Kjógen
A kjógen( 狂言, „bolond szavak” ) a hagyományos japán komikus színház egyik formája. A nó mellett fejlődött, a nó előadások közötti szünetekben ugyanazon a színpadon adták elő, és szorosan kapcsolódik a nóhoz a mai napig; ezért néha nó-kjógennek nevezik. Tartalma azonban egyáltalán nem egyezik meg a formális, szimbolikus és ünnepi nó színházzal; A kjógen egy komikus forma, amelynek elsődleges célja a közönség megnevettetése.
Kjógen a nó-val együtt a Nógaku színház része.[1]
Története[szerkesztés]
Úgy gondolják, hogy a kjógen a kínai szórakoztatás egyik formájából származik, amelyet a 8. század körül hoztak Japánba. Ez a szórakoztató forma szarugaku néven vált ismertté, és kezdetben mind komoly drámát, mind komédiát tartalmazott. A 14. században a szarugaku ilyen formái nó és kjógen néven váltak ismertté. A kjógen nagy hatással volt a kabuki színház későbbi fejlődésére. Miután a kabuki korábbi, még szemérmetlen formáit a 17. század közepén betiltották, a kormány megengedte az új jaró-kabuki (férfi kabuki) létrehozását, amennyiben, tartózkodik az előző kabuki erkölcstelenségétől és inkább a kjógent veszi alapul. A nó volt az Edo-időszak hivatalos szórakoztató formája, ezért a kormány támogatta. A kjógen, a nóval együtt, ezen idő alatt is megkapta a kormány és az arisztokrácia támogatását, a Meidzsi-restauráció után azonban ez a támogatás megszűnt. A nó és a kjógen az állami támogatás nélkül hanyatlásnak indult, mivel sok japán állampolgár a „modern” nyugati művészeti formák iránt kezdett érdeklődni.
A mai Japánban a kjógent mind önálló előadásként, mind a nó részeként is játsszák. Ha egy nó előadás részeként adják elő, a kjógen három formát ölthet: lehet önálló (komikus) kjógen-játék, amelyet a nó drámák közötti szünetekben mutatnak be és feladata kifejezetten a közönség szórakoztatása, lehet ai-kjógen ( 間 狂言, kjógen ), vagy betsu-kjógen ( 別 狂言, speciális kjógen ).
Az ai-kjógenben leggyakrabban a fő nó színész (site) elhagyja a színpadot, és felváltja egy kjógen színész ( 狂言 方 kjógen-kata ), aki ezután közérthetően összefoglalja a közönség számára hogy mi történt eddig. A nó részeként az ai-kjógen nem komikus – az előadásmódja (mozdulatok, beszédmód) és a jelmez komoly és drámai. A színész azonban egy kjógen ruhába öltözik, és kjógen-stílusú nyelvet és előadásmódot alkalmaz (nem pedig a nó nyelvet és előadásmódot), azaz egyszerűbb, kevésbé archaikus nyelvet, közelebb a beszédhanghoz - és így általánosan érthetővé válik a közönség számára. Így, míg a jelmez és az előadásmód kjógen-stílusú (kjógen formájában történik), a ruha elegánsabb lesz, és az előadásmód kevésbé játékos, mint a különálló, komikus kjógennél. Az ai-kjógen előadás előtt és után a kjógen színész a híd végén (hashigakari), a színpad mellett, a kjógen székben ( 狂言 座 kjógen-za ) térdelő (seiza) pózban vár.
A kjógen hagyományait elsősorban színész családok tartják fenn, különösen kiemelkedőnek számít az Izumi ( 和泉流 ) iskola és az Okura ( 大蔵流 ) iskola.
Elemek[szerkesztés]
A kjógen darabok mindig rövidek, gyakran körülbelül 10 percig tartanak, hiszen hagyományosan a nó előadások közötti szünetekben játszódnak le, és gyakran csak két vagy három szerepet tartalmaznak. Típusai közé tartoznak a taró kaja ( 太郎 冠 者, főszolga, szó szerint „elsőszülött fiú + szolgája” ), a dzsiró kaja ( 次郎 冠 者, második alkalmazott, szó szerint „második fiú + szolgája” ) és a mester ( 主人 sudzsin ). A kjógenben zajló mozgások és párbeszédek jellemzően túlságosan eltúlzottak, így könnyű megérteni az előadást. Komikus vagy szatirikus elemek jelen vannak a legtöbb kjógen előadásban. Néhány darab a buddhista vagy sintoista vallásos rituálék paródiája; mások rövidebbek, élénkebbek, egyszerűbb verziói a nó előadásoknak, amelyek közül sok a folklórból származik. A nóhoz hasonlóan a jó-ha-kjű szabály itt is megjelenik, ez az előadás ritmusára utal. Kezdetben lassú majd közepes tempójú, végül pedig gyors lesz, amely különösen fontos a mozgás szempontjából. Mint a nóban és a kabukiban, minden kjógen színész, beleértve a női szerepeket játszók is, férfiak. A női szerepeket egy bizonyos ruhadarab, a binanbósi ( 美男 葛 ) jelzi - egy hosszú, fehér kendő, amit a fejükön hordanak. A szerepek kortól függetlenek, azaz egy idősebb ember is játszhatja a taró kaja szerepét, ugyanakkor egy fiatalabb férfi is játszhatja az idős mester szerepét.
Jelmez[szerkesztés]
A ruhák általában a kamisimo (Edo-kori kataginó felsőből és a hakama nadrágból álló ruha) és a nagabakama, amelyet a mester visel (ha van ilyen szereplő az adott darabban). A nagabakama egy hosszú túranadrág. A kjógen színészek - a nó színészektől eltérően - általában nem viselnek maszkot, hacsak nem állatiakat (mint pl. a tanuki vagy a kitsune), vagy istenségekét, amikor őket játsszák. Következésképpen a kjógenben kevesebb fajta maszk van, mint a nóban. Mind a maszkok, mind a jelmezek egyszerűbbek, a nó színészekéhez képest. Kevés kelléket használnak, és minimális vagy semmilyen a színpadi díszlet. Ugyanakkor mint a nó esetében, a legyező általános kellék.
Nyelv[szerkesztés]
A kjógen nyelve függ a korszaktól, de a klasszikus repertoár nagy része a korai modern japánul van, és hasonló a kora modern angol nyelvhez ( mint Shakespeare-i nyelv ). A nyelv nagyrészt érthető a kortárs japán előadóknak, de archaikusnak hangzik, a gozaru ( ご ざ る ) forma széles körben történő felhasználásával a masu ( ま す ) forma helyett, amelyet ma használnak. Például, amikor egy parancsot kap, a taró kaja gyakran válaszol a kasikomatte-gozaru-val ( 畏 ま っ て ご ざ る, „Igen uram!” ), amely a modern japánban a kasikomarimasita ( 畏 ま り ま し た ) lenne. Ugyanúgy, ahogy a modern közönség megjegyzések nélkül a Shakespeare-i darabokban sem ért meg néhány szót és árnyalatot. Ez ellentétes a nó-val, ahol a nyelv nehezebb és általában nem érthető a kortárs közönség számára. A szövegeket egy jellegzetes ritmikus, énekes dalban adják elő, és általában elég hangosan. A gyorsaság, a hangmagasság és a hangerő mind a hangsúly, mind a hatás szempontjából változatos.
Mozgások[szerkesztés]
Ugyanúgy, mint a nónál, amely ugyanazon a színpadon történik, sőt mint valójában sok harcművészet esetében (mint például a kendó és az aikidó), a színészek suriasi ( 摺 り 足 ) módon mozognak, a lábukat csúsztatva. Az előadók gyakran dobbantanak a lábukkal vagy egyéb módon a talajjal ( például ugrással ) ütköznek, hogy kihasználják a színpad előnyeit.
A nóhoz hasonlóan a látószög is fontos, és általában lapos tekintetet használnak ( elkerülve a lefelé vagy felfelé való nézést, ami szomorú vagy éles légkört teremt, amit el kell kerülni ). A karakterek általában szemben állnak egymással amikor beszélnek, de a hallgatók felé fordulnak, amikor monológot adnak elő.
A karokat és a lábakat kissé behajlítják. Hacsak nem használják valamilyen cselekvésben, a kezeket a comb felső részén tartják – és a térdük mellett tartják, amikor meghajolnak.
Zene[szerkesztés]
A kjógen előadás, elsősorban a fuvola, a dob és a gong kíséretében zajlik. A kjógen előadásnál a hangsúly azonban inkább a párbeszédre és a cselekvésre, mintsem a zenére vagy a táncra összpontosít.
Hely[szerkesztés]
A kjógen előadás általában egy nó színpadon zajlik, mivel a színpad az előadás fontos része ( a tér, a dobbantások, a csúszás könnyedsége stb. ). Mindazonáltal bármilyen térben ( különösen amatőr vagy fiatalabb előadók esetében ) is elvégezhető, ugyanakkor lehetőség szerint egy nó-szerű padlón történjen.
Komai[szerkesztés]
A kjógen előadások közé tartoznak továbbá a komai ( 小 舞, kis tánc ) nevű rövid táncok is. Ezek a hagyományos drámai táncok ( nem komikusak ), kántálás kíséretében történnek, és változatos témái vannak. A mozgások nagyjából hasonlóak a nó táncokéhoz. A szövegben gyakran használnak archaikus nyelvet, és a kántálás miatt ezek a dalok gyakran nem érthetőek a kortárs közönség számára.
A kjógen ma[szerkesztés]
Manapság a kjógent rendszeresen gyakorolják és adják elő, mind a nagyvárosokban ( különösen Tokióban és Oszakában ) és az egész ország területén, valamint a médiában és kulturális televíziós műsorokban. A nó előadások alatt önállóan vagy a nó részeként, általában három-öt színdarabot játszanak.
Rendszeresen írnak új kjógen darabokat, de csak kevés új darab kerül bele repertoárba. Különös jelentőséggel bír az 1953-ban Tecudszi Takecsi ( Hepburn: Tesuji Takechi ) által írt és rendezett Szuszugigava ( 濯 ぎ 川 ). Egy középkori francia komédia alapján írták a darabot és ez lett az első új kjógen darab, amely egy évszázada bekerült a hagyományos repertoárba.[2] Ritkán kétnyelvű kjógenre vagy a kjógen nyugati formákkal való ötvözésére is van példa. Egy korai példa a Mei-no-kái csoport, amely kjógen, nó és singeki szereplőkből áll, akik 1973-ban Beckett "Godot-ra várva" című művét adták elő.[3] Érdemes megemlíteni a kiotoi székhelyű Noho Színházat, ahol az amerikai Jonah Salz rendező és Akira Sigejama ( Hepburn : Akira Shigejama ) főszereplésével a csoport "Szuszugigava" című kétnyelvű japán / angol darabját adták elő amit "The Henpecked Fellows"-nak neveznek, Samuel Beckett munkáival együtt, különös tekintettel az Act Without Words I-re, amiket egy kjógen színész adta elő japán színházi stílusban (1981-ben először). Ez utóbbiak kjógen mozdulatokat és japán kulturális formajegyeket tartalmaztak - például a névtelen karakter, aki öngyilkosságot kísérel meg, nem a torkához tartja az ollót (színpadi utasításra), hanem a gyomrához, mintha hara-kirit készülne elkövetni. Ez szokatlan volt Beckett adaptációihoz képest, melyeket rendszerint ő maga és az örökösei szigorúan ellenőriztek. Miután bemutatták Beckettnek, ő jóváhagyta a változtatásokat.
Míg számos kjógen színészi család létezik, jelenleg két család van ami kiemelkedik: a tokiói Nomura 野村 család (hagyományosan az Edo régióból) és a kiotoi (hagyományosan a Kamigata régióból) Sigejama ( 茂山 Hepburn: Shigejama ) család ami az Okura iskolát képviseli, akik gyakran szerepelnek a televízióban, megjelennek a hírekben és turnéznak a tengerentúlon, és részt vesznek a kjógen népszerűsítésében és korszerűsítésében.
Színdarabok[szerkesztés]
A repertoár megközelítőleg 250 darabból áll (kb. 180 az Okura iskolából származik), de sokat közülük ritkán adnak elő, mivel a közönség nem értené meg a vicceket, vagy sértőnek tartaná őket.[4]
Az általában a kezdők által tanult és előadott darabok - a rövidségük és az egyszerűségük miatt - a Sibiri ( 痿 痢 ), 舟船, 土 筆, 以 呂波 és a Kucsimane ( 口 真似 Hepburn: Kuchimane ). A Kucsimanét igen gyakran adják elő. Egy másik jól ismert darab, melyet a tankönyvek tartalmaznak, a fentiekben említett Buszu ( 附子 Hepburn: Busu ).
Egy másik játék a 柿 山 伏 ( Kakijamabusi ), egy elvonultan élő papról szól, aki a hegyekben éhezik; talál egy datolyaszilvafát és eszik a gyümölcséből, amely egy gazdához tartozik. A gazda tetten éri őt, átveri a papot, ráveszi, hogy úgy viselkedjen, mintha egy varjú, egy majom és egy nagy madár lenne, ami miatt a pap leesik a fáról. A pap később bosszút áll, amikor kántálva megidézi a természetfeletti erőket. De végül a gazda nem hajlandó ápolni a papot..
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Kyōgen című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Nôgaku theatre - intangible heritage - Culture Sector - UNESCO. ich.unesco.org . (Hozzáférés: 2018. április 29.)
- ↑ Salz, p.131–136.
- ↑ The International Reception of Samuel Beckett, by Matthew Feldman, "Beckett's Reception in Japan", p. 153
- ↑ Don Kenny - The Kyōgen book: an anthology of Japanese classical comedies 1989 Demon Plays Asahina (Asahina, the Warrior) Bakuchijuo (A Gambler Beats the King of Hell) Bakuro (Bakuro, the Horse Trainer) Kaminari (Thunder) Kubihiki (Neck Pulling) Oni no Mamako* (The Demon's Stepchild) Seirai (Seirai, the Hawk ...
Források[szerkesztés]
- Brandon, James R.. Nō and Kyōgen in the Contemporary World. Honolulu: University of Hawai'i Press (1997)
- Kenny, Don (compiler). The Kyogen book : an anthology of Japanese classical comedies. Tokió: Japan Times (1989). ISBN 4-7890-0459-7
- Richie, Donald. Three modern Kyogen. Rutland, Vermont: Tuttle Publishing (1972). ISBN 0-8048-1038-9
- Sakanishi, Shiho. Kyôgen; comic interludes of Japan. Boston: Marshall Jones Company (1938)
- Salz, Jonah.szerk.: Hiroshi Nara: Contesting Authority through Comic Disruption: Mixed Marriages as Metaphor in Postwar Kyogen Experiments, Inexorable Modernity: Japan's Grappling with Modernity in the Arts. Lanham, Maryland: Lexington Books, 129–150. o. (2007). ISBN 0-7391-1842-0
- Takeda, Sharon Sadako. Miracles & mischief : Noh and Kyōgen theater in Japan. Los Angeles: Agency for Cultural Affairs, Government of Japan (2002). ISBN 0-87587-188-7
