobby Hull és Stan Mikita magas szintű játéka ellenére, és csak nagy nehezen jutottak be a rájátszásba. A csapat gyenge védekezése volt ennek az oka.

A Red Wings utolsó helyen végzett, az erős támadoképessége ellenére. A detroiti támadást Gordie Howe, Alex Delvecchio és Norm Ullman vezette. Egy játékoscsere Torontóval, amiben a Red Wings Ullmanért és Paul Hendersonért Frank Mahovlichet és Garry Ungert kapta, sem segített sokat. Viszont 1968. március 24-én Mahovlich lett a tizenegyedik játékos aki elérte a 300-gólos határt.

A kupavédő Toronto Maple Leafs továbbra is jól védekezett, de több probléma miatt nem tudott bekerülni a rájátszásba. Több szerződési vita folyt, és Punch Imlach edző ideges természete sem segített a helyzeten.

A nyugati divízió első alapszakasz bajnoka a Philadelphia Flyers lett. Bár a támadójáték gyenge volt, (Leon Rochefort volt a legeredményesebb, mindössze 21 góllal), a Bernie Parent és Doug Favellből álló kapus duó meglepően jól játszott. Gary Dornhoefer, Ed Van Impe, Larry Zeidel és Forbes Kennedy durva játéka már az első napoktól kezdve az eljövendő "Broad Street Bullies" („Broad-utcai huligánok”) korszakára utalt.

A sportírók a Los Angeles Kingstől azt várták, hogy utolsó helyen végez a szezonban. Viszont a Kings a második helyen fejezett, csak egy ponttal az első helyben végző Flyers mögött. Bill Flett 26, Eddie Joyal 23 gólt lőtt. A Kings bizonyult legsikeresebbnek a régi csapatok ellen: a huszonnégy mérkőzésből tízet megnyert.

Oakland volt a legesélyesebb a bajnokság előtt a csoportgyőzelemre, de ellenkezőleg, utolsó lett, csekély közönség előtt játszva. Kent Douglas hátvéd, aki első szezonjában megnyerte a Calder-emlékkupát, nagyon rosszul szerepelt, és végre a Seals elcserélte a Detroittal, Ted Hampsonért és Bert Marshallért.

Bár a Chicago öregnek tekintette Glenn Hallt, a St. Louis Blues a bővítési drafton őt választotta, amit Hall kitűnő játékkal hálált meg: öt shutoutja harmadik helyre segítette csoportjában a Bluest. A Blues támadó sztárja Red Berenson volt. Az addigi karrierje során Berenson 185 meccsen csak 45 pontot szerzett; a Bluesszal 55 meccs alatt majdnem megduplázta az addigi termelését.

Az ötödik helyen végző Pittsburgh Penguinsnek nem sok siker jutott. Mindkét kapus és kilencen a tíz legjobb pontszerző közül már harminc évnél is idősebb volt. Az öregedő csapat se támadásban, se védekezésben nem tudott sokra jutni.

Negyedik helyezése ellenére a Minnesota North Stars aránylag jól szerepelt. Wayne Connelly 35 góllal volt a nyugati divízió gólkirálya. Tragédia történt 1968. január 14-én, egy North Stars – Seals mérkőzés folyamán. Két oaklandi játékos, Larry Cahan és Ron Harris – keményen, de tisztán – egyszerre ütközött Bill Mastertonnal, aki hátra esett, és fejét keményen a jégbe verte. Kórházba siettek vele, de a sérülés súlyossága miatt nem tudták operálni, és másnap reggelre Masterton meghalt. Masterton volt az első játékos az NHL történelmében, és az első a felnőttek között, aki egy mérkőzésen szenvedett sérülésbe halt bele.

Tabella[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzés: a vastagon szedett csapatok bejutottak a rájátszásba

Keleti divízió MSz Gy V D P SzG KG
Montréal Canadiens 74 42 22 10 94 236 167
New York Rangers 74 39 23 12 90 226 183
Boston Bruins 74 37 27 10 85 259 216
Chicago Black Hawks 74 32 26 16 80 212 222
Toronto Maple Leafs 74 33 31 10 76 209 176
Detroit Red Wings 74 27 35 12 66 245 257
Nyugati divízió MSz Gy V D P SzG KG
Philadelphia Flyers 74 31 32 11 73 173 179
Los Angeles Kings 74 31 33 10 72 200 224
St. Louis Blues 74 27 31 16 70 177 191
Minnesota North Stars 74 27 32 15 69 191 226
Pittsburgh Penguins 74 27 34 13 67 195 216
Oakland Seals 74 15 42 17 47 153 219

Kanadai táblázat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Játékos Csapat MSz G A P B
Stan Mikita Chicago Black Hawks 72 40 47 87 14
Phil Esposito Boston Bruins 74 35 49 84 21
Gordie Howe Detroit Red Wings 74 39 43 82 53
Jean Ratelle New York Rangers 74 32 46 78 18
Rod Gilbert New York Rangers 74 29 48 77 12
Bobby Hull Chicago Black Hawks 71 44 31 75 39
Norm Ullman Detroit Red Wings 71 35 37 72 28
Alex Delvecchio Detroit Red Wings 74 22 48 70 14
John Bucyk Boston Bruins 72 30 39 69 8
Ken Wharram Chicago Black Hawks 74 27 42 69 18

Kapusok statisztikái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Játékos Csapat MSz Gy V D Perc KG SO KGÁ
Gump Worsley Montréal Canadiens 40 19 9 8 2213 73 6 1.98
Johnny Bower Toronto Maple Leafs 43 14 18 7 2239 84 4 2.25
Doug Favell Philadelphia Flyers 37 15 15 6 2192 83 4 2.27
Bruce Gamble Toronto Maple Leafs 41 19 13 3 2204 85 5 2.32
Ed Giacomin New York Rangers 66 36 20 10 3940 160 8 2.44
Glenn Hall St. Louis Blues 49 19 21 9 2858 118 5 2.48
Rogatien Vachon Montréal Canadiens 39 23 13 2 2227 92 4 2.48
Bernie Parent Philadelphia Flyers 38 16 17 5 2248 93 4 2.48
Seth Martin St. Louis Blues 30 8 10 7 1552 67 1 2.59
Denis DeJordy Chicago Black Hawks 50 23 15 11 2838 128 4 2.71

Stanley-kupa rájátszás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti divízióban a csoportbajnok Canadiens a harmadik helyezett Boston Bruins ellen játszott. Ez volt a Bruins első szereplése a rájátszásban 1959 óta, de nem sikerült a Canadienst lelassítani: a montrealiak sorozatban négy meccset nyertek, és továbjutottak. A másik keleti negyeddöntőben Bobby Hull és Stan Mikita vezetésével a negyedik helyezett Black Hawks megverte az erősebb Rangerst, 4:2-es győzelemaránnyal. Az elődöntőben viszont a chicagóiak sem tudták megállítani a Canadienst. Bár egy mérkőzést megnyert a Black Hawks, a Canadiens könnyen bejutott a döntőbe.

Nyugaton mind a négy csapatnak ez volt az első szereplése a rájátszásban. A divízióbajnok Philadelphia Flyers a harmadik helyezett St. Louis Bluesszal küzdött. A Blues kapusa, Glenn Hall, kitűnően játszott, és Scotty Bowman edző irányítása alatt megnyerték a szériát - de mind a hét meccset le kellett játszani, miután az első hat mérkőzés után a két csapatnak három-három győzelme volt. A negyedik helyezett Minnesota North Stars is hét meccs alatt verte meg a Los Angeles Kingst. Az elődöntőben a Blues 4:3-as győzelemaránnyal verte meg a North Stars.

Döntő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A döntőben a Canadiens továbbra is megállíthatatlannak bizonyult, és zsinorban négy győzelemmel a Blues felett megnyerték a Stanley-kupát. Glenn Hall csodálatosan játszott a harmadik meccsben, 42 lövést védett ki. Hall kitűnő játéka alapján - az egész rájátszásban - őt választottak a rájátszás legértékesebb jáátékosaként.

Montréal Canadiens vs. St. Louis Blues

Dátum Idegenben Eredmény Otthon Eredmény Megjegyzés
Május 5. Montréal Canadiens 3 St. Louis Blues 2 (hossz.)
Május 7. Montréal Canadiens 1 St. Louis Blues 0
Május 9. St. Louis Blues 3 Montréal Canadiens 4 (hossz.)
Május 11. St. Louis Blues 2 Montréal Canadiens 3

A hét mérkőzésből álló párharcot (négy győzelemig tartó sorozatot) a Montreal nyerte 4:0-ra, így ők lettek a Stanley-kupa bajnokok.

NHL-díjak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első All-Star csapat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Második All-Star csapat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Debütálók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt a fontosabb debütálók szerepelnek, első csapatukkal. A csillaggal jelöltek a rájátszásban debütáltak.

Visszavonulók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt a fontosabb olyan játékosok szerepelnek, akik utolsó NHL-meccsüket ebben a szezonban játszották.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]