Ibrahim Pecsevi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ibrahim Pecsevi
Pecsevi szobra Pécsett
Pecsevi szobra Pécsett
Született 1574[1]
Pécs
Elhunyt 1649 (74-75 évesen)[1]
Buda
Állampolgársága oszmán
Foglalkozása történész

Ibrahim Pecsevi (törökösen İbrahim Peçevi vagy Peçuyli İbrahim Efendi, oszmán-török nyelven پچوى إبراهىم افندى; Pécs, 1572 v. 1574Buda, 1650 körül[2]) pécsi születésű török történetíró.

Élete[szerkesztés]

1572-ben vagy 1574-ben[2][3] született Pécsett. Anyai ágon a híres boszniai szerb család, a Szokulluk leszármazottja volt.[2] Tizennégy éves korában édesapját elvesztette és Lala Mehmet pasa gyámságába került.[2] Az Oszmán Birodalom számos tartományában dolgozott hivatalnokként. 1595-ben részt vett az esztergomi csatában, amiről később mint történész meg is emlékezik.

1640-es nyugdíjazása után kezdett bele a történetírásba.[2] Leghíresebb munkája a Tarih-i Peçevi egy kétkötetes mű, mely 1640-ig taglalja az oszmánok uralkodását.[2] Nyomtatásban csupán 1866-ban jelent meg Pecsevi munkája. 1650-ben (Ferenczi Demeter szerint 1656-ban) halt meg.

Az első kávéházak krónikása[szerkesztés]

A világ első kávéházai Isztambulban nyíltak a XVI. század második harmadában. Pecsevi ezekről így számol be: „Egészen a 962. (1554/55) esztendőig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem az oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett. Körülbelül abban az évben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtakalénak nevezett városnegyedben (a mai Isztambul kereskedelmi központja), és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó és literátor embernek, kik rendszerint huszan-harmincan jöttek össze. Egyesek könyveket olvastak, mások ostáblát játszottak és sakkoztak, megint mások új verseket hoztak magukkal, és irodalomról társalogtak. Azok, akik addig rengeteg pénzt költöttek baráti ebédmeghívásokra, rájöttek, hogy a társas együttlét örömeit egy vagy két akcsénak elköltésével is meg tudják teremteni. Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli és támogatást kereső tiszt, bíró és tanár meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Olyan híressé vált, hogy a magas hivatalok viselőit kivéve, még a nagy emberek sem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Imámok, müezzinek és hipokriták mondták ’Az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!’ Az ulemák azt mondták ’Ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni’. Különösen a prédikátorok tettek erőfeszítéseket betiltásáért….”[4]

Pecsevi Zrínyi Miklósról[szerkesztés]

Ibrahim Pecsevi tudósít arról is, hogyan látták a korabeli muszlimok a Zrínyi Miklóst és a szigetvári kirohanást: "Szép díszruhát öltött, és zsebébe száz aranyat tett azzal a gondolattal, hogy aki életével végez, annak legyen ajándékba. Majd felkötötte őseitől örökölt kardját, és megmaradt katonáival kirohant a várból. Szelaniki az ostromnál jelenlevő török szemtanú szerint: Zrínyi fejébe tette ezüsttel és arannyal díszített bársonyos kalapját, s a mellén arany lánccal, kezében aranyozott karddal rohamra indult. A roham közben azonban az egyik janicsár fegyverének golyója eltalálta őt, s amint felismerték benne Zrínyit, sok janicsár rárohant, fejét levágták, és rögtön a nagyvezérhez vitték. Később Szokollu nagyvezér parancsára, amint ez az akkori világban szokás volt, elküldték Budára Szokollu Musztafa pasához Zrínyi fejét, hogy ő továbbítsa azt a császár embereinek."[5]

Emléke[szerkesztés]

2016 szeptemberében, a Szigetvár ostromának 450. évfordulója keretében tartott emlékév során avatták fel Pecsevi egész alakos bronzszobrát Pécsett, Jakováli Hasszán pasa dzsámija előtt. A szobor a török Metin Yurdanur szobrászművész alkotása.[6]

Források[szerkesztés]

  • Egy pécsi származású oszmán történetíró: Ibrahim Pecsevi. In: Pécs a törökkorban. (Tanulmányok Pécs történetéből, 7.) Szerk. Szakály Ferenc – Vonyó József. Pécs, 1999, 107–131.

Hivatkozások[szerkesztés]