Vita:Andrej Andrejevics Voznyeszenszkij
Új téma nyitása
|
Ez a szócikk témája miatt az Oroszország-műhely érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Besorolatlan | Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. | ||
| Nem értékelt | Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: ismeretlen | |||
| |||
|
Ez a szócikk témája miatt az Irodalmi műhelyek érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Besorolatlan | Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. | ||
| Nem értékelt | Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: ismeretlen | |||
| |||
Fordítás enwikiből[szerkesztés]
A szöveg az enwiki fordítása. Nem tudom, miért hisztizel, elég könnyen bizonyítható. Csak kár, hogy a szerző az általa tudottnak állított oroszból semmit sem fordít, pedig jó lett volna az eredeti nyelvből fordítani, ha már orosz. Más legalább elismerte, hogy valóban enwiki fordítás, de ha neked ez kell, úgy látom lebecsülsz, de nem ismersz még eléggé. Ha önálló munka lenne, nem hasonlítanának úgy egymásra, mint két tojás. Nézzük tételesen, ha neked ez a cirkusz kell, bár te tudod nagyon jól, hogy fordítás. Eddig 5-öt vizsgáltam, de folytathatom tovább is, ha neked nem elég:
Andrei Andreyevich Voznesensky (Russian: Андре́й Андре́евич Вознесе́нский, May 12, 1933 – June 1, 2010) was a Soviet and Russian poet and writer who had been referred to by Robert Lowell as "one of the greatest living poets in any language." He was one of the "Children of the '60s," a new wave of iconic Russian intellectuals led by the Khrushchev Thaw.[1]
Voznesensky was considered "one of the most daring writers of the Soviet era" but his style often led to regular criticism from his contemporaries and he was once threatened with expulsion by Nikita Khrushchev.[2] He performed poetry readings in front of sold-out stadiums around the world,[2] and was much admired for his skilled delivery.[3] Some of his poetry was translated into English by W. H. Auden. Voznesenky's long-serving mentor and muse was Boris Pasternak,[3] the Nobel Laureate and the author of Doctor Zhivago.
Before his death, he was both critically and popularly proclaimed "a living classic",[4] and "an icon of Soviet intellectuals".[5]
Andrej Andrejevics Voznyeszenszkij (Андрей Андреевич Вознесенский) (Moszkva, 1933. május 12. – Moszkva, 2010. június 1.)[1] orosz költő, prózaíró, festő, nagy amerikai kortársa, Robert Lowell szavaival: „korunk egyik legjelentősebb költője”, az orosz „hatvanasok” nemzedékének vezéregyénisége.
A szovjet korszak egyik legmerészebb költőjének számított, gyakran bírálták, Hruscsov száműzetéssel is megfenyegette.[2] Telt házas stadionokban tartott felolvasásokat világszerte, Hazájában „élő klasszikusnak”, „a szovjet értelmiség példaképének” számított.
Personal life
Voznesensky was born in Moscow. His father was a professor of engineering, while his mother influenced him early on by reading poetry in his presence..[3] His father worked during World War II.[3] In his early life, Voznesensky was fascinated with painting and architecture, in 1957 graduating from the Moscow Architectural Institute with a degree in engineering.[3] His enthusiasm for poetry, though, proved to be stronger. While still a teenager, he sent his poems to Boris Pasternak; the friendship between the two had a strong influence on the young poet, and he later described this relationship in "I Am Fourteen" – "From that day on, my life took on a magical meaning and a sense of destiny; his new poetry, telephone conversations, Sunday chats at his house from 2 to 4, walks—years of happiness and childish adoration".[3] Pasternak, who died in 1960, paid him the ultimate tribute – "Your entrance into literature was swift and turbulent. I am glad I've lived to see it".[4]
Élete
Moszkvában született, apja műszaki egyetemi tanár volt, anyja gyerekkorában rendszeresen verseket olvasott fel neki. Voznyeszenszkijt korán érdekelni kezdte a festészet és az építészet, 1957-ben a Moszkvai Építészeti Főiskolán szerzett építészmérnöki diplomát. Tizenéves korában elküldte verseit Paszternaknak, összebarátkoztak, s erről utóbb így vallott Voznyeszenszkij: „Attól a naptól fogva varázslatos, sorsszerű lett az életem; az ő újfajta költészete, a telefonbeszélgetések, a vasárnapi diskurzusok a házában 2-től 4-ig, a séták – nekem boldog évek, gyermeki rajongás esztendei.”[3] Paszternak a halála előtt azt mondta neki: „Belépésed az irodalomba gyors volt és viharos. Örülök, hogy megérhettem.”
In later years Voznesensky became reclusive in nature.[4] He suffered a stroke several years before his death.[3] He is believed to have endured another stroke in early 2010.[3]
Utolsó éveiben Voznyeszenszkij visszahúzódó életet élt. Halála előtt négy évvel agyvérzést kapott, amit hírek szerint 2010 elején egy újabb követett.
On June 1, 2010,[3] Voznesensky died at the age of 77.[2] The secretary of Russian Union of Writers, Gennady Ivanov, announced that he had died in his home in a peaceful manner.[2] A cause of death went unprovided.[1] Russian President Dmitry Medvedev wrote a letter of condolences.[1] A telegram by Russian Prime Minister Vladimir Putin said Voznesensky had "truly become a person of dominant influence".[4]
2010. június 1-jén, 77 évesen hunyt el, mint Gennagyij Ivanov, az Orosz Írószövetség titkára bejelentette: otthonában, csendesen. Medvegyev elnök levélben fejezte ki részvétét, Putyin miniszterelnök pedig azt írta részvéttáviratában: Voznyeszenszkij „meghatározó befolyást gyakorolt” nemzetére.
Career
His first poems were published in 1958,[4] and these immediately reflected his unique style. His lyrics are characterized by his tendency "to measure" the contemporary person by modern categories and images, by the eccentricity of metaphors, by the complex rhythmical system and sound effects. Vladimir Mayakovsky and Pablo Neruda have been cited among the poets who influenced him most.
Költői pályája
Első verse 1958-ban jelent meg, előrevetítve sajátos, egyéni stílusát, melynek jellemzői: modern kategóriákkal és képekkel „méri fel” a ma emberét, különös metaforákat használ, komplex versritmikával és hangeffektusokkal él. Majakovszkijt és Pablo Nerudát szokás említeni példaképeiként.
The Goya-inspired "I Am Goya" was an early Voznesensky effort, and went on to achieve considerable recognition for its impressions of the fear and horror attached to war, as demonstrated by its Russian metaphors and recurring "g" sounds.[3] Another early poem, "Fire in the Architecture Institute", was inspired by a 1957 night fire at the Institute of Architecture in Moscow.[3] Voznesensky later said: "I believe in symbols. I understood that architecture was burned out in me. I became a poet".[3]
„Goya vagyok” című korai versében a háború borzalmait, a háború keltette félelmet ábrázolja megrázó erővel, melyhez hozzájárulnak tipikusan orosz metaforái és a „g” hang hatásos ismétlődése (Goja, glaz, gorje, golosz, gorod, golod, gorlo: Goya, szem, fájdalom, hang, város, éhség, torok). Másik korai versét, a „Tűz az építészeti főiskolán”-t egy éjszakai tűz ihlette, mely 1957-ben ütött ki a moszkvai Építészeti Főiskolán. Erről később azt írta: „Hiszek a szimbólumokban. Akkor megértettem, hogy az építészet kiégett belőlem. Költő lettem.”
Voznesensky was one of several young Russian intellectuals whom Nikita Khrushchev invited to a reception hosted by the ruling Communist Party in December 1962.[4] Khrushchev scathingly remarked on Voznesensky at the ceremony: "Just look at this new Pasternak! You want to get a [foreign] passport tomorrow? You want it? And then go away, go to the dogs! Go, go there".[4] In 1963, his fame blossomed and he became "as popular as The Beatles" after Khruschev publicly and falsely branded him a pervert.[5]
Több fiatal értelmiségivel együtt 1962 decemberében Hruscsov meghívta egy kremlbeli fogadásra. A pártfőtitkár magából kikelve ordította: „Nézzék csak meg ezt az új Paszternakot! Szeretne útlevelet kapni, akár már holnap? Megkapja, és menjen, menjen a gazdáihoz! Ott a helye!” 1963-ban már akkora volt a híre, hogy népszerűségét a Beatleséhez mérték, főleg miután Hruscsov nyilvánosan perverznek titulálta.
In the 1960s, during the so-called Thaw, Voznesensky frequently travelled abroad: to France, Germany, Italy, the United States and other countries. The popularity of Voznesensky, Yevgeny Yevtushenko and Bella Akhmadulina was marked by their performances in front of the adoring crowds numbering in the thousands at stadiums, in concert halls and universities. In doing so, he served as "a sort of unofficial Kremlin cultural envoy", according to The New York Times.[3] His poetry reading skills were profound.[3] He competed with Laurence Olivier and Paul Scofield at one show in London.[3] He criticised the 1968 invasion of Czechoslovakia.[3] While in the United States, he met Allen Ginsberg, Arthur Miller, and Marilyn Monroe.[1]
az 1960-as évek első felében Voznyeszenszkij gyakran utazhatott külföldre: megfordult Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban is, beszélgetéseket folytatott (s ezeket esszéiben, szépprózájában is megörökítette) Sartre-ral, Heideggerrel, Picassóval. Népszerűsége (akárcsak kortársaié, Jevtusenkóé, Bella Ahmadulináé, Robert Rozsgyesztvenszkijé) fellépéseinek sikerében is megnyilvánult: tömegek hallgatták szavalását stadionokban, koncerttermekben, egyetemi előadókban. A New York Times egy ízben „a Kreml nem hivatalos kultúrattaséjának” nevezte ezért. Nagy színészi tehetséggel olvasott fel, Londonban például Laurence Olivier-rel és Paul Scofielddal kelt versenyre egy rendezvényen. Bírálta Csehszlovákia 1968-as megszállását, Amerikában találkozott Allen Ginsberggel, Arthur Millerrel, Marilyn Monroe-val.[3]
His creations have been turned into works of theatre.[2] One collection of his poems, "Antimiry" ("Anti-worlds") served as the basis for a famous performance at the Taganka Theater in 1965. "Save your Faces" was performed at the same venue.[1] "Juno and Avos" was performed at the Lenin's Komsomol Theater (now Lenkom ).[1]
Legismertebb közönségsikere A Juno és az Avosz című rockoperája (1982). Műveit gyakran állították színpadra, az Ellenvilágok című versciklust például a Taganka 1965-ben. A Juno és az Avosz máig repertoárdarab
Az eredeti szövegek:
Andrei Andreyevich Voznesensky (Russian: Андре́й Андре́евич Вознесе́нский, May 12, 1933 – June 1, 2010) was a Soviet and Russian poet and writer who had been referred to by Robert Lowell as "one of the greatest living poets in any language." He was one of the "Children of the '60s," a new wave of iconic Russian intellectuals led by the Khrushchev Thaw.[1]
Voznesensky was considered "one of the most daring writers of the Soviet era" but his style often led to regular criticism from his contemporaries and he was once threatened with expulsion by Nikita Khrushchev.[2] He performed poetry readings in front of sold-out stadiums around the world,[2] and was much admired for his skilled delivery.[3] Some of his poetry was translated into English by W. H. Auden. Voznesenky's long-serving mentor and muse was Boris Pasternak,[3] the Nobel Laureate and the author of Doctor Zhivago.
Before his death, he was both critically and popularly proclaimed "a living classic",[4] and "an icon of Soviet intellectuals".[5]
Personal life
Voznesensky was born in Moscow. His father was a professor of engineering, while his mother influenced him early on by reading poetry in his presence..[3] His father worked during World War II.[3] In his early life, Voznesensky was fascinated with painting and architecture, in 1957 graduating from the Moscow Architectural Institute with a degree in engineering.[3] His enthusiasm for poetry, though, proved to be stronger. While still a teenager, he sent his poems to Boris Pasternak; the friendship between the two had a strong influence on the young poet, and he later described this relationship in "I Am Fourteen" – "From that day on, my life took on a magical meaning and a sense of destiny; his new poetry, telephone conversations, Sunday chats at his house from 2 to 4, walks—years of happiness and childish adoration".[3] Pasternak, who died in 1960, paid him the ultimate tribute – "Your entrance into literature was swift and turbulent. I am glad I've lived to see it".[4]
In later years Voznesensky became reclusive in nature.[4] He suffered a stroke several years before his death.[3] He is believed to have endured another stroke in early 2010.[3]
On June 1, 2010,[3] Voznesensky died at the age of 77.[2] The secretary of Russian Union of Writers, Gennady Ivanov, announced that he had died in his home in a peaceful manner.[2] A cause of death went unprovided.[1] Russian President Dmitry Medvedev wrote a letter of condolences.[1] A telegram by Russian Prime Minister Vladimir Putin said Voznesensky had "truly become a person of dominant influence".[4] Other senior Russian officials and cultural entities also offered many tributes.[1]
Career
Voznesensky's style was considered different from his contemporaries in the Soviet Union.[2]
His first poems were published in 1958,[4] and these immediately reflected his unique style. His lyrics are characterized by his tendency "to measure" the contemporary person by modern categories and images, by the eccentricity of metaphors, by the complex rhythmical system and sound effects. Vladimir Mayakovsky and Pablo Neruda have been cited among the poets who influenced him most.
The Goya-inspired "I Am Goya" was an early Voznesensky effort, and went on to achieve considerable recognition for its impressions of the fear and horror attached to war, as demonstrated by its Russian metaphors and recurring "g" sounds.[3] Another early poem, "Fire in the Architecture Institute", was inspired by a 1957 night fire at the Institute of Architecture in Moscow.[3] Voznesensky later said: "I believe in symbols. I understood that architecture was burned out in me. I became a poet".[3]
Voznesensky was one of several young Russian intellectuals whom Nikita Khrushchev invited to a reception hosted by the ruling Communist Party in December 1962.[4] Khrushchev scathingly remarked on Voznesensky at the ceremony: "Just look at this new Pasternak! You want to get a [foreign] passport tomorrow? You want it? And then go away, go to the dogs! Go, go there".[4] In 1963, his fame blossomed and he became "as popular as The Beatles" after Khruschev publicly and falsely branded him a pervert.[5]
In the 1960s, during the so-called Thaw, Voznesensky frequently travelled abroad: to France, Germany, Italy, the United States and other countries. The popularity of Voznesensky, Yevgeny Yevtushenko and Bella Akhmadulina was marked by their performances in front of the adoring crowds numbering in the thousands at stadiums, in concert halls and universities. In doing so, he served as "a sort of unofficial Kremlin cultural envoy", according to The New York Times.[3] His poetry reading skills were profound.[3] He competed with Laurence Olivier and Paul Scofield at one show in London.[3] He criticised the 1968 invasion of Czechoslovakia.[3] While in the United States, he met Allen Ginsberg, Arthur Miller, and Marilyn Monroe.[1]
Voznesensky's friendship with many contemporary writers, artists and other intellectuals is reflected in his poetry and essays. He is known to wider audiences for the superhit Million of Scarlet Roses that he penned for Alla Pugacheva in 1984 and for the hugely successful rock opera Juno and Avos (1979), based on the life and death of Nikolay Rezanov.
His creations have been turned into works of theatre.[2] One collection of his poems, "Antimiry" ("Anti-worlds") served as the basis for a famous performance at the Taganka Theater in 1965. "Save your Faces" was performed at the same venue.[1] "Juno and Avos" was performed at the Lenin's Komsomol Theater (now Lenkom ).[1] Others on foreign territory.[1]
Andrej Andrejevics Voznyeszenszkij (Андрей Андреевич Вознесенский) (Moszkva, 1933. május 12. – Moszkva, 2010. június 1.)[1] orosz költő, prózaíró, festő, nagy amerikai kortársa, Robert Lowell szavaival: „korunk egyik legjelentősebb költője”, az orosz „hatvanasok” nemzedékének vezéregyénisége.
A szovjet korszak egyik legmerészebb költőjének számított, gyakran bírálták, Hruscsov száműzetéssel is megfenyegette.[2] Telt házas stadionokban tartott felolvasásokat világszerte, verseit többek között W. H. Auden fordította angolra, magyarra pedig Fodor András, Garai Gábor, Illyés Gyula, Rab Zsuzsa, Somlyó György, Weöres Sándor. Ifjúságának mentora Borisz Paszternak volt.[3]. Hazájában „élő klasszikusnak”, „a szovjet értelmiség példaképének” számított.
Élete
Moszkvában született, apja műszaki egyetemi tanár volt, anyja gyerekkorában rendszeresen verseket olvasott fel neki. Voznyeszenszkijt korán érdekelni kezdte a festészet és az építészet, 1957-ben a Moszkvai Építészeti Főiskolán szerzett építészmérnöki diplomát. Tizenéves korában elküldte verseit Paszternaknak, összebarátkoztak, s erről utóbb így vallott Voznyeszenszkij: „Attól a naptól fogva varázslatos, sorsszerű lett az életem; az ő újfajta költészete, a telefonbeszélgetések, a vasárnapi diskurzusok a házában 2-től 4-ig, a séták – nekem boldog évek, gyermeki rajongás esztendei.”[3] Paszternak a halála előtt azt mondta neki: „Belépésed az irodalomba gyors volt és viharos. Örülök, hogy megérhettem.”
1967-ben megtagadták tőle a kiutazási engedélyt New Yorkba, ahol a Lincoln Centerben olvasott volna fel. Voznyeszenszkij ekkor felháborodott levelet írt a Pravdának, amelyben „hazug, hazug, hazug, modortalan és hazug” jelzőkkel illette a hatóságként eljáró Írószövetséget. A levelet természetesen nem közölték, de másolatai közkézen forogtak irodalmi körökben.[3]
1979-ben verseket publikált a Viktor Jerofejev, Bella Ahmadulina, Vlagyimir Viszockij és mások által hatósági engedély nélkül indított és hamarosan betiltott Metropol almanachban.
A kommunizmus összeomlása után állandó munkatársa lett az orosz Playboynak, költészeti fesztiválokat szervezett.
Az 1990-es évek elején nyilvánosan kijelentette, hogy nem hagyja el hazáját. „A népé vagyok. Most, rettenetes bajában különösen szüksége van rám. A költészet az egyetlen reménység. Akkor is csinálni kell, ha nem hiszünk benne.”[3]
Utolsó éveiben Voznyeszenszkij visszahúzódó életet élt. Halála előtt négy évvel agyvérzést kapott, amit hírek szerint 2010 elején egy újabb követett. Betegségének körülményei, halálának pontos oka ismeretlenek. 2010. június 1-jén, 77 évesen hunyt el, mint Gennagyij Ivanov, az Orosz Írószövetség titkára bejelentette: otthonában, csendesen. Medvegyev elnök levélben fejezte ki részvétét, Putyin miniszterelnök pedig azt írta részvéttáviratában: Voznyeszenszkij „meghatározó befolyást gyakorolt” nemzetére. A költőt a Moszkvai Állami Egyetem Mártír Szent Taciána-templomában celebrált gyászistentisztelet után a Novogyevicsi kolostor temetőjében helyezték végső nyugalomra 2010. június 4-én.[4]
Költői pályája
Első verse 1958-ban jelent meg, előrevetítve sajátos, egyéni stílusát, melynek jellemzői: modern kategóriákkal és képekkel „méri fel” a ma emberét, különös metaforákat használ, komplex versritmikával és hangeffektusokkal él. Majakovszkijt és Pablo Nerudát szokás említeni példaképeiként.
„Goya vagyok” című korai versében a háború borzalmait, a háború keltette félelmet ábrázolja megrázó erővel, melyhez hozzájárulnak tipikusan orosz metaforái és a „g” hang hatásos ismétlődése (Goja, glaz, gorje, golosz, gorod, golod, gorlo: Goya, szem, fájdalom, hang, város, éhség, torok). Másik korai versét, a „Tűz az építészeti főiskolán”-t egy éjszakai tűz ihlette, mely 1957-ben ütött ki a moszkvai Építészeti Főiskolán. Erről később azt írta: „Hiszek a szimbólumokban. Akkor megértettem, hogy az építészet kiégett belőlem. Költő lettem.”
Több fiatal értelmiségivel együtt 1962 decemberében Hruscsov meghívta egy kremlbeli fogadásra. A pártfőtitkár magából kikelve ordította: „Nézzék csak meg ezt az új Paszternakot! Szeretne útlevelet kapni, akár már holnap? Megkapja, és menjen, menjen a gazdáihoz! Ott a helye!” 1963-ban már akkora volt a híre, hogy népszerűségét a Beatleséhez mérték, főleg miután Hruscsov nyilvánosan perverznek titulálta.
Ennek ellenére (meg talán azért is, mert Kennedy elnök személyesen járt közben az érdekében Hruscsovnál) az olvadás időszakában, vagyis az 1960-as évek első felében Voznyeszenszkij gyakran utazhatott külföldre: megfordult Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban is, beszélgetéseket folytatott (s ezeket esszéiben, szépprózájában is megörökítette) Sartre-ral, Heideggerrel, Picassóval. Népszerűsége (akárcsak kortársaié, Jevtusenkóé, Bella Ahmadulináé, Robert Rozsgyesztvenszkijé) fellépéseinek sikerében is megnyilvánult: tömegek hallgatták szavalását stadionokban, koncerttermekben, egyetemi előadókban. A New York Times egy ízben „a Kreml nem hivatalos kultúrattaséjának” nevezte ezért. Nagy színészi tehetséggel olvasott fel, Londonban például Laurence Olivier-rel és Paul Scofielddal kelt versenyre egy rendezvényen. Bírálta Csehszlovákia 1968-as megszállását, Amerikában találkozott Allen Ginsberggel, Arthur Millerrel, Marilyn Monroe-val.[3]
Legismertebb közönségsikere A Juno és az Avosz című rockoperája (1982) és a Milliónyi piros rózsa (vagy Millió rózsaszál, Alla Pugacsova slágerének szövege). Műveit gyakran állították színpadra, az Ellenvilágok című versciklust például a Taganka 1965-ben. A Juno és az Avosz máig repertoárdarab (két filmváltozat is készült belőle). Voznyeszenszkij az 1990-es Miami Nemzetközi Könyvvásáron
1970-ben A hang árnyéka című verseskötetével a hangeffektusos technikától a vizuális költészet felé fordult, amelyet a Pillantás-ban (1972) és Az üvegfestészet mesteré-ben (1976) tovább tökéletesített. Nevezetes színpadi groteszkje az 1974-es Treff dáma: Op-opera-krimi civil felvonásokban, jelenetekben és ikonokban (Дама треф. Оп-опера-детектив в гражданских актах, картинах и иконах). Az Oscar-díjas Moszkva nem hisz a könnyeknek című film (1979) egyik jelenetében saját verseit szavalja.
Szilágyi Ákos így írt a költőről a Világirodalmi Lexikonban: „Az 1970-es években egész művészete a szó »vizualizálásának« jegyében alakult át... az olvasó meghódítására irányuló virtuóz formajáték az 1980-as évek lírájában is megmaradt, csak a »korszellemnek« megfelelő új eszmei és tematikai motívumokhoz kapcsolódva. A forradalmi újítás régi jelszava helyett a konzervatív értékőrzés, az Eszme helyett az Élet, a Szellem helyett a Természet... a »szovjet« helyett az »orosz«, a forradalmi értelmiségi típus helyett a habozó, hamleti lelkű 19. sz.-i orosz entellektüel témái, eszmei motívumai teszik »korszerűvé«, hatásosabbá a lényegileg változatlan költői formát. Az 1980-as évek végén... az avantgardista lázadás és a konzervatív értékőrzés esztétája ezúttal a hanyatlás és felbomlás esztétájának adja át helyét... Lírájának ihletett forrása nem a személyes sors, nem a történelmi dráma vagy valamely metafizikai élmény, hanem a formavirtuóz tisztán esztétikai szenvedélye a szépség iránt, a valóság esztétizálásának vágya...”[5]
W. H. Auden azt mondta róla: Voznyeszenszkij tudja, hogy a vers „verbális műtárgy”, amelyet „szakszerűen, szilárdan kell összeállítani, akár egy asztalt vagy egy motorkerékpárt”.[3] Ugyanakkor Joszif Brodszkij[6] leszögezte: Voznyeszenszkij „szimuláns a költészetben”. Ennek ellenére „Nyugaton disszertációk íródtak nyelvi-formai kísérleteiről. Andrej Voznyeszenszkij, ellentmondásaival együtt, a szovjet korszak költészetének egyik meghatározó egyénisége.”[7]
Peadar vita 2010. október 8., 08:17 (CEST)
Válasz Peadarnak[szerkesztés]
1. Demonstrálásod közvetlenül a koreai ügy után nyilvánvaló. 2. Rágalmazáson a szerkösszefoglalóidnak ezt a részét értettem: "fordítás", "a magyar nyelvű forrás csak illusztráció". Mindegyik esetben megadtam számos más nyelvű forrást is, egyik sem csak illusztráció, ez becsületsértés, amiért a megfelelő wikifórumon elégtételt és szankciót kérhetnék. 3. Ezek a vitalapokra ömlesztett szövegtestek semmit sem bizonyítanak. Ezerszer előfordul, hogy egy-egy alapmondatot vagy akár bekezdést is citálunk az angol, francia, orosz stb. wikiből, a lényeget azonban több napos munkával magunk adjuk hozzá. Ezeket én nem vagyok hajlandó sem részben, sem pláne egészben fordításnak nevezni. Azt meg hadd tudjam én, hogy pl. egy obskúrus 7. századi japán költőről mely 5, azaz ötmondatnyi tényanyaggal bír a világ (vagy éppen én, ellentétben az enwikivel). Ahol ténylegesen fordítottam szócikket (pl. Misima Jukio, Tanizaki Dzsunicsiró), azt gondosan be is sablonoztam. (A Tranströmerről szólónál a tegnapi Nobel-izgalmak közepette elfeledkeztem erről, mindjárt pótolom.) 4. Mindezekért arra kérlek, távolítsd el a fordítássablont a cikkeimről. Üdvözlettel: – Pagonyfoxhole 2010. október 8., 14:42 (CEST)
Szúrópróba[szerkesztés]
Szúrópróbaszerűen megnéztem néhány mondatot a magyar szövegben, és megkerestem az angolban. Eredmény:
- Voznyeszenszkij ekkor felháborodott levelet írt a Pravdának - ez nem szerepel az angol szövegben.
- Szilágyi Ákos így írt a költőről a Világirodalmi Lexikonban - ez nem szerepel az angol szövegben.
- W. H. Auden azt mondta róla: Voznyeszenszkij tudja, hogy a vers „verbális műtárgy” - ez nem szerepel az angol szövegben.
Mivel a mondatokban tulajdonnevek szerepelnek, a keresés automatikusan elvégezhető, megismételhető. Az ellenőrzés eredményeképpen a fordítás sablont eltávolítottam. – Hkoala .jpg){kind=small}
2010. október 8., 16:50 (CEST)
- Ha megnézed a 95%-át, az ,tehát amit leírtál nem bizonyít semmit, csak feleslegesen szítod a feszültséget.Peadar vita 2010. október 8., 17:10 (CEST)
Na ezt már nem bírom nézni. Ki szítja a feszültséget??? És miért? Aki itt feszültséget generál, az nem Hkoala. L András
pankuš→ 2010. október 8., 17:13 (CEST)
- Szerinted melyik több, az 5% vagy a 95%? 95% százalék fordítás áll szemben 5%-nyi kieggel, és ez bizonyíték a fordítás ellen?2010. október 8., 17:21 (CEST)Peadar vita
Egyáltalán nem arról van szó. Sőt még csak nem is arról, hogy igazad van, vagy sem. Hanem a módszerről. L Andráspankuš→ 2010. október 8., 17:24 (CEST)
- Hkoalának megtettem külön az észrevételeimet, itt felesleges róla vitatkozni.Peadar vita 2010. október 8., 17:30 (CEST)