Rendszeres hangmegfelelések törvénye

A rendszeres hangmegfelelések törvénye (az összehasonlító nyelvészetben) egy olyan, nyelvészek által alkalmazott technika, amelyet nyelvek rokonságának bizonyítására használnak. Célja az, hogy két (vagy több) nyelvet egyetlen ónyelvre vezessen vissza különféle kölcsönös – nem feltétlenül szembetűnő – hasonlóságok alapján. A rendszeres hangmegfelelések alapján ezt az ónyelvet helyre lehet állítani. A nyelvrokonság csak akkor ítélhető pontosnak, ha a feltételezett közös ős működőképes (bizonyos szintű kommunikációra alkalmas), és a rendszeres hangmegfelelések a véletlen példáktól eltekintve is érvényesek annak leszármazottaira.

A módszert a XIX. században fejlesztették ki az indoeurópai nyelvcsalád vizsgálata során, s azóta is a nyelvészek meghatározó része biztos módszernek tartja két nyelv rokonságának megítélésében.

Története

Az első ismert, nyelvtani és lexikális alapozású nyelvösszehasonlítást a magyar Sajnovics János végezte 1770-ben, ahol a magyar nyelv és a számi nyelvek (lapp) rokonságát próbálta bizonyítani. Ebből a korai próbálkozásból később megszületett a finnugor nyelvcsalád, Gyarmathy Sámuel által 1799-ben. Mindenesetre, a korszerű összehasonlító módszert William Jones, Indiában élt angol filológus nevéhez kötjük, aki 1782-ben a következő híres megállapítást tette meg:

»A szanszkrit nyelv, akármekkora is legyen antikvitása, bámulatos szerkezettel rendelkezik; tökéletesebbel, mint a görög, bőségesebbel, mint a latin, és még rendkívüliebben kifinomult a másik kettőnél, egy erősebb affinitást mutatva mindkettőjükhöz, mind az igék tövében, mind a nyelvtani alakokban, minthogy ez csupán a véletlen csalódása; csakugyan igen reménytelen, hogy egy nyelvész hármójukat anélkül vizsgálja, hogy el ne hinné, mindegyik egy közös forrásból fakadt, ami, talán, többé nem létezik. Van egy hasonló érv, habár nem túl erélyes, hogy a gót és a kelta, noha igencsak eltérő nyelvezettel rendelkezik, a szanszkrittal közös eredettel bír, és az óperzsát is a családhoz kellene adni.«

Jones bepillantása az ősnyelv gondolatának kieszelése felé vezető út első lépése volt; azt is felismerte, hogy a nyelveket családokba lehet rendezni (egy ősnyelv számos leszármazott nyelvre bomlott fel, és ezek közül néhány még továbbiakra), amin a teljes összehasonlító eljárás alapul.

A törvény alkalmazása

1. A lehetséges rokonok felkutatása

A rokonságot két nyelv között akkor lehet bizonyítottnak tekinteni, ha az alapszókincs szavai között számos hasonlóságot lehet felfedezni, vagyis megfigyelhető egy ismétlődő megfelelés e szavak fonetikai szerkezetében. Ennélfogva, az első feladat egy olyan lista összeállítása, amely olyan szavakat tartalmaz a rokonítani kívánt nyelvek szavai közül, amelyek feltehetően azonos származásúak. Ezek a szavak általában a primitívebb fogalomkörből kell, hogy meríttessenek.

Például, a polinéz nyelvek néhány szava:

Nyelv	egy	kettő	három	négy	öt	ember	tenger	tiltott dolog	polip	kenu	belépni
Tongai	taha	ua	tolu	fā	nima	taŋata	tahi	tapu	feke	vaka	hū
Szamoai	tasi	lua	tolu	fā	lima	taŋata	tai	tapu	feʔe	vaʔa	ulu
Māori	tahi	rua	toru	ɸā	rima	taŋata	tai	tapu	ɸeke	waka	uru
Rarotongai	taʔi	rua	toru	ʔā	rima	taŋata	tai	tapu	ʔeke	vaka	uru
Hawaii	kahi	lua	kolu	hā	lima	kanaka	kai	kapu	heʔe	waʔa	ulu
Rapanui	-tahi	-rua	-toru	-ha	-rima	taŋata	tai	tapu	heke	vaka	uru

2. A rendszeres megfelelések megállapítása

Miután a szólisták elkészültek, a következő lépés az egykor végbement hangtani változások megállapítása. A rendszeres hangmegfelelés alapeszméje nagyon fontos itt: például, a puszta hangalakbeli hasonlóság az angol day és a latin dies (mindkettő nap jelentéssel) szavak között nem bizonyítja a két nyelv rokonságát, ugyanis a szóeleji d- angol hang egyéb esetekben nem felel meg a latin szóeleji d- hangnak:

Angol	ten	two	tow	tongue	tooth
Latin	decem	duo	duco	dingua	dent-
Magyar	tíz	kettő	vontat	nyelv	fog

Mivel a fenti táblázatban látható igazán szisztematikus megegyezés aligha lehet véletlenszerű, ha az eltérő lehetőségeket – mint például tömeges kölcsönzés – ki tudjuk zárni, a megfelelés a közös eredet bizonyítására hasznosítható. Feltéve, hogy még további ilyen megfeleléseket találunk, és ezek egy értelmes mintát vesznek fel, és ha a megfelelések egy része ráadásul nem is szembetűnő (a t : t megfelelés az, míg az ŋ : b aligha), a közös származás egy gyakorlati ténnyé lesz.

3. A nem teljes vonatkozású megfelelések megkeresése

Mialatt a rendszeres hangmegfelelések törvénye megszületett (XVIII. és XIX. század), két olyan jelentős továbbfejlesztés is megtörtént, amely növelte a módszer hatékonyságát.

Először, felismerték, hogy a hangmegfelelések közül számos csak a megfelelő kontextusban fordul elő. Például, egyaránt a görögben és egyaránt a szanszkritban is a hehezetes zárhangok hehezetlenekké fejlődtek, de csak akkor, ha még egy második hehezetes hang is előfordult az adott szóban később. Ez a Grassmann-törvény, amely nevét Hermann Grassmann nyelvész után kapta.

Másodszor, rájöttek, hogy a hangtani változások néha olyan kontextusban történtek, amely a későbbiek során eltűnt. Például a szanszkrit velárisok (k-szerű hangok) helyére palatálisok (cs-szerű hangok) kerültek akkor, ha azokat az *i vagy *e hang követte (a csillag itt a feltételezettség jele). E változás után, az *e helyére minden esetben a hang került (pontosabban, a korábbi *e, *o és *a egy puszta a hanggá olvadt össze). Ez az esemény nem lett volna helyreállítható, ha az e létezésére más indoeurópai nyelvekből ne lenne példa. Így a Latin que (és) őrzi az eredeti e magánhangzót, ami a mássalhangzó-eltolódást eredményezte a szanszkritban:

1.	*ke	ószanszkrit és
2.	*ce	A velárisok helyére palatálisok kerültek *i és *e előtt
3.	ca	az *e a-vá alakul

4. Az eredeti fonémák helyreállítása

A munka ezen lépése sokkal szubjektívebb, mint a korábbiak. A nyelvész ez esetben azon ismereteire kényszerül támaszkodni, amelyek arról szólnak, milyen hangtani változások megtörténése jellemző, s melyeké nem. Például, a zöngétlen mássalhangzók magánhangzók közti zöngésedése általános jelenség, amely a világ majdnem minden nyelvében megtörtént – míg az ellentétes folyamatra alig ismert példa. Emiatt, egy olyan nyelvész, aki olyan nyelveket vizsgál, ahol a magánhangzóközi mássalhangzók között a -t- : -d- összefüggés áll fenn, azt állítaná, hogy az eredeti ősalak a *-t- volt, és a másik nyelvben ez zöngésedett -d--vé (kivéve, ha nincs egy nagyon erős érv ez ellen).

5. A létrehozott rendszer tipológiai ellenőrzése

Az utolsó lépésben a nyelvész a helyreállított fonémák összesét leellenőrzi, hogy az így kapott rendszer megfelel-e a kényszerű tipológiai szabályoknak.

A helyreállított hangrendszer és azok nyelvtörténeti átalakulásainak ismeretében a kutatómunka tovább folyhat: ha itt nem bukott meg a nyelvrokonság-elmélet, lehetőség nyílik a nyelvtani morfémák, névszó- és igeragozások összehasonlítására is. Egy dokumentálatlan ősnyelv teljes rekonstrukciója azonban mégsem lehet teljes: a nyelvek ilyen jellegű változásait tökéletesen nyomonkövetni nem lehet, a struktúrák elkerülhetetlen változásai miatt – akárhogyan is, egy következetes részleges rekonstrukció értelmezhető és értelmezendő a nyelvek közös származásának bizonyítékaként.