Opricsnyina

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az opricsnyina IV. Iván által bevezetett állami intézkedés, ami 1565-től 1572-ig volt érvényben, azonban de jure 1584-ig fennállt. Az intézkedés a bojárok nagymértékű visszaszorításának különböző módszereivel járt, beleértve a nyilvános kivégzéseket és a föld- és vagyonelkobzásokat. Az opricsnyina jelentheti továbbá:[1][2]

  • a hatezer opricsnyikból álló szervezetet, Oroszország első politikai rendőrségét,
  • Oroszország azon területét, amit közvetlenül IV. Iván uralt, és ahol az opricsnyikok tevékenykedtek,
  • valamint Oroszország történelmének ezen időszakát.

Az opricsnyina szó, amit Iván az intézkedés elnevezésére használt, az orosz оприч (oprics, kivétel) szóból származik.

Okai[szerkesztés]

1558-ban IV. Iván cár elindította a livóniai háborút. Egy rövid életű koalíció, amelynek része volt Lengyelország, Litvánia és Svédország is, szintén beszállt a háborúba. A háború hosszú ideig tartott (egészen 1583-ig) és nagyon drága lett; a krími tatárok, lengyel és litván betörések, éhínségek, egy kereskedelmi blokád és a háború költségei felemésztették Oroszországot.

1564-ben Andrej Kurbszkij Litvániába ment, és a litván sereget Oroszország ellen küldte, ezzel megsemmisítve Velikije Lukit. Iván cár elkezdte feltételezni, hogy más arisztokraták is elárulják.[3]

Vaszilij Kljucsevszkij és Sztjepan Veszelovszkij az opricsnyinát Iván paranoiájával magyarázták és elutasították a vele elérni kívánt nagyobb célokat.[4] Ugyanakkor Szergej Platonov szerint IV. Iván az opricsnyinát a növekvő bojárarisztokrácia megakadályozása végett rendelte el.[5] Isabel de Madariaga az opricsnyinát Iván arra való kísérleteként magyarázza, hogy minden független társadalmi osztályt az autokrácia alá rendeljen.[6]

Létrejötte[szerkesztés]

1564. december 3-án IV. Iván elzarándokolt Moszkvából. Noha a hasonló utak rutinszerűek voltak az uralkodóknak, Iván elhanyagolta a normális előkészületeket a távollétében való uralkodáshoz. Mi több, meglepően nagy testőrsége, jelentős számú bojár és a kincstár is követte.[7]

Egy hónap csend után Iván végül január 3-án két levelet állított ki Alekszandrova Szloboda-i erődjeiről. Az első a városi elithez szólt, és sikkasztással és árulással vádolta azt. További vádak érintették a papságot és hogy védik a megvádolt bojárokat. Végeredményben Iván bejelentette lemondását, és Szimeon Bekbulatovicsot kiáltotta ki Oroszország nagyhercegének.[8] A második levél Moszkva népéhez szólt, és kijelentette, hogy „nem dühös” népe ellen. A bojárduma nem tudott Szloboda és Moszkva közt megosztva Iván távollétében kormányozni, és félt a moszkvaiak haragjától.[9]

Egy bojárküldött elment Alekszandrova Szlobodába, hogy megkérje Ivánt, hogy térjen vissza a trónhoz.[9]

IV. Iván elfogadta visszatérését azon feltétellel, hogy megbüntethet embereket jogi kereteken kívül is árulásért. Kijelentette, hogy kivégeztetheti az árulókat és elkobozhatja a földjeiket a bojárduma vagy az egyház közbenjárása nélkül. Hogy vizsgálatait folytassa, Iván létrehozta az opricsnyinát (eredeti jelentésében nemes özvegyre hagyott, a gyermekektől elkülönített föld). 100 000 rubel adót is összegyűjtött, hogy az opricsnyinát finanszírozza.[10]

Szervezése[szerkesztés]

Az opricsnyina külön terület volt Oroszország határain belül, többnyire északon, a korábbi Novgorodi Köztársaság határain belül. Ez a régió tartalmazta az állam sok pénzügyi központját, beleértve Sztaraja Russza sóvidékét és fő vásárvárosokat. Iván teljhatalmat gyakorlott az opricsnyina felett. A bojárok irányították a zemscsnyinát („közterület”), az állam másik részét. 1568-ig az opricsnyina sok adminisztrációs intézményben függött a zemscsnyinától. Csak mikor a zemscsnyina és az opricsnyina közti konfliktus a csúcsra ért, akkor hozott létre önálló intézményeket Iván az opricsnyinában.[11]

Iván létrehozta a személyi testőrségét, az opricsnyikokat. Eredetileg ezer főből állt. Alekszej Baszmanov és Afanaszij Viazemszkij felügyelték a toborzást. A zemscsnyinától vagy annak közigazgatásától független nemesek és vidékiek jogosultak voltak Iván új őrségébe.[12] Henri Troyat kiemelte az opricsnyina újoncainak alacsony származását.[13] Ugyanakkor Vlagyimir Kobrin történész vitatta, hogy az alacsonyabb osztályok felé fordulás később fejlődést okozott az opricsnyina korában. Sok korai opricsnyik közeli kapcsolatban volt Oroszország hercegi és bojár klánjaival.[14]

Az opricsnyina alatti területfelosztások tömeges áttelepüléshez vezettek. Mikor a zemscsnyinai nemesek tulajdona az opricsnyina területére esett, az opricsnyikok elkobozták földjeiket, s a tulajdonosokat a zemscsnyina területére kényszerítették. Az opricsnyina területe elsősorban szolgálati birtokokat tartalmazott. Alekszandr Zimin és Sztyepan Veszelovszkij szerint ez a felosztás az örökös földbirtokosságot nagyrészt érintetlenül hagyta. Ugyanakkor Platonov és mások szerint az áttelepülés célja a földbirtokos nemesség hatalmának aláaknázása volt. Pavlov szerint a zemscsnyinai szolgálók az opricsnyináról az örökbirtokokra történő áttelepülése súlyos csapás volt a hercegi osztálynak. Az örökbirtokok felosztása az elit befolyását lecsökkentette abban a területben, ahol születtek.[15] A leginkább érintett Szuzdal területe volt, mely birtokosai 80%-át elvesztette.[16]

Az opricsnyikok társadalmi és gazdasági előnyöket élveztek az opricsnyinában. Míg a zemscsnyinai bojárok mind az örök-, mind a szolgálati földet elvesztették, az opricsnyikok megtartották a zemscsnyinai örökbirtokot. Mi több, Iván az opricsnyinának adta a zemscsnyinai nemesekre kirótt adók egy részét. Az opricsnyikok Ivánnak hűségükkel tartoztak, nem örökséggel vagy szerződésekkel.[14]

Tevékenysége[szerkesztés]

Vaszilij Kudjakov: Az opricsnyikok és a bojárok

Az üldözések első hulláma elsősorban Oroszország hercegi klánjait érintette, különösen a Szuzdalj befolyásos családjait. Iván az összeesküvés megkérdőjelezhető vádjaira alapozva a bojár klánok vezető tagjait kivégeztette, száműzette vagy megkínoztatta. 1566-ban az opricsnyina nyolc központi kerületre bővült. Az ott élő 12 000 nemesből 570 lett opricsnyik, a többit elüldözték. Nekik el kellett menniük a zemscsnyinába a tél közepén, és a nekik segítő parasztokat kivégezték.[17] Egyszer Iván visszahívott bizonyos számú nemest Moszkvába. A cár még a zemscsnyinában élő nemeseket is meghívta a Zemszkij Szoborra a livóniai háborúról. Iván feltette a kérdést, hogy Oroszországnak fel kell adnia a lív területeket a győztes Litvánia számára vagy fenn kell tartania az erőfeszítést, hogy a régiót meghódítsa. A testület elfogadta a háborús intézkedéseket és vészhelyzeti adókat vezetett be a kimerülő kincstár megtámogatására.

De a Zemszkij Szobor benyújtott az opricsnyina végéről is egy petíciót. A cár az opricsnyinában fennálló terror megújításával válaszolt: a petíció benyújtóinak és a tiltakozás állítólagos vezetőinek azonnali letartóztatását rendelte el. A további vizsgálatok szerint Iván Federov, a zemscsnyinai duma vezetője akarta Iván cárt megbuktatni. Federovot eltávolították az ülésről és rövid idővel később kivégezték.[18]

XIV. Erik svéd király 1568-as megbuktatása és Iván második feleségének 1569-es halála súlyosbította Iván gyanúit. Figyelme Novgorodra fordult. Oroszország második legnagyobb városában, Novgorodban nagy szolgálati nemesség élt, akik kapcsolatban álltak néhány moszkvai elítélt bojárcsaláddal. A város III. Iván uralma alatti kifosztása ellenére Novgorod politikai szervezettsége független maradt Oroszország központi közigazgatásától. Továbbá a város északkeleti befolyása növekedett, ahogy a város szembenézett a litván határral szembeni katonai előretöréssel. Izborszk Litvániának való árulással történő feladása is azt okozta, hogy Iván megkérdőjelezte a határtelepülések bizalmát.

IV. Iván egy opricsnyik csapatával egyhavi csapást mért Novgorodra (a novgorodi mészárlás). Az opricsnyikok kifosztották a várost, és minden osztály közt kivégzéseket rendeztek. Ahogy a livóniai háború jelentősen megcsapolta az állam erőforrásait, Iván az egyházi és a kereskedelmi személyeket különös kegyetlenséggel célozta meg. Novgorod után az opricsnyikok a szomszédos kereskedőváros, Pszkov felé mentek. A várossal viszonylag kegyesen bántak. Az opricsnyikok korlátozott mennyiségű kivégzést hajtottak végre, és alapvetően az egyházi vagyon elkobzására összpontosítottak. Egy beszámoló szerint Pszkovi Nikolasz Szalosz, Krisztus bolondja megjósolta Iván bukását, ezzel a mélyen vallásos cárt motiválta a város megkímélésére. Egy másik elmélet szerint Iván nem érezte szükségét annak, hogy Pszkovban is vérengzést hajtsanak végre, mert korábban kifosztották a várost az izborszki árulás miatt. Valószínűleg az állam rossz anyagi helyzete és hogy a háborús kincstár helyzetét javítsák, volt a második fosztogatás oka.[19]

Ahogy Moszkvába visszatért, IV. Iván folytatta, amit elkezdett. A büntetések elkezdték az opricsnyina vezetését célozni. A cár már visszautasította a Baszmanov- és Viazemszkij-közreműködést a novgorodi tevékenységben. Visszatértekor Iván mindkettejüket bebörtönözte, ahol rövidesen meghaltak. Pavlov Iván az opricsnyikok magasabb szintjei ellen fordulását a köztük lévő egyre több alacsonyabb származásúval kapcsolja össze. Iván az opricsnyikok közti növekvő elégedetlenségre reagálhatott a Novgoroddal való rossz bánásmód után. Továbbá az osztályok közti eltérések az alacsonyabb rangú opricsnyikokat a magasabb rangúak ellen állíthatták. Mivel Iván a régebbi opricsnyikokat gyanúsította, az alacsonyabb származású újoncok az új büntetési formákat alkalmazhatták a befolyásukat növelendő az opricsnyina hierarchiájában.[20]

Megszűnte[szerkesztés]

1572-ben megszűnt az opricsnyina, az addigi zemscsnyina és az opricsnyina újraegyesült, és egy megújult bojárduma uralma alá került, az egykor felosztott területek mindkét részéből érkező tagokkal.[21]

A történészek számos különféle tényezővel magyarázzák az opricsnyina megszűntét. Mikor a krími tatárok Moszkvát az orosz-krími háború idején felgyújtották, az opricsnyikok nem tudtak komoly védelmet felmutatni. A tatárok sikere a cár opricsnyinába vetett hitét megrengethette. Iván nem találhatta hatékonynak háború idején az államfelosztást és az általa gyakorolt jelentős társadalmi és gazdasági nyomást. Egy másik magyarázat szerint Iván az opricsnyináról úgy gondolhatta, hogy siker, az elit meggyengítése sikeres volt, és a cár érezte, hogy az eszközök felélték hasznosságukat.[22]

Utóélete[szerkesztés]

Robert O. Crummey és Platonov az opricsnyina alatti tömeges áttelepülések hatásait emelték ki. A nagy birtokok kis opricsnyik földterületekre való felosztása a parasztokat szigorúbb földbirtoklási helyzetbe kényszerítette. Továbbá egy új vándorló népesség jelent meg és a földek elkobzása sok parasztot a földjeikről elkényszerített. A vándorlók számának növekedése a jobbágyság orosz uralkodó általi végső intézményesítését eredményezhette.[23]

Isabel de Madariaga az opricsnyina arisztokraták hatalmának konszolidációjában betöltött szerepét emelte ki. Az áttelepülés jelentősen lecsökkentette az örökös nemesség erejét. Az uralkodónak a hűségükkel tartozó földbirtokos opricsnyikok felváltottak egy olyan arisztokráciát, amelynek lehet, hogy önálló politikai ambícióik lettek volna.[24] A másik oldalon viszont Crummey az opricsnyina társadalmi hatásait bukásként értékelte. E szemszögből az opricsnyinának nem sikerült koherens társadalmat létrehoznia, helyette egy nagyrészt fókuszálatlan terrort hozott létre.[25] Az ilyen magyarázatok Ruszlan Szkrinnyikov 1960-as évekbeli munkáiból vannak levezetve, akik az opricsnyinát a terror uralmának írták le, amit az autokrácia minden lehetséges kihívásának eltávolítására terveztek:

„A tömeges terror, általános félelem és feljelentések terhe alatt az erőszak túlnyomó befolyást szerzett a vezetőség politikai szerkezetére. A terror gépe kimenekült teremtői irányítása alól. Az opricsnyina utolsó áldozatai bebizonyították, hogy ők mind azok, akik a bölcsőjénél álltak.[26]”

Kulturális hatása[szerkesztés]

Az utca a városban című 1911-es Apollinarij Vasznyecov-kép, amit A cár katonája című Csajkovszkij-opera ihletett: emberek menekülnek az opricsnyikok elől.

Ivan Lazsecsnyikov írta Az opricsnyikok című tragédiát (oroszul: Опричники), amire Csajkovszkij A cár katonája című operáját alapozta. Csajkovszkij operája egy 1911-es Apollinarij Vasznyecov-festményt ihletett meg, ahol városi utca látható, ahol emberek menekülnek pánikjukban az opricsnyikok megérkeztekor.

Egy kitalált variáció jelenik meg az opricsnyinára a Kapu című japán kisregénysorozatban. Megtartja a nevet, a célt, a tevékenységet, a kutyafejmotívumot és még a seprűhasználatot is a történelmi eredetiből.

Vlagyimir Szorokin 2006-os regénye, Az opricsnyik egy napja egy disztopikus közeljövőt mutat be, ahol az orosz monarchia és az opricsnyina újra megalakulnak. A regénybeli opricsnyina piros autókat vezet kutyafej díszekkel, a lázadó nemeseket megerőszakolja és megöli, s nagy mennyiségű alkoholt és narkotikumot fogyaszt, miközben a monarchiát és az orosz ortodox egyházat élteti.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ „Oprichnina”. The Great Soviet Encyclopedia.  
  2. ↑ Walter Leitsch. "Russo-Polish Confrontation" in Taras Hunczak, ed. "Russian Imperialism". Rutgers University Press. 1974, p.140
  3. ↑ R. Szkrinnikov, Ivan Grosny, M., Science, 1975, 93-96. o.
  4. ↑ Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 123.
  5. ↑ S.F. Platonov, Ivan the Terrible, ford. Joseph L. Wieczynski (Gulf Breeze, FL: Academic International Press, 1986), 101–102.
  6. ↑ Isabel de Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 364–365, 368–370.
  7. ↑ Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 107.
  8. ↑ How a Tatar Khan ruled Russia (orosz nyelven). Russia Beyond The Headlines, 2019. szeptember 27. (Hozzáférés: 2020. január 29.)
  9. ↑ a b Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 176–178; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 112–113.
  10. ↑ Isabel de Madariaga, Ivan the Terrible, 179–80
  11. ↑ Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 109–111, 140.
  12. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 182-183; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 112–113.
  13. ↑ Henri Troyat, Ivan the Terrible, ford. E.P. Dutton (London: Phoenix Press, 2001), 129–130.
  14. ↑ a b Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 113.
  15. ↑ Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 143-145; S.F. Platonov, Ivan the Terrible, ford. Joseph L. Wieczynski (Gulf Breeze, FL: Academic International Press, 1986), 130.
  16. ↑ Isabel de Madariaga, Ivan the Terrible, page 182
  17. ↑ Isabel de Madariaga, Ivan the Terrible, 183. oldal
  18. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 202-208, 231-232; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 130-134.
  19. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 242-250; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 147-152.
  20. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 255-260; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 155–156, 161–162.
  21. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 282; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 166–167.
  22. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 278–279; Andrej Pavlov és Maureen Perrie, Ivan the Terrible (London: Pearson Education Limited, 2003), 162–167.
  23. ↑ Robert O. Crummey, „Ivan IV: Reformer or Tyrant?” in Reinterpreting Russian History, szerk. Daniel H. Kaiser és Gary Marker (New York: Oxford University Press, 1994), 162–163; S.F. Platonov, Ivan the Terrible, ford. Joseph L. Wieczynski (Gulf Breeze, FL: Academic International Press, 1986), 114-119.
  24. ↑ Isabel De Madariaga, Ivan the Terrible: First Tsar of Russia (London: Yale University Press, 2005), 368–370.
  25. ↑ Robert O. Crummey, "Ivan IV: Reformer or Tyrant?" in Reinterpreting Russian History, szerk. Daniel H. Kaiser és Gary Marker (New York: Oxford University Press, 1994), 162.
  26. ↑ Idézet forrása: Alekszandr Janov. The Origins of Autocracy: Ivan the Terrible in Russian History. University of California Press, 1981. ISBN 9780520042827. 315. o.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Oprichnina című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Opricsnyina&oldid=26994524”