Sztereó hangzás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Audio Fidelity Records második sztereó próbalemezének cimkéje és borítója, 1958 körül

A sztereó (vagy sztereofon) hangzás egy kétcsatornás, térhatású hangrendszer. A sztereó hangfelvételeket két külön csatornán rögzítik és lejátszáskor a két jel szintén elkülönítve, két külön hangforrásból (két hangszóró, vagy fejhallgató bal és jobb oldala) szólal meg, térhatást keltve a hallgatóban. Az 1960-as évektől kezdődően a hangrögzítésben, a rádió és televízióadások közvetítésében, illetve a zenelejátszásban a sztereó hangzás vált a legelterjedtebbé.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1870-es évek második felében Thomas Alva Edison megalkotta az első hangrögzítő eszközt a fonográfot, míg Alexander Graham Bell feltalálta a hang továbbítását lehetővé tévő telefont. Mindkét rendszer egydimenziós (monaural, ismertebb nevén monó) hang megszólaltatására volt alkalmas. Az első sztereó közvetítés 1884-ben a párizsi Operaházból történt, ahol az előadást két mikrofon vette, melyek telefonvonalon keresztül kapcsolódtak két kihangosított telefonhoz egy másik épületben, így az ott jelenlévő hallgatóság valódi kétcsatornás hangzást élvezhetett. 1888-ban Emile Berliner feltalálta a gramofont, ami a fonográffal ellentétben már nem hengerre, hanem lemezre rögzítette a hangot, de továbbra is monó hangzásra volt csak képes.

A fonográfnál alkalmazott vertikális hangsávok és a hanglemezek laterális hangsávjainak ötvözésével 1931-ben az angol Alan Dower Blumlein szabadalmaztatott először sztereó hangzású hanglemezek előállítására képes rendszert. Blumlein megoldásánál két párhuzamos barázdát vágtak a lemezbe, egyet-egyet a két hangsávnak, melyek egyidejű lejátszásához két külön hangszedőre volt szükség. Blumleinnel párhuzamosan az amerikai Arthur C. Keller is kikísérletezte a sztereó hangrögzítés egy módját, amelyre 1938-ban nyújtott be szabadalmat az Amerikai Egyesült Államokban. Keller a lemezbe vájt egyetlen V-alakú barázda két oldalfalára rögzítette a különböző hangsávokat. Sajnos mindkét szabadalom esetén a lejátszásra alkalmas eszköz viszonylag drága volt, így a technológia otthoni használatára és elterjedésére nem volt esély.

Az új technológia a nagyközönség számára először 1940-ben került bemutatásra a Fantasia című Walt Disney-film révén, amelynek hangja sztereóban szólalt meg. A filmszínházakban azonban akkor még nem tudott meghonosodni a sztereó hangzás, itt is túl költségesnek bizonyult a hozzá szükséges felszerelés. Az 1940-es évek végén a szalagos magnók megjelenésével nyílt új esély a sztereó rendszerek elterjedésére. A mágnesszalagra ugyanis könnyen tudtak több csatornát rögzíteni egymás mellé. Az 1950-es évek elején néhány gyártó már otthoni zenehallgatásra is kínált szalagos sztereó magnókat és felvételeket, de ezek árban nem tudtak versenyezni az elterjedtebb és a vinyl megjelenésével egyre olcsóbbá váló hanglemezekkel.

Keller 1938-ban szabadalmaztatott sztereó hangrögzítési megoldása húsz évvel később, 1958-tól vált elérhetővé az otthoni zenehallgatáshoz. Több hanglemezgyártó és elektronikai vállalat együtt élesztette fel a technológiát, és indult be a sorozatgyártás. Megjelentek a sztereó hangzású mikrobarázdás hanglemezek, valamint az ezek lejátszására alkalmas lemezjátszók a szükséges erősítőkkel és hangfalakkal. Az 1960-as évek végéig a legtöbb hanglemez monó és sztereó változatban is megjelent, mivel a monó lemezjátszók értelemszerűen nem voltak képesek a sztereó lemezek lejátszására. A sztereó készülékek gyors elterjedésének köszönhetően az 1970-es évektől kezdődően a monó hanglemezek gyártását beszüntették. Ezzel egyidőben a magnókazetták révén a mágnesszalagos sztereó lejátszók szintén megjelentek az otthonokban.

Az 1960-as évektől kezdve a rádiózásban is teret nyert a valódi sztereó hangzás. Persze korábban is kísérleteztek sztereó rádióadások sugárzásával, de alkalmas vevőkészülékek híján ezek hallgatásához két külön rádiókészülékre volt szükség, más-más állomásra hangolva, hogy a két hangsávot egyszerre tudja venni a hallgató.

A sztereó hangzás elterjedése nagy hatással volt a hangfelvételeket készítő hangmérnökökre és előadókra. A zenei felvételeket egyre több sávon rögzítették, és a keverés során a sztereó adta lehetőségeket megpróbálták maximálisan kihasználni. Például a sztereó egyik csatornáján szól az énekes hangja, a másik csatornán a szólógitár, míg a ritmushangszerek mindkét irányból. A sztereó hangzás kiaknázására jó példa a Queen együttes 1975-ös The Prophet’s Song című dala, ahol a többszólamú vokál hol a bal, hol a jobb csatornában erősödik fel, hullámzó, visszhangzó hatást keltve.

A sztereó hangzás elterjedése olyan többcsatornás hangrendszerek kifejlesztését is segítette, mint a kvadrofon hangzás.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]