Metallochemia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 47,39400°, k. h. 18,97117°

Metallochemia
Típus üzleti vállalkozás
Alapítva 1908. május 31.
Megszűnt 1982. december 31. (önálló vállalatként)
1990. május 25.
(gyárként)
Székhely Budapest
Alapító Lossinszky Imre
Iparág kohászat
Forma Rt.
Termékek ólom, színesfémek
Alkalmazottak száma 600 fő

A Metallochemia (más ismert nevein Magyar Ónművek, Magyar Ónművek, Fémkohó és Vegyipari Rt.; teljes nevén Metallochemia Kohászati, Vegyipari és Fémkereskedelmi Rt.) egy magyarországi színesfémkohászati vállalat volt. A vegyipari vállalatot 1908-ban alapították, a két világháború között vált stratégiai jelentőségű vállalattá, majd a 20. század második felében élte virágkorát. Az 1990-es rendszerváltás után a vállalat összeomlott. A Metallochemia leginkább a bezárása után hátramaradt jelentős mértékű környezetszennyezésről ismert.

A vállalat története[szerkesztés]

Alapítás és hőskorszak[szerkesztés]

A Metallochemia jogelődjét, a Magyar Ónműveket 1908. május 31-én Lossinszky Imre alapította Budapesten. A vállalat fő profilja a Cséry-telep óntartalmú hulladékainak kinyerése és értékesítése volt. Az eredetileg egy pincében működő vállalkozás gyorsan növekedett, ezért a tulajdonos egy nagytétényi külterületre költöztette, közvetlenül a Budapest-Pusztaszabolcs-vasútvonal Nagytétény-Diósd állomása mellé. Az eredetileg egy hektárnál kisebb területű üzemben hatvan fő körüli munkáslétszámmal kezdődött meg az ipari léptékű fémfeldolgozás. A vállalat fejlődését nagyban segítette az első világháborús hadi konjunktúra. A harcterekről a hátországba visszaküldött roncsok, fegyverek és berendezések jelentették az olcsó nyersanyagforrást, a csúcsra járatott fegyvergyárak pedig a felvevőpiacot. 1918-ra az egyre bővülő Magyar Ónművekben már 300-nál többen dolgoztak. Az első világháború után az Ónműveket felvásárolta a Magyar-Angol Bank, az átszervezett és új profillal ellátott vállalat neve ekkor változott Magyar Ónművek, Fémkohó és Vegyipari Rt-re. A cég profilja egyre bővült: a hulladékból nyert fémekből rézgálicot, korrózióvédő festéket, porfestéket gyártottak. Az 1929-es nagy gazdasági világválságot a cég viszonylag könnyedén, munkásai egy részének elbocsájtásával túlélte. A vállalat 1935-ben felvette a Metallochemia nevet. A második világháború végén a kevéssé károsodott üzemek közé tartozott, berendezéseit nem szállították el, a nagytétényi telepet csak kisebb légitámadások érték.

Állami vállalatként[szerkesztés]

A Magyar Népköztársaság 1950. január 1-én a gyárat állami tulajdonba vette. Az újabb beruházások kivitelezése érdekében az üzem nagytétényi telkének méretét a duplájára növelték. A következő néhány év a feszített tempójú fejlesztések jegyében telt el. A vállalat 1952-től újabb festéktípusok gyártásába kezdett, 1953-ban ólomfinomító, 1955-ben pedig új rézkonverter üzemegységek kezdték meg működésüket. 1956-ban a vállalat képessé vált a ólomércekben és a rézércekben előforduló értékes fémek (arany, ezüst) kinyerésére, amelyet a vállalat az Állami Pénzverde számára értékesített. Az 1950-es évek második felében a nagytétényi telep dolgozóinak létszáma már meghaladta a 600-at. 1964-ben a Metallochemia a Csepeli Vas- és Fémművek Tröszt része lett. 1967-től a Metallochemiában bontották szét és dolgozták fel a forgalomból kivont akkumulátorokat, szintén ebben az időben kezdődött meg a bőrcserzéshez használatos vegyszerek gyártása.[1] 1980-tól pedig akkumulátor-feldolgozás terén monopolhelyzetben volt a belföldi piacon. A Metallochemia 1983 januárjában lett a Metalloglobus Vállalat üzeme.

Környezetvédelmi problémák és összeomlás[szerkesztés]

Az 1960-as évektől kezdve a vállalat működésére egyre nagyobb súlyként nehezedtek az általa okozott környezeti problémák. A gyár alapítása utáni első fél évszázadban szinte semmiféle környezetvédelmi beruházást nem hajtott végre. A különböző mérgező anyagok a kéményeken keresztül a levegőbe távoztak, majd kiülepedtek a környező területeken, a csapadékvíz nehézfémekkel együtt szivárgott a talajba. Az első ólomszennyezésre utaló jeleket 1966-ban tárták fel: egy felhőszakadás után a gyár szennyvízrendszere kiöntött és súlyos károkat okozott egy kertészetnek. Az 1970-es évek közepére nyílt titok volt, hogy a Metallochemia súlyos nehézfémszennyezés forrása, 1977-ben ezért leállították a leginkább szennyező ólomkohászatot. Ugyanakkor az ólomfeldolgozás tovább folyt, a begyújtött akkumulátorok anyagát az NDK-ba exportálták.[2] 1986-ban egy állami vizsgálat súlyos környezetkárosítást állapított meg, a vizsgálat zárójelentésében a szakemberek a környező lakosság kitelepítését javasolták. 1989-ben a Közegészségügyi Intézet tanulmánya a telep környékén előforduló nagyszámú daganatos megbetegedésre hívta fel a figyelmet. A környékbeli telkek elértéktelenedtek, a telkeken termesztett zöldségek és gyümölcsök eladhatatlanok voltak.

A Metallochemia ellen előbb a környező lakosság, majd a hatóság is fellépett. Egy 1989-ben alakult civilszervezet egyre hangosabban követelte a Metalloglobustól a Metallochemia bezárását, ezt pedig az egyre szervezetebben fellépő politikai ellenzék is támogatta. Az akkor egyre jobban gyengülő kormányzat egy ideig még megvédte a gyárat, de ez a politikai rendszerváltozás csúcspontját jelentő 1990-es választások után már nem volt többé lehetséges. A budapesti KÖJÁL 1990. május 25-én ellenőrzést tartott a telephelyen, és az ottani állapotok láttán a Metallochemia azonnali bezárását rendelte el. (A dolgozóknak olyan gyorsan kellett távozniuk munkahelyükről, hogy eszközeiket a munkaasztalokon, ruháikat az öltözőkben hagyták, az kohászat edényeibe később beleszilárdult az otthagyott olvadt fém.) A nehéz helyzetbe került dolgozók tüntettek a gyár bezárása ellen, sikertelenül. A telepet teljesen leállították és területére a következő 10 évben senki sem léphetett be.

A nagytétényi telep felszámolása[szerkesztés]

A telep udvarán a működés évtizedeiben folyamatos volt a nehézfémtartalmú kohósalak felhalmozása. A gyár 1990-es megbénulása után már nem a környéket ellepő füst, hanem az udvaron lévő 700 tonnányi kohósalak kiporzása volt a jellemző szennyezőforrás.[3] A környezeti vizsgálatok megállapították, hogy a Metallochemia egész telepe, a telep környéki talajvíz, valamint a tőle délkeletre fekvő kertes területek is nehézfémmel szennyezettek. A helyi lakosok és a környezetvédelmi hatóság hosszas vitákba bonyolódott a Metallochemia telepének új tulajdonosával, aki vitatta, hogy a telepen kívüli környezeti kár felszámolása az ő dolga lenne. A pereskedés és a szennyezés felszámolására vonatkozó tervek 10 éven át konzerválták a telep állapotát. A telep bontása 2000-ben kezdődött, de a bontott anyagok elhelyezésének problematikája megoldatlan volt. 2004-ben végül az állam szerepvállalása mozdította ki a holtpontról a vitát. 2004-ben az állam megszerezte a telek fölötti tulajdonjogot, mivel egy autópálya építéséhez kívánta igénybe venni a Metallochemia területét, ahol egy vasút fölötti felüljáró építéséhez nagyobb mennyiségű töltésanyagra is szükség volt. Végül ez vezetett a megoldáshoz: az autópálya nyomvonalát szigetelték, majd az üzemépületek bontásából és a salaktengerből származó anyagból építették fel a vasúti felüljáróra vezető töltést. A fennmaradó anyagot az autópálya mellett, az egykori telek déli felén összehordták, ahol egy szintén szigetelt földszarkofágba temették.[4] A földszarkofágba került a környező telkekről összegyűjtött ólomszennyezett talaj is. A telep bontásával 2007-ben végeztek.

Az egykori Metallochemia-telek déli részén egy 6-8 méter magas mesterséges domb található, a telep egykoron csarnokoknak és kéményeknek otthont adó északi része rét.

Források[szerkesztés]

  1. Kovács Sándor. „Négy hónappal a határidő előtt”, Tolna Megyei Népújság, 1966. szeptember 13., 7. oldal (Hozzáférés ideje: 2016. május 5.) (magyar nyelvű) 
  2. Somorjai László: Véget érhet a 22-es csapdája (magyar nyelven). Hetek, 2004. július 30. (Hozzáférés: 2016. május 6.)
  3. Mangel Gyöngyi: Halálgyár (magyar nyelven). Heti Válasz, 2001. május 4. (Hozzáférés: 2016. május 6.)
  4. Haraszti Gyula: Leradírozták a „halálgyárat” Nagytétény térképéről (magyar nyelven). Magyar Nemzet, 2006. május 9. (Hozzáférés: 2016. május 6.)