„Nouvelle théologie” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
9. sor: | 9. sor: | ||
Az irányzat jórészt [[Henri de Lubac]] (1896-1991) francia [[jezsuita]] pap munkássága nyomán bontakozott ki az 1950-es években.{{refhely|Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon}} |
Az irányzat jórészt [[Henri de Lubac]] (1896-1991) francia [[jezsuita]] pap munkássága nyomán bontakozott ki az 1950-es években.{{refhely|Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon}} |
||
Egyfajta jóvátételként fogható fel, |
Egyfajta jóvátételként fogható fel, amikor ''(1960-ban?)'' [[XXIII. János pápa]] a ''nouvelle théologie'' főbb képviselőit zsinati teológusnak hívta meg. Később [[Lubac]], [[Hans Urs von Balthasar|Balthasar]], [[Yves Congar|Congar]], [[Jean Daniélou|Daniélou]] megkapta a [[bíboros]]i kinevezést.{{refhely|Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár}} |
||
== Képviselői == |
== Képviselői == |
A lap 2020. március 14., 18:20-kori változata
A nouvelle théologie vagy magyarul az új teológia katolikus teológiai irányzat, amely a 20. század közepén jelentkezett, leginkább a francia és a német teológusok körében. Programja a teológia gyökeres megújítása a forrásokhoz (Biblia, hagyomány) való visszatérés és a modern filozófiai és társadalmi problémák iránti nyitottság révén. Az irányzat túlzottan merevnek tartotta a neotomizmust, ezért vagy annak megújítását követelte (pl. Yves Congar) vagy a transzcendentális teológia alapjaira helyezkedett (pl. Karl Rahner). [1]
Történet
Az 1926-ban Erich Przywara (1889–1972) által bevezetett nouvelle théologie gyűjtőnevet vatikáni személyek az 1940-es évektől használták polemikus éllel a francia katolikus teológiában megjelenő, egymástól különböző törekvések megnevezésére. Ezek a törekvések arra irányultak, hogy a korabeli filozófiákkal való párbeszéd révén teológiai megújulást érjenek el.[2]
XII. Piusz 1950-es enciklikája (Humani generis) – noha nem formálisan – de informálisan elítélte az irányzatot, mivel egy új modernizmust gyanítottak benne.[3]
Az irányzat jórészt Henri de Lubac (1896-1991) francia jezsuita pap munkássága nyomán bontakozott ki az 1950-es években.[1]
Egyfajta jóvátételként fogható fel, amikor (1960-ban?) XXIII. János pápa a nouvelle théologie főbb képviselőit zsinati teológusnak hívta meg. Később Lubac, Balthasar, Congar, Daniélou megkapta a bíborosi kinevezést.[2]
Képviselői
Jelentősebb képviselői, illetve az új teológiával általában társult teológusok:
- Henri de Lubac,
- Pierre Teilhard de Chardin,
- Hans Urs von Balthasar,
- Yves Congar,
- Karl Rahner,
- Hans Küng,
- Edward Schillebeeckx,
- Marie-Dominique Chenu,
- Louis Bouyer,
- Jean Daniélou,
- Henri Bouillard,
- Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa)
Jegyzetek
- ↑ a b Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
- ↑ a b Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár
- ↑ XII. Piusz: Humani generis enciklikája (1950) > Néhány téves nézettel kapcsolatban, amelyek azzal fenyegetnek, hogy aláássák a katolikus tanítást
Forrás
- Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
- Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Nouvelle théologie című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.