Szerkesztő:Villanueva/6

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Abba Kovner (Héber: אבא קובנר) (1918. március 14 – 1987. szeptember 25.) lengyel-izraeli költő, író, antináci partizánvezér, összeesküvő, nemzeti hős.

A második világháború idején Kovner az elsők között fedezte fel azt, hogy a nácik az egész európai zsidóság megsemmisítésére törekednek, ennek megfelelően a zsidók fegyveres ellenállását szorgalmazta, mondván: „Nem visznek el minket, mint juhokat a vágóhídra!” A likvidálás előtt álló wilnói gettó lakóit felkelésre szólította fel, de ez nagyrészt süket fülekre talált. Csatlakozott a szovjet partizánmozgalomhoz, amely sikeresen szállt szembe a náci megszállókkal. A háború után titkos szervezetet hozott létre, melynek célja a Holokauszt hatmillió áldozatainak megbosszulása volt olyan módon, hogy hatmillió német embert kívántak méreg segítségével a másvilágra küldeni. Az akció nem járt sikerrel, ezután Kovner Palesztinában telepedett le. Részt vett a függetlenségi háborúban, majd élete hátralévő részét a költészetnek és a Holokauszt emléke ápolásának szentelte.

Élete[szerkesztés]

Abba Kovner 1918. március 14-én született Oszmiana városában, amely akkor Lengyelországhoz tartozott, napjainkban Fehéroroszország területén fekszik. 1927-ben családja a szintén lengyel fennhatóság alatt lévő Wilnóba (ma Vilnius, Litvánia) költözött. Kovner a helyi héber gimnáziumban, majd az akkoriban Báthory Istvánról elnevezett Vilniusi Egyetem művészeti fakultásán végezte tanulmányait. Közben tagja lett a helyi baloldali ifjúsági cionista szervezetnek.[1]

Második világháború[szerkesztés]

Lengyelország 1939-es lerohanása során Wilno a szovjet megszállási zónába került, majd 1941-ben a Barbarossa hadművelet során a németek foglalták el. A wilnói zsidókat a nácik gettóba terelték, de Kovnernek sikerült a városon kívül menedéket találni.

Az ősz folyamán a nácik elkezdték elszállítani és kivégezni a wilnai gettó zsidóit a Ponary-erdőbe, azzal tévesztve meg őket, hogy munkatáborba mennek. Kovner az elsők között jutott arra a felismerésre, hogy itt a zsidóság teljes likvidálása vette kezdetét, amely majd egész Európára kiterjed. 1942. január 1-jén Kovner egy cionista ifjúsági összejövetelen felolvasta kiáltványát, amely arra buzdította a zsidókat, hogy fegyverrel harcoljanak a nácik ellen. A kiáltványban szerepel a híres mondat, miszerint „Nem visznek el minket, mint juhokat a vágóhídra!”.[2] A metafora a Bibliából, Ézsaiás próféta könyvéből, illetve a 44. zsoltárból származtatható („Mint a bárány, ha vágóhídra viszik…”, illetve „Úgy néznek ránk, mint áldozatra szánt juhokra” ).

Abba Kovner (hátul, középen) az Egyesült Partizán Szervezet tagjaival

Kovner és társai 1942 januárjában a wilnói gettó cionista ifjúsági szervezeteinek tagjaiból föld alatti fegyveres csoportot hoztak létre Egyesült Partizán Szervezet (Fareynegte Partizaner Organizatsye, FPO) néven. Az alakulat tagjai szabotázsakciókat hajtottak végre, hamis papírokat gyártottak zsidók számára. Fegyvereket próbáltak szerezni, de házilag is gyártottak robbanó szerkezeteket, Molotov-koktélokat. A gettóbeli Judenrat (a gettó zsidó önkormányzata) nem nézte jó szemmel tevékenységüket, úgy vélte, veszélybe sodorják a gettó lakóit. 1943 júliusában az FPO vezetőjét a Judenrat letartóztatta, ezután a parancsnokságot Kovner vette át.

1943 szeptemberében a nácik megkezdték a wilnói gettó likvidálását, ekkor az FPO fegyveres ellenállásra szólította fel a gettó lakóit, de azok nem reagáltak a felhívásra, azt remélve, hogy a nácik ígéretüknek megfelelően csak dolgozni viszik őket. A kudarc után az FPO tagjai a környező erdőkbe menekültek, ahol zsidó zászlóaljként csatlakoztak a szovjet partizánokhoz, majd 1944 júliusában részt vettek Wilno felszabadításában.[3]

A bosszú[szerkesztés]

A háború befejezése után Kovner egy új titkos szervezetet hozott létre Nakam („Bosszú”) néven, melynek célja a Holokauszt megbosszulása volt. A szervezet alapjait Kovner volt partizánok, holokauszttúlélők 1945-ös húsvéti összejövetelén fektette le, ahol a 94. zsoltárt[4] idézte: „Ellenük fordítja saját gazságukat, megsemmisíti őket saját gonoszságuk által”.

A Nakam kezdetben háborús bűnökkel vádolható nácikat kutatott fel, akiket változatos módszerekkel – agyonlövés, akasztás, puszta kézzel való megfojtás stb. – meggyilkolt.[5] Ugyanakkor létezett egy sokkal ambiciózusabb terv is, miszerint a hatmillió zsidó meggyilkolását „szemet szemért” alapon hatmillió német – férfiak, asszonyok, gyerekek – elpusztításával bosszulnák meg. Ezt a gyakorlatban a német nagyvárosok ivóvízhálózatának megmérgezésével tervezték megvalósítani.

A tervbe Kovnernek sikerült bevonni Palesztinai zsidó politikai, katonai vezetőket is, bár feltehetőleg ők úgy tudták, az akció kizárólag háborús bűnősők ellen irányulna. Ephraim Katzir – aki később Izrael negyedik elnöke lett – és testvére, Aharon, mindketten tudósok, vegyészek, olyan mennyiségű arzént biztosítottak Kovnernek, amely több mint 10 millió ember megölésére lett volna elegendő. Közben egy Nakam-tag, bizonyos Willek Shenar, lengyel zsidó hamis személyazonosság alatt a Nürnberget ellátó víztisztító üzemben vállalt munkát, ahol részletes tervet dolgozott ki a méreg célba juttatására az ivóvízhálózaton keresztül.

1945. december 14-én Kovner az egyiptomi Alexandriában a Franciaországba induló hajóra szállt, táskájában 12 arzénnal töltött tejporos dobozzal, amelyeket Nürnbergbe szándékozott vinni. Mikor a hajó franciaországi Toulonhoz közeledett, a brit katonai rendőrség egy különítménye szállt fel a fedélzetre Kovnert és négy másik, hamis dokumentumokkal Palesztinából utazó férfit keresve. Kovner a lebukástól tartva a tengerbe dobta a táskát a méreggel.

A nagyszabású terv meghiúsulása után a Nakam hozzálátott a „B-terv”, egy jóval kevésbé nagyratörő projekt megvalósításához. Volt francia ellenállóktól sikerült némi arzént szerezni, amellyel a Langwasseri, amerikai adminisztráció alatt álló hadifogolytábor péküzemében több ezer cipót mérgeztek meg. Másnapra mintegy 2000 SS-veterán megbetegedett, több százan kórházba kerültek, de senki sem halt meg. A teljes kudarc után a bosszúálló csoport tagjai Palesztinában telepedtek le. Kovner évtizedekkel később így vallott akkori tevékenységéről: „Nem állítom, hogy a gondolkodásunk ne lett volna megzavarodva ebben az időben. … Talán rosszabb is volt, mint megzavarodott. Félelmetes ötlet volt, a kétségbeesésből fakadt és egyfajta öngyilkosságot hordozott magában.”[6]

Izraelben[szerkesztés]

Abba Kovner a Hagana tagjaival

Kovner 1947 decemberében csatlakozott a palesztinai zsidó paramilitáris szervezethez, a Haganához, majd Izrael állam megalakulása után az Izraeli Védelmi Erőkhöz, ahol a függetlenségi háború idején a Givati brigád kulturális tevékenységért felelős tisztje lett. Az általa szerkesztett „Harci közlemények” című, a harci morál fenntartását célzó kiadványban a katonák legkegyetlenebb és egyben legrasszistább érzéseire apellált, előre igazolva a harc hevében bekövetkezendő bűncselekményeket: „Gyilkoljatok! Gyilkoljatok! Gyilkoljatok! Minél több gyilkos kutyát öltök meg, annál jobbak lesztek. Annál jobbá teszitek mindannak a szeretetét, ami szép és jó és szabad.”[7]

A háború befejeztével visszatért kibucába, ahol az írásnak szentelte idejének zömét. Két prózakötetet és versesköteteket publikált. 1970-ben irodalmi Izrael-díjat vehetett át. Az Izraeli Írók Társasága elnökévé választották.[8] 1961-ben a holokauszt egyik leghitelesebb és legtekintélyesebb tanújaként szerepelt az Eichmann-perben. Fáradhatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy mély kapcsolatot tartson fenn a zsidó diaszpóra történelmével, kultúrájával és hitével még akkor is, ha ezek már visszavonhatatlanul eltűntek. "Nem létezhet Jeruzsálem a litvániai Jeruzsálem nélkül". E törekvés megkoronázása volt a Tel-Aviv-i Diaszpóra Múzeum létrehozása.[9]

Mikor Kovner hangszálain rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, az Amerikai Egyesült Államokba repült gyógykezelésre, ahol műtéten esett át, hangszálait, hangját elvesztette, de betegsége addigra gyógyíthatatlan áttéteket hozott létre szervezetében. A mélyen szekuláris Kovner a fiát arra kérte, hogy halála után Kádist mondjon érte.

1987-ben, a Rós ha-sána, a zsidó újév ünnepe előtt hazarepült Izraelbe, ahol nem sokkal később meghalt. Végakarata az volt, hogy sírköve semmiben se különbözzön a többi kibuclakóétól.[10]

Költészete[szerkesztés]

Számos verseskötetet írt, amelyeket a történelem csapdái és a minden képzeletet felülmúló veszteség érzése ellenére áthat egy meglepő belső szabadság. Végül is nem volt „nagy” költő: ereje abban rejlett, hogy ragaszkodott egy személyes hanghoz, amely ugyanakkor eltörölhetetlenül összekapcsolódott a kollektívával. Ahogy Eliezer Schweid izraeli gondolkodó fogalmazott, „kötőjeles költő” volt: „költő-harcos, költő-vezető, költő-úttörő, költő-kibuclakó és költő-oktató”.

E szerepek mindegyikéhez – amelyhez még a krónikás és a tanúságtevő is hozzátehető – Kovner a költészet pátoszát, a nyelv szeretetét, a prófécia érintését tette hozzá. Egyike volt azoknak a művészeknek, akiknek élete egészében véve maga volt a nagy mű: egy rendíthetetlen, teljes elkötelezettség népével és korával.[11]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Guzenberg, i. m. 
  2. ↑ Manifesto, i. m. 
  3. ↑ A szakasz Shoah Resource Center, i. m.  alapján
  4. ↑ Zsolt 94.
  5. ↑ Resisters, i. m. 
  6. ↑ A szakasz Kraft, i. m.  alapján
  7. ↑ Cypel, i. m. 
  8. ↑ Jewish Virtual Library, i. m. 
  9. ↑ The Jewish Learning, i. m. 
  10. ↑ Ofri, i. m. 
  11. ↑ The Jewish Learning, i. m. 

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Villanueva/6&oldid=25660282”