Ius primae noctis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vaszilij Polenov: Le droit du Seigneur (1874),
öregember vezeti hajadon leányait a földesúr színe elé.

A ius primae noctis (latin kifejezés)[1][2] avagy az első éjszaka joga a feudális földesúr joga, hogy birtokának jobbágy sorban lévő szűzeitől maga vegye el a szüzességüket. Nincs bizonyíték arra, hogy a gyakorlatban is létezett volna. Ezzel kapcsolatos az úgynevezett droit du seigneur (dʀwa d(ə) sɛɲœʀ; „a földesúr joga”) fogalma,[3] mely ugyan eredetileg számos más jogot is magába foglalt (adóztatás, vadászat stb.), mára azonban főleg az első éjszaka joga kapcsán említik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori „első éjszaka jogának” létezése népszerű vitatéma volt a 19. században. Bár ma már a történészi szakvélemények elsöprő többsége szerint semmiféle autentikus bizonysága nincs efféle szokás létezésének a középkorban, a vita változatlanul folyik a közkeletű szóbeszéd eredete, értelme és fejlődésének útja felől, nem is beszélve a hiedelem szimbolikus jelentőségéről.[2]

A késő középkor Európájában általánosan elterjedt nézet volt, hogy valamiféle ius primae noctis egy igen ősi privilégiuma a földesúrnak, és nevezetesen abban állna e jog, hogy a parasztok frissen oltár elé vezetett asszonyával annak nászéjszakáján előbb az úrnak áll hatalmában megosztani az ágyát, még a férj előtt.[2] Ennek a hiedelemnek sok más között alapja lehet az alávetettség extrém, szimbolikus jelentőségű eltúlzása, illetve a látványos státuszkülönbségek lassú eltűnésének korában az osztályok közötti közlekedés rangkülönbséget hangsúlyozni kívánó merev, az alávetettek számára megalázó formái.

E népszerű hiedelem eredetét nem könnyű kinyomozni. Egy 16. századi forrásunk, Hector Boece skót történész említést tesz egy állítólagos skót király, III. Evenus törvényéről, amely szerint: „A birtok uráé minden szűzlány szüzessége, aki a birtokán lakik.” A legenda szerint Skóciai Szent Margit, III. Malcolm, kegyességéről híres felesége sürgetésére váltották ki ezt a jus primae noctist a „menyasszonyadóval”, melynek neve merchet. A történet szépséghibája, hogy III. Evenus nevű királyuk nincs a skótoknak, és Boece előadása számos egyéb nyilvánvalóan fiktív részletet tartalmaz még.[4] A 13. és 14. századi irodalomban, valamint a 15. és 16. századi szokásjogot rögzítő forrásokban ugyancsak találkozhatunk a fogalommal, a jus primae noctis a jelek szerint valamiféle házassági adóra utal, amit (korábban) nem szabad jogállásúaknak kellett fizetniük, ha házasságot kötöttek. Jó okkal feltételezhejtük, hogy ez az intézmény a kora középkorra nyúlik vissza, gyökereit a nem szabadok jogállását szabályozó rendelkezések és a gael házasodási szokások közt kell keresni.[4][5]

Más, hasonló elemekkel bíró hagyományok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes kutatók tartják magukat a vélekedéshez, mely szerint a jus primae noctis mégiscsak létezett a középkori Európában, és hogy talán olyasféle hagyomány lehetett, mint az ókori Mezopotámiából és a 13. századi Tibetből ismert deflorációs rítusok (Evans 1979:30). A mezopotámiai irodalomban az első éjszaka joga mint a rangban előkelőbb férfi előjoga, melynek értelmében az ifjú ara szüzességét maga veheti el, igen régi toposz, olyan régi említésekkel bír, mint a Gilgames-eposz (Kr. e. 2000 körülről). Bár a mezopotámiai történetek és a középkori Európa ius primae noctisszal kapcsolatos legendái igencsak eltérő kulturális hagyományban gyökereznek, abban megegyeznek, hogy a fenti jog a rangban előkelőbbeket illeti.

Hérodotosz beszámol arról, hogy a Kr. e. 5. századi Babilonban a szűzek kimondottan kötelezve voltak arra, hogy Istár templomában kéjhölgyi szolgálatokat lássanak el, és így férjhezmenetelük előtt veszítsék el a szüzességüket, idegentől (Hérodotosz I.199).[1]

Marco Polo írja az Il Milionéban a 13. századi Tibetről: „Errefelé a népek nem szívesen vesznek el szűzlányt feleségül, sőt kimondottan ragaszkodnak hozzá, hogy legyen előzetesen számottevő tapasztalata az arának az ellenkező nemmel” (Evans 1979:30). A ius primae noctis létezésének pártján álló kutatók szerint ez a tibeti analógia és más kultúrák hasonló szokásai arra engednek következtetni, hogy az európai jelenség és a Gilgames-eposzban említett gyakorlat nem a zsarnoki felsőbbség akaratának érvényesítése női alattvalói felett, hanem afféle „rituális defloráció”, mellyel a „közösség mintegy megtámogatja az egyént [értsd: az ifjú férjet]”, azaz leveszi a válláról a szüzesség elvevésének terhét (Evans 1979:30).

Kulturális referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Boureau, Alain. The Lord's First Night: The Myth of the Droit de Cuissage, translated by Lydia G. Cochrane, University of Chicago Press, 1998. ISBN 0-226-06742-4.
  • Wettlaufer, Jörg. "The jus primae noctis as a male power display: A review of historic sources with evolutionary interpretation", in Evolution and Human Behavior Vol. 21: No. 2: pages 111–123. Elsevier, 2000.
  • Evans, Hilary. Harlots, whores & hookers : a history of prostitution. Taplinger Pub. Co., 1979

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]