Programzene

A programzene hangszeres zene, amely valamilyen fogalmilag megragadható téma leírásával kapcsolatos. Célja, hogy a hallgató a zenehéz képeket, helyzeteket, hangulatokat asszociáljon. Erre a programra legtöbbször maga a zeneszerző utal a címadással. A megzenésítésre alkalmas téma befolyásolja a mű megformálását. A programzene esetében két típus létezik annak függvényében, hogy valamely zene a puszta hangfestés eszközeivel és, vagy pedig a program a zenei koncepció kereteit adja. A programzene az abszolút zene ellentéte.

Története

A programzene gyökerei a reneszánszra nyúlnak vissza, a legjellemzőbb azonban a barokk és romantikus zenére. A klasszicizmus korában kevésbbé volt divatos. Első nagy képviselői Louis Couperin és a clavecinisták voltak a 17. században, akik az élet teljes panorámáját igyekeztek karakterdarabjaikban megrajzolni. Vivaldi egyes concertói (A négy évszak), majd a 18. századi szimfóniák is tele vannak a természet átélésének hangjaival (pastorale, tempesta, caccia, Haydn napszak-szimfóniái stb.). Beethoven 1808-as Pastorale-szimfóniáját tekintik a szimfonikus programzene őseként.

A tulajdonképpeni programzene Párizsban született 1800 táján, de az igazi korszakalkotó mű Berlioz Fantasztikus szimfóniája és a Harold Itáliában című műve volt. Berlioz a beethoveni szimfóniát hangszeres drámaként magyarázta, s ezzel előkészítette a talajt Liszt szimfonikus költeményei számára. Liszt és az újnémet iskola képviselői szerint a szimfónia a múlt egy állomása, amelyet fel kell hogy váltson a zenét és az irodalmat egyesítő, magasabb rendű műfajnak tartott szimfonikus költemény. A valódi programzene a zenei gondolkodásmód megújítását, a klasszikus formák újakkal történő felváltását jelentette, amely feltételezte a hangszerelésnek, a motívumvariálásnak, a vezérmotívumnak, egy újfajta harmóniavilágnak és a fantáziaszerű megformálásnak a művészetét, még inkább fokozva ezzel a zene leíró, expresszív, asszociatív, szimbolikus és szinesztéziás képességeit. Debussy a felidézett hely vagy alkalom hangulatát teremtette meg, Richard Strauss szimfonikus költeményei pedig a programzene kimagasló értékű alkotásai. Ugyanakkor a szimfonikus zenének is gyakran van belső programja (Mahler, Sosztakovics).

Felhasznált irodalom

• Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
• Balázs István: Zenei lexikon. Budapest: Corvina. 2005. ISBN 963-13-5453-9