Ugrás a tartalomhoz

Negyedik Köztársaság (Franciaország)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Francia Negyedik Köztársaság szócikkből átirányítva)
Negyedik Francia Köztársaság
Quatrième République française
1946 – 1958
Negyedik Köztársaság címere
Negyedik Köztársaság címere		 Negyedik Köztársaság zászlaja
Negyedik Köztársaság zászlaja
Franciaország 1959-ben
Franciaország 1959-ben
Mottó: Liberté, Égalité, Fraternité (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség)
Nemzeti himnusz: La Marseillaise
Általános adatok
FővárosaPárizs
Terület674 843 km²
Népesség44 563 043 (1958) fő
Hivatalos nyelvekfrancia
Nemzeti ünnepjúlius 14.
Pénznemfrancia frank
Kormányzat
Államformaköztársaság
ÁllamfőVincent Auriol (1947–1954)
René Coty (1954–1959)
ElődállamUtódállam
← Harmadik Francia KöztársaságÖtödik Köztársaság (Franciaország) →
A Wikimédia Commons tartalmaz Negyedik Francia Köztársaság témájú médiaállományokat.

A Negyedik Francia Köztársaság Franciaország köztársasági államrendszere volt, amely 1946. október 27. és 1958. október 4. között állt fenn. Az ország felszabadulása nyomán jött létre a náci Németország megszállása alól a második világháborúban. Azok a franciák hozták létre, akik a megszállás ellen harcoltak előbb az országon kívül élükön Charles de Gaulle tábornokkal, azokkal együttműködve, akik az országon belül álltak ellen a megszállóknak.

Annak következtében, ahogyan a Negyedik Köztársaság alkotmányát gondolták ki, ezt a államrendszert a kormányok instabilitása jellemezte, de mégis megvalósította a kilábalást a háború és a megszállás okozta katasztrofális helyzetből, majd elindította az országot a gazdasági fellendülés pályáján. Véget vetett neki az, hogy az instabilitáson kívül nem tudott kikerülni abból a válságból, melyet az idejében Franciaországhoz tartozó Algériában okozott az ottani függetlenségpárti arabok harca az Algériát feladni nem akaró franciák ellen. A válság megoldását Charles de Gaulle kezdte el, miután elérte az alkotmány megváltoztatását és ezzel az Ötödik Köztársaságnak nevezett államrendszer intézményesítését.

A Negyedik Köztársaság létrejötte

[szerkesztés]

A politikai átmenet

[szerkesztés]

Franciaország felszabadítása idején és a háború végéig az országban bizonyos mértékben forradalmi légkör volt, olyan értelemben, hogy a közvélemény nagy többsége mély változásokat remélt a társadalomban. Nem akart sem olyan rendszert, amilyen a megszállókkal kollaboráló Vichy-kormányé volt, sem olyat, mint a megszállásért felelős Harmadik Köztársaságé. A megszállás idejében 1943. május 27-én létrejött az Ellenállás Nemzeti Tanácsa (CNR) a nyolc legnagyobb ellenállási mozgalom, a háború előtt is létezett Általános Munka-konföderáció(wd) (CGT) és Francia Demokratikus Munka-konföderáció(wd) (CFDT) szakszervezetek, valamint a háború előtti hat főbb politikai párt képviselőiből, a kommunistáktól a konzervatív és katolikus jobboldalig. A CNR-nek már volt egy olyan programja, mely előrevetített egy új köztársasági, demokratikus rendszert és kiterjedt szerepű államot, amely szocialista típusú reformokat is hivatott volt végrehajtani.[1]

Ugyancsak a háború idejében 1941. szeptember 24-én Londonban létrehozták de Gaulle, a Szabad Franciaország mozgalom és a külső ellenállás megalkotójának elnökségével a Francia Nemzeti Bizottságot (CNF), amely száműzetésben működő kormány szerepét töltötte be.[2] 1943. június 3-án a CNF-et a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottsággal (CFLN) helyettesítették, melybe bevontak képviselőket a belső ellenállásból és a főbb politikai irányzatokhoz tartozó háború előtti parlament tagjai közül is. 1943 szeptemberében a CFLN egy Ideiglenes Konzultatív Gyűlést (ACP) is összehívott. 84 tagja volt: 21 volt parlamenti tag (5 szocialista, 5 radikális(wd), 3 kommunista, valamint 8 jobboldali és jobbközép politikus) azok közül, akik nem fogadták el a Vichy-rezsimet, valamint a felszabadított területek és a belső ellenállási mozgalmak képviselői.[3] 1944 májusában a CFLN a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányának (GPRF) nyilvánította ki magát. Ez volt hivatott kormányozni a felszabadulás után.[4]

Ahogy felszabadultak a helységek, politikai átmenet is történt bennük. A felszabadulás előtt meghatározott terv szerint a helységekben a Helyi Felszabadítási Bizottságoknak (CLL) kellett átvenniük ideiglenesen a hatalmat, megyei szinten pedig a Megyei Felszabadítási Bizottságoknak (CDL). Ezeket a belső ellenállás tagjai alkották.[5]

1944. szeptember 9-én Párizsban új nemzeti egységkormány jött létre de Gaulle vezetésével. Részt vettek benne a pártok képviselői, 4 szocialista, 3 radikális, 2 kommunista és egy jobboldali, valamint a belső és a külső ellenállás 9 tagja. Úgy helyi, mint központi szinten ellenállók vették át a hatalmat, de a két szint között ellentétek merültek fel. Egyrészt egyes CLL-ek fenntartásokkal fogadták a kormány által kinevezett köztársasági biztosok és prefektusok beleszólását a helyi ügyekbe. Másrészt a CDL-ek nehezen tudták maguk alá rendelni az elméletileg a hivatalos rendőrséggel együtt a rend fenntartásával, a feketepiac elleni harccal és a kollaboránsok letartóztatásával foglalkozó 1944 márciusában létrejött polgári (hazafiasnak is nevezett) milíciákat.[6][7]

Versengés volt a belső és a külső ellenállók között is. Az előbbiek felrótták az utóbbiaknak, hogy túl sok hatalmat hasítottak ki maguknak a központi hatalomból. Egyes szerzők, köztük de Gaulle is emlékirataiban egyrészt a kommunisták, másrészt az összes többiek közötti konfrontációként mutatták ezt be. Szerintük az előbbiek magukhoz akarták volna ragadni az egész hatalmat, az utóbbiak pedig megakadályozták volna őket ebben. Ezzel ellentétben Yves Durand történész azt állítja, hogy a 21. században általánosan elfogadott az, hogy a kommunistáknak nem volt ilyen szándékuk, hanem csak részt akartak venni a hatalomban annak alapján, hogy jelentős szerepük volt a belső ellenállásban. Durand szerint valójában két koncepció szembenállásáról volt szó az új demokratikus és köztársasági rendről. De Gaulle és közeli környezete úgy vélte, hogy ezt fentről lefelé kell felállítani, előbb Párizsban azokkal, akik eleve hozzá csatlakoztak, és akiket ő szemelt ki kormányzásra. Ebben a nézetben ezt követően a központi hatalomnak az egész állami apparátust alá kellett rendelnie. Az egyszerű ellenállók többsége nem értett egyet ezzel. Véleményüket nem csak a kommunisták, hanem a CNR is és nagyon sok olyan CDL és CLL is kifejezte, melyeket nem uraltak kommunisták. Ők úgy gondolták, mint a forradalmárok az 1789-essel kezdődő francia forradalmak idején, hogy a hatalomnak a népből kell kiindulnia.[8]

Egy 1944. szeptember 24-i rendelettel felszámolták a belső ellenállás Belső Francia Erőit (FFI). 1944. október 28-án elrendelték a polgári milíciák felszámolását is. Úgy a kommunisták, mint a CNR és a CDL-ek helytelenítették ezt az intézkedést, de a Francia Kommunista Párt (KFP) vezetősége is elfogadta hivatalosan, bár a milíciákat kommunisták uralták. Ezzel ő is beilleszkedett a köztársasági és demokratikus állam helyreállításába, megpróbálva feléleszteni a háború előtti Népfrontot a nemzetgazdaság újjáépítése érdekében.[9][10][11]

A nemzetközi erőviszonyok is befolyásolták a francia állam helyreállítását. Az amerikai és brit fegyveres erők jelenléte is mérsékelte a forradalmi törekvéseket. Ugyanakkor az, hogy az USA és az Egyesült Királyság szövetségesei voltak a Szovjetuniónak természetessé tette azt, hogy Franciaország is szövetséget kössön vele 1944. december 10-én. Mint de Gaulle már a Szabad Franciaország létrejöttekor, az ország összes új vezetője ki akarta kerülni az USÁ-nak való alárendeltséget. Mégis Franciaországot viszonylagos alsóbbrendűségben tartották, például nem hívták meg a jaltai konferenciára. Ennek ellenére bevonták a háború utáni világrend megteremtésébe hozzájárulása miatt a Németország feletti győzelemhez. Odaítélték neki a négy megszállási övezet egyikét, és az 1945. áprilisában elkezdődött san-franciscoi konferencián(wd) el lett határozva, hogy Franciaország az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa öt állandó tagjainak egyike lesz, tehát vétójoggal fog rendelkezni.[12]

A gazdaság helyreállítása

[szerkesztés]
1947-es élelmiszerjegy

A gazdasági helyzet katasztrofális volt a rombolások és a megszállók rablása következtében. 1944-ben az ipari termelés az 1938-belinek az 50%-ára, a mezőgazdasági pedig a 60%-ára csökkent. Az árak négyszer magasabbak voltak, miközben a fizetések csak 2,7-szer, és az élelmiszerekre vonatkozó jegyrendszer 1949-ig maradt fenn.[13] Franciaország kapott ugyan valamennyi segítséget az USÁ-tól, de sokkal a szükségletek alatt, a háború folytatásának prioritásai miatt.[14]

A munkások elégedetlenségét elkerülendő a kormány átlagosan 50%-kal megemelte a fizetéseket, de ez és a mindenféle áruk hiánya magas inflációt okozott, amely 1945-re 40%-os lett. Pierre Mendès France gazdaságügyi miniszter megszorításokat javasolt, az árak és a fizetések befagyasztását, de de Gaulle nem egyezett bele, és a miniszter lemondott. Franciaország hosszú távú inflációs spirálba került.[15]

A CNR a volt ellenállás kívánalmai szerint készített programot a gazdaság helyreállítására államosítások, tervezés és a társadalmi viszonyok megváltoztatása alapján. A szocialisták, a kommunisták és a kereszténydemokraták jól fogadták a programot, a Radikális Párt|(wd) tagjai és a jobboldaliak fenntartásokkal. De Gaulle beiktatta ezeket a célokat az ideiglenes kormány programjába abból kiindulva, hogy csak az állami beavatkozás biztosíthatta egy szétrombolt gazdaság helyreállítását.[16][17]

Még a háború befejezése előtt és 1945 folyamán államosították előbb a Nord és a Pas-de-Calais megyék szénbányáit, a vaskohászat egy részét, a Renault-műveket és egy repülőgép-motorokat gyártó céget, az utóbbi kettőt azért, mert tulajdonosaik kollaboráltak a németekkel. Következett a bankok egy része, köztük a Banque de France, a biztosítók egy része, az egész energiaforrás-termelés (szén, villamos energia, gáz), a szállítási szektor, a rádió, az Agence Havas hírügynökség, mely az Agence France-Presse (AFP) lett. Az állam felügyelete alatt működő vegyes vállalatokat is létrehoztak, mint amilyen az Air France volt.[17][18][19]

Újító intézkedés volt a gazdaságban a tervezés, de nem tervgazdálkodás, mint a Szovjetunióban. Erre az ideiglenes kormány 1946. január 3-i rendeletével létrehozta a Tervezési Tanácsot, mely ezen a területen volt hivatott javaslatokat tenni a kormánynak. Az első tervet négy évre dolgozták ki úgy, hogy akármikor javítani lehessen rajta. Általános célja a gazdasági prioritások rangsorolása volt. Elsősorban a lakosság és az ipar ellátását, valamint az amerikai segítség szétosztását célozta. Másodsorban célja volt a magánvállalatok helyreállítása, a piacgazdaság működésének jobbítása és koordinálása az új nemzetközi konjunktúrával. A terv irányelvei kötelezőek voltak az állami szektor és ösztönzőek a magán szektor részére. Ez utóbbi szerződéseket köthetett az állammal.[20] Hogy alkalmazni tudják a tervet, pénzügyi megállapodást írtak alá az amerikaiakkal. Ezek eltöröltek több mint két milliárd dollárt abból az adósságból, ami a háború alatti kölcsönből származott, és 720 milliót kellett belőle visszafizetni. 650 milliót kölcsönöztek az USÁ-ból való vásárlásokra és ezen kívül még 300 milliót.[21]

Szociális reformok

[szerkesztés]

Azonnal Párizsba való költözése után az ideiglenes kormány visszaállította a szakszervezetek jogainak, szerepkörének és javainak 1939-es állapotát. Ezek erejét a hat milliónyira jutott létszámuk tükrözi. Egyedül a kommunisták befolyása alá jutott CGT-nek öt millió tagja volt. Új szakszervezetek is megjelentek, mint a vállalatokban vezető funkciójú alkalmazottak szakszervezete és a mezőgazdasági szakszervezetek föderációja. Ugyanakkor az ellenállásban részt vett vállalkozók is kezdeményezték a Francia Vállalkozok Nemzeti Tanácsának létrehozását.[22][23]

Egyes szociális reformok bevezetését tették szükségessé bizonyos tényezők: az ellenállás olyan vállalásai, melyeket a CNR programja fogalmazott meg, de Gaulle akarata, hogy kiküszöbölje a társadalmi konfliktusokat, a kommunisták és a szocialisták ereje, a szakszervezetek nyomása, a nagy mértékben a kollaborációban kompromittált vállalkozók és konzervatív körök háttérbe szorulása. Eszerint egy 1945. február 22-i rendelettel a 100-nál több alkalmazottal rendelkező ipari egységekben vállalati bizottságokat hoztak létre, majd 1946. május 16-ától az 50-nél nagyobb létszámúakban is. Ezek tagjait a vállalatban létező szakszervezetek által javasolt alkalmazottak közül választották ki. A szociális kérdésekkel foglalkoztak, joguk volt megismerni a vállalat pénzügyeit és tanácsadói szerepük volt a működését illetően.[24]

Egy 1946. december 23-i rendelet visszaállította a kollektív munkaszerződéseket, de az újjáépítés és az infláció növekedésének veszélye miatt kiiktatta belőlük a fizetések a munkaadó és az alkalmazottak közötti tárgyalások útján való megállapítását.[25]

1944. december 30-a kezdetével rendeletek sorozata több szakaszban létrehozta a alkalmazottak és a munkaadók járulékával finanszírozott társadalombiztosítás rendszerét. Ennek megyei és országos pénztárainak igazgatóit a szakszervezetek javasolta személyek közül választották ki. A rendszer kiterjesztése az összes állampolgár-kategóriára 20 éven át valósult meg. 1946-ban bevezették a gyermektartási támogatást is.[26][27]

Új alkotmányos rendszer előkészítése

[szerkesztés]

A francia politikai osztály megváltozott azok kiszűrése nyomán, akik elfogadták a Vichy-kormányt és olyan személyek belépésével, akik az ellenállásban kezdték politikai pályájukat. Azután olyan háború előtti politikusok is visszatértek, akik nem kompromittálták magukat a megszállás alatt.[28]

Maurice Thorez, az FKP vezetője 1948-ban

Jelen voltak a politikai életben egyes a háború előtt is létezett pártok. A legerősebb és növekvő befolyású párt az FKP volt, az ellenállásban vállalt jelentős szerepének és a Szovjetunió Németország legyőzésében való szerepe miatti egyelőre nagy presztízsének köszönhetően. A már titokban 1943-ban újraszerveződött Munkásinternacionálé Francia Tagozata(wd) (SFIO), azaz a hagyományos szocialista párt is erős volt. Együttműködésre törekedett az FKP-val és egyes volt ellenállási mozgalmakkal, hogy egy nagy munkáspártot hozzanak létre, de ez nem sikerült.[29] Jelentős új párt, a Népi Republikánus Mozgalom(wd) (MRP) 1944 őszén alakult meg különféle már létező kereszténydemokrata szervezetekből. Több volt ellenállási mozgalom tagjai is új pártot hoztak létre, az Ellenállás Demokrata és Szocialista Uniója(wd) (UDSR). A Radikális Párt és a jobboldali pártok sok tagja kompromittálta magát a megszállás alatt és a háború után gyengébb befolyású csoportok maradtak belőlük a politikai életben.[30][31]

1945. április 29-én tartották meg a felszabadulás utáni első választásokat a hadifoglyok nélkül, mivel a háborúnak még nem volt vége. Azonban először szavaztak a nők egy még a Szabad Franciaország által elfogadott reform nyomán. 1944. márciusában Algírban az ACP megszavazta a választási jog a nőkre való kiterjesztésének elvét, április 21-én pedig a CFLN rendeletet adott ki erről.[32] Helyhatósági választások voltak, melyeken a kommunisták érték el a legnagyobb sikert, a szocialisták gyengébb eredményt értek el a vártnál, az MRP elég jól szerepelt, a radikálisok és a jobboldal pedig kudarcot vallott.[32]

1945. október 21-én megválasztották a Nemzetgyűlést. Ezen a katonák is szavazhattak csaknem 100 éves tilalom után. Ekkor alkalmazták Franciaországban először a pártlistás arányos választási rendszert. A választással egyidőben kétkérdéses népszavazás is volt. Az első az volt, hogy a Gyűlés legyen-e alkotmányozó, és erre hatalmas volt az „igenek” száma. A másik egy olyan törvény elfogadására vonatkozott, amely hét hónapra korlátozta a Gyűlés tartamát és csak egyes kompetenciákat hagyott neki, tehát korlátozta a hatalmát. Erre kétharmadnyi „igen” válasz volt. A mandátumok számát illetően az első helyekre sorrendben az FKP, az MRP és SFIO került. A Gyűlés de Gaulle-t választotta meg kormányfőnek, de nézeteltérések keletkeztek közte és a pártok között. A kommunisták elégedetlenek voltak, mert kérték az egyiket a belügyminisztérium, a külügyminisztérium vagy a hadügyminisztérium közül, de de Gaulle nem volt hajlandó nekik adni egyiket sem. Kompromisszum nyomán nekik jutott a hadügyminisztérium fele, az amely a fegyverzetért volt felelős. A többi párt is tartott az FKP-tól mint a legerősebb és ráadásul a Szovjetuniótól függő párttól, de még inkább de Gaulle-tól, akiben parlamentarizmusellenes hajlamot véltek látni.[33][34][35]

1946. január 20-án de Gaulle váratlanul lemondott. Azzal indokolta lépését nyilvánosan, hogy ő bevégezte feladatát, hiszen az ország felszabadult és az újjáépítés megkezdődött, azonban a miniszterek előtt azzal, hogy a pártoknak túl nagy súlyuk volt. A közvéleményt meglepte, de nem nyugtalanította, mivel többsége már nem értett vele egyet. Inkább foglalkoztatták a mindennapok nehézségei a gazdasági helyzet továbbra is kedvezőtlen volta miatt, mint Franciaország rangja a világban, amit elsődlegesnek látott de Gaulle számára.[36][37]

Az ország kormányzása hárompárti lett az 1946. február 23-án a Nemzetgyűlést uraló FKP, MRP és SFIO együttműködési kartájának aláírása nyomán. Ezzel arra kötelezték el magukat, hogy támogatják a közösen meghozott határozatokat és bíró szerepű kormányfőt választanak meg. A minisztériumokat arányosan osztották el, de a lényeges határozatokat nem a miniszterek vagy a képviselők hozták meg, hanem a pártok vezetői, a miniszterek tisztviselői pedig többségükben a pártok aktivistái voltak.[38]

A nemrég véget ért háború okozta nehézségek mellett nemzetközi feszültségek jelentek meg az USA és a Szovjetunió között, mivel az utóbbi megerősítette hatalmát azokban az országokban, amelyekbe az ő csapatai jutottak el. 1946 márciusában Winston Churchill, az Egyesült Királyság miniszterelnöke „vasfüggöny” leereszkedéséről beszélt ezen országok és a többi európai ország között.[39]

Az új alkotmány elfogadása

[szerkesztés]

A Nemzetgyűlésben viták folytak az új alkotmányról. A szocialisták és a kommunisták elváltak az MRP-től, hogy a saját tervezetüket szavaztassák meg. Öt évre megválasztott nagyon kiterjedt hatalmú egy kamarás parlamentet javasoltak, mely erősen korlátozott hatalmú köztársasági elnököt és miniszterelnököt volt hivatott megválasztani. Az utóbbit bizalmatlansági szavazattal mondathatta volna le és saját magát is feloszlathatta volna. Ellenezték ezt a tervezetet a radikálisok és a jobboldaliak, akik egy ésszerűsített Harmadik Köztársaságot akartak visszahozni, de az MRP is, mely ellene volt egy egyedüli kamara teljhatalmának és a végrehajtó hatalom túlságos korlátozásának. A tervezetet csak a kommunisták és a szocialisták szavazataival fogadták el és 1946. május 5-én népszavazásnak vetették alá, melyen 53%-nyi „nem”-mel elbukott.[40]

A Nemzetgyűlés feloszlott és 1946. június 2-án újabb választásokat tartottak. Ezek nyomán megmaradt a hárompárti többség, de az MRP eredménye felülmúlta az FKP-jét, az SFIO pedig a harmadik lett. Ezzel a baloldal elvesztette abszolút többségét. Az újabb alkotmánytervezet annyiban különbözött az előzőtől, hogy kétkamarás parlamentet javasolt. A Nemzetgyűlés mellett egy Köztársaság Tanácsa is lett volna, ez utóbbi a Harmadik Köztársaság Szenátusa helyett. Az egybegyűlt kamarák választották volna meg a Harmadik Köztársaság elnöke hatalmához hasonló hatalmú elnököt. Június 16-án Bayeux-ben megtartott beszédében de Gaulle nagygyűlésen szólt azon elképzeléséről, hogy az elnököt ne a kamarák, hanem egy kiterjedt elektori testület válassza meg, és hogy az elnöknek a nemzeti érdekeket garantáló, valamint legfelsőbb bírói szerepe legyen. Ennek a beszédnek a hatása az volt, hogy újból egymáshoz közelítette a három többségi pártot. Szeptember végén a alkotmánytervezetet nagy többséggel elfogadta a Nemzetgyűlés. De Gaulle elítélte egy Épinalban megtartott beszédben és arra hívta fel a választókat, hogy a népszavazáson utasítsák el. Ezt 1946. október 13-án tartották meg. A választók egyharmada távol maradt tőle, de 53%-nyi „igen”-t kapott.[41][42] Az új alkotmányt 1946. október 27-én kihirdette az ideiglenes kormány miniszterelnöke, a dokumentum másnap megjelent a Journal officielben és ezzel megszületett a Negyedik Köztársaság.[43]

A Negyedik Köztársaság alkotmánya kompromisszum eredménye volt azon pártok között, melyek elsőbbséget akartak adni a parlamentnek, tehát a parlamentáris köztársaságot akarták visszaállítani. Ebben a Nemzetgyűlésnek volt a legnagyobb hatalma. A Köztársaság Tanácsának csak konzultatív szerepe volt. A köztársasági elnököt az egybegyűlt két kamara választotta meg. Inkább politikai befolyása volt, mint politikai hatalma. Ő javasolta a miniszterelnök személyét, de ezt a Nemzetgyűlésnek kellett jóváhagynia a szavazatok abszolút többségével, és azután a miniszterelnök választotta ki a minisztereket, akik neki voltak alárendelve. A kormányt állandó felügyelete alatt tartotta a Nemzetgyűlés, élete ennek bizalmi vagy bizalmatlansági szavazatától függött.[44][45][46].

A Negyedik Köztársaság története

[szerkesztés]

A hárompárti kormányzás (1947. január – 1947. május)

[szerkesztés]
Vincent Auriol

A Negyedik Köztársaság történetében az első választásokon a Nemzetgyűlést választották meg 1946. november 10-én. Lelkesedés nélküli kampány után sok választó nem szavazott. Mandátumuk száma szerint a pártok sorrendje a következő volt: FKP, MRP, SFIO, radikálisok és UDSR szövetsége, kis jobboldali pártok. 1946. november 24-én és december 8-án megválasztották a Köztársaság Tanácsát is, nem általános szavazással, hanem összetett procedúra szerint elektorok útján. Ebbe az FKP és az MRP került be túlnyomó többségben. 1947. január 16-án a két kamara megválasztotta a köztársasági elnököt Vincent Auriol személyében, aki addig a Nemzetgyűlés elnöke volt. A háború előtt is az SFIO tagja és többször miniszter volt, a megszállás alatt pedig az ellenállás tagja. Paul Ramadier szintén szocialista politikust jelölte miniszterelnöknek, akit 1947. január 22-én a Nemzetgyűlés egyhangúlag megszavazta.[47][48][49]

Az új kormány legtöbb minisztere az első három párt tagjaiból került ki, de Ramadier egyéb pártokból is bevont minisztereket. Az ország nagyon nehéz helyzetével szembesültek. A gazdasági helyzet továbbra is katasztrofális volt. Szociális válság fenyegetett az alacsony életszínvonal miatt és spontán sztrájkok robbantak ki, melyeket nem uraltak a szakszervezetek. Ezen kívül a nemzetközi helyzet is súlyosbodott, miután 1947 márciusában az USA meghatározta a kommunizmus feltartóztatásának doktrínáját. Elkezdődött a hidegháború Európa nyugati és keleti része között.[50]

A francia gyarmatbirodalommal is gondok voltak. 1945-ben, a világháború végén Indokína felszabadult a japán megszállás alól és a vietnami kommunisták ellenszegültek annak, hogy Franciaország nyerje vissza uralmát Vietnam fölött. Eredmény nélküli tárgyalások után 1946 novemberében kitört az indokínai háború a franciák és függetlenségpártiak között. Ez volt az egyik oka annak, hogy konfliktusok jelentek meg az FKP és kormánykoalíciós partnerei között, az első 1947. március 22-én, amikor a kommunista képviselők tartózkodtak az indokínai háborúra való kiadások megszavazásakor, mivel az FKP szolidáris volt a vietnami kommunistákkal.[39][51] Az indokínai háborún kívül 1947 márciusában függetlenségpárti lázadás tört ki Madagaszkáron is. A francia kormány ezt vérbe folytotta.[52]

A politikai helyzet bonyolultabb lett azzal, hogy 1947. április 7-én de Gaulle jobboldali mozgalmat indított el Francia Nép Tömörülése(wd) (RPF) névvel. Ezt az állam megreformálásának szükségével indokolta. Bírálta a pártokat, amiért nem voltak képesek megoldani a politikai és szociális válságot, a kommunizmus ellen is állást foglalt és nemzeti egységre hívott fel. Az akkori közvélemény kutatások kimutatják, hogy kezdetétől fogva a franciák több mint egynegyede hozzá közelinek érezte ezt a mozgalmat, főleg a középosztály és a mezőgazdák.[53][54]

Ugyanakkor a kormány megszorító politikája, az árak és a fizetések befagyasztása sztrájkokat váltott ki, melyeket eleinte nem támogatott a kommunisták uralta CGT, de 1947 áprilisától mégis élükre állt. A kommunista miniszterek már nem értettek egyet a kormány gazdasági politikájával sem. A Nemzetgyűlés megvitatta a helyzetet és május 4-én a kommunista képviselők nem szavaztak bizalmat a gazdasági politika kérdésében. A miniszterelnök nem mondott le, hanem kiiktatta a kormányból a kommunista minisztereket a köztársasági elnök segítségével, amit megengedett az alkotmány, mivel előírta a miniszterek alárendelését a miniszterelnöknek. A miniszterelnök a kisebb parlamenti csoportokból származó politikusokkal egészítette ki a kormányt.[39][55]

A következő években a kormánytöbbség a jobboldal felé tolódtak. Az SFIO, az MRP és egy kis jobboldali párt, a Függetlenek Nemzeti Központja(wd) (CNI) vagy ez helyett a radikálisok adták. Ezt a többséget „harmadik erő”-nek nevezték az FKP (a kommunisták) és az MPF (a gaulle-isták) két ellenzékéhez viszonyítva.[54]

A harmadik erő kormányzása (1947. május – 1951. szeptember)

[szerkesztés]

A kormányzás nehézkes volt a kormánytöbbség pártjai közötti, de meg az egyes pártokon belüli nézeteltérések miatt. Például:[56]

  • Egyes gazdasági és szociális kérdésekben csak a szocialisták és az MRP értettek egyet.
  • Az oktatás ügyében két csoportosulás állt szemben egymással. Az MRP és a jobboldali képviselők állami támogatást akartak az egyházi oktatás számára. Ellenben a szocialisták és a radikálisok az állam és egyház szétválasztásáért szálltak síkra az oktatásban is, tehát az egyházi oktatás súlyának csökkentéséért, ezért nem értettek egyet az állami támogatásával.
  • A Francia Unió kérdéseiben, ahogyan Franciaországot a hozzá tartozó különféle státuszokkal rendelkező területeket nevezték, a szocialisták és egyes MRP-képviselők engedményeket akartak adni a területi autonómiára való törekvéseknek egyes területeken, viszont az MRP-sek többsége és a jobboldaliak ezek ellen voltak.

A nézeteltérések miatt a törvényeket sok időt igénylő ideiglenes kompromisszumok elérése után hozták meg vagy elhalasztották megszavazásukat, főleg ha népszerűtlen, a pártok választási esélyeit hátrányosan érintő intézkedésekről volt szó. A kormányok élettartama rövid volt, mivel gyakran egy-egy összetett kérdés megbontotta a koalíciót és új kormány jött létre, nagyjából ugyanazokból a politikusokból, akik minisztereket cseréltek egymás között.[56]

A nemzetközi helyzet tovább bonyolódott, amikor 1947 júniusában az USA meghirdette azt a Marshall-tervként ismert gazdasági és pénzügyi segélyprogramot, amit Európának szánt. Ezt elutasította a Szovjetunió és az európai kommunista pártok, és ez az USA és a Szovjetunió, valamint az őt híven követő kommunista pártok közötti hivatalos szakítást okozta. A Marshall-terv elfogadásával a francia kormány a nyugati tábort választotta, amelyhez ideológiailag is közel állt, és szakított az FKP-val.[57]

A gaulle-isták 1947-beli választási plakátja

Az MPF indult az 1947 októberében megtartott helyhatósági választásokon és váratlanul nagy sikert ért el, a szavazatok csaknem 40%-át a városokban. A főbb városokban, Párizst beleértve gaulle-isták lettek a polgármesterek. A MPF szavazói elégedetlenek voltak a Negyedik Köztársaság működésével, de Gaulle visszatérését kívánták a hatalomba és az alkotmány reformját.[58]

1947 őszén a szociális válság rendkívül súlyos lett. Olyan városokban, mint Marseille és egyes dél-keletiekben a sztrájkok és a zúgolódás közel voltak a lázadáshoz. Támogatta a CGT és az FKP, buzdítva az alkalmazottakat, hogy fokozzák a szociális harcot és álljanak ellen a Marshall-tervnek. Mivel nem sikerült leállítania a zúgolódást, Paul Ramadier lemondott 1947. november 19-én, de utódának, az MRP-s Robert Schumannak sem sikerült. Végül 1947 decemberében a CGT leállította a sztrájkokat.[57]

A szociális válság következményei kedvezőtlenek voltak az FKP számára, mivel kommunistaellenes hullám söpört végig az országon. A párt elvesztette a háború után szerzett tiszteletreméltóságát és sok időre ellenzékbe került. Ugyanakkor a CGT elvesztette a nem kommunista tagjait, akik megalkották a CGT-FM szakszervezetet (FM mint Force Ouvrière ’Munkások Ereje’). Ezt a CIA támogatta amerikai szakszervezeteken keresztül.[59][60]

Gyengeségük ellenére a harmadik erő kormányai elérték fokozatosan a háború okozta válságból való kilábalást. A gazdaságban a hárompárti politikát folytatták, államosítások, tervezés és a Marshall-terv segítsége alapján. Az ipari termelés 1948-ban elérte az 1938-as szintet, azonban a mezőgazdaság nem tért eléggé magához, és az infláció sem csökkent eleget. Politikai színtéren sikerült ellenállniuk a gaulle-ista és a kommunista ellenzéknek. 1948-ban a CGT és az FKP elég erőszakos bányászsztrájkot indított, de a kormánynak sikerült véget vetnie. 1950-ben bevezette a garantált minimálbért.[61][62]

A külpolitikában Franciaország részt vett egy, a Szovjetunió uralta keleti blokknak ellenálló nyugati blokk felállításában. 1949-ben belépett a Nyugat-európai Unióba és a NATO-ba, amit elítéltek a kommunisták és a gaulle-isták. Ugyanabban az évben részt vett az Európa Tanács létrehozásában is.[61][62] A gazdaság újjáépítése a Marshall-terv keretében és a hidegháború tovább közelítették egymáshoz a nyugat-európai országokat. 1950 májusában a francia kormány kezdeményezte az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozását, ami szükségszerűen Franciaország és Nyugat-Németország egymáshoz közeledésével is járt. A közösség tervét Robert Schuman akkori külügyminiszter dolgozta ki. Megalkotásának szerződését Franciaország, Olaszország, Nyugat-Németország, Belgium, Hollandia és Luxemburg írta alá, de ratifikálása élénk vitákat váltott ki Franciaországban. Az FKP és a CGT ellenezték, a Szovjetunió elleni agresszió formáját láttatva benne, a gaulle-isták pedig a nemzeti szuverenitás megsértését, és ebben a kommunisták is egyetértettek velük. A jobboldal azért tartott tőle, mert gazdasági dirigizmus aspektusait vélte látni benne. A szocialisták támogatták, de fenntartásaik voltak a szociális velejáróival kapcsolatban. Végül a Nemzetgyűlés mégis ratifikálta a szerződést 1951 decemberében.[63]

1950 őszén a francia kormánynak volt még egy kezdeményezése. René Pleven, az UDSR tagja, akkori miniszterelnök tervet készített egy, a NATO-nak alárendelt Európai Védelmi Közösség megalkotására. Ez reagálás volt az USA azon szándékára, hogy újra felfegyverezze Nyugat-Németországot. Pleven tervében európai hadseregről volt szó közös hadügyminiszterrel és egy európai gyűlés felügyelete alatt. Német egységek is lettek volna benne a többi ország egységeivel együtt. A kommunisták és a gaulle-isták ellene voltak ugyanazzal az indoklással, mint az ESZAK ellen. Az MRP csaknem egészében mellette volt, elfogadta a terv azon célját, hogy megakadályozza független német hadsereg létrehozását, de ugyanakkor Nyugat-Németország integrálását is akarta Európába. Azonban a Radikális Párton, az SFIO-n és a CNI-n belül komoly nézeteltérések voltak ebben a kérdésben. Egyelőre a terv elfogadása függőben maradt.[64]

A tengerentúli területek kérdésében a harmadik erő tehetetlennek bizonyult. A hárompártiság felbomlása engedetlenebbé tette Franciaországot, mivel a harmadik erő egyik összetevője sem akart lemondani Indokínáról. 1947–1948-ban a francia kormány beleegyezett Vietnam belső szuverenitásába a Francia Unión belül, szigorú feltételekkel. Majd hasonlóan járt el Kambodzsa és Laosz tekintetében is, de a teljes függetlenség igénye megmaradt Indokínában, és a háború folytatódott. 1949-ben kiterjedt az egész félszigetre. 1950-ben a hidegháború, Kínában az előző évbeli kommunista hatalomátvétel és a koreai háború kitörése a Kína és a Szovjetunió támogatta kommunista Észak-Korea és a Nyugat támogatta Dél-Korea között nemzetközivé tette az indokínai háborút is. Franciaországot az USA támogatta, a függetlenségi mozgalmakat pedig Kína és a Szovjetunió. Egyes szocialisták és radikálisok tárgyalások megkezdését kérték a függetlenségi mozgalmakkal, amint azt az FKP kérte még 1945-ben, de sikertelenül, mivel a közvélemény érdektelenül viszonyult a kérdéshez. Ugyanakkor a harmadik erő nem tudatosította a nemzeti mozgalmak radikalizálódását Észak-Afrikában.[65]

1951. június 17-én megtartották az esedékes parlamenti választásokat. A harmadik erő többsége megmaradt, utána következett az FKP, azután pedig a gaulle-ista MPF. A politikai helyzet lényegesen megváltozott. A baloldal már nem élvezte a közvélemény többségének támogatását. A harmadik erőn belüli ellentétek elmélyültek. 1951 szeptemberében a jobboldali képviselők pénzügyi támogatást javasoltak úgy az állami, mint az egyházi oktatásban tanuló gyerekek számára, amivel a szocialisták nem értettek egyet. Az erre vonatkozó törvényt elfogadták a jobboldali, az MRP-s, az MPF-es és néhány radikális képviselő szavazatával. A szocialisták és a kommunisták ellene szavaztak, és következésképpen 1952 januárjában a harmadik erő koalíciója felbomlott a szocialisták kilépése nyomán.[66]

A jobbközép koalíció kormányzása (1952. március – 1954. június)

[szerkesztés]
René Coty

1952. március 5-én a köztársasági elnök Antoine Pinay-t jelölte miniszterelnöknek és a Nemzetgyűlés jóváhagyta olyan gaulle-ista képviselők szavazataival is, akik már nem értettek egyet a MPF rendszeres ellenzéki magatartásával. Ez a gaulle-ista mozgalom kettészakadásához vezetett, majd fokozatos gyengüléséhez, végül 1953-ban de Gaulle visszavonulásához a politikai életből. Pinay a Függetlenek Nemzeti Központjából egy másik kis jobboldali párt magába olvasztásával Függetlenek és Parasztok Nemzeti Központjává (CNIP) vált tagja volt. A háború előtt is volt képviselő, majd szenátor. 1940-ben megszavazta a teljhatalmat Philippe Pétain marsall számára, aki ezzel a kollaboráns ún. Francia Állam államfője és a Vichy-kormány miniszterelnöke lett, de később Pinay eltávolodott a Vichy-rendszertől és segített veszélyeztetett zsidóknak és az ellenállásnak. Ő lett a háború után az első jobboldali miniszterelnök. Politikáját a pénzügyi és a költségvetési kérdésekre összpontosította. Egyes klasszikus gazdasági szempontból liberális intézkedéseket alkalmazott. Az infláció egy időre visszaszorult, de újból növekedni kezdett 1952 őszén, és Pinay dirigista árcsökkentési eszközökhöz tért vissza. Ezzel kiváltotta a jobboldal és a vállalkozók nemtetszését. 1952 decemberében lemondott.[67][68]

Pinay utódai nagyjából az ő kormányzási módszereit követték, gaulle-istákat is bevonva a kormányba. A kormányzás a jobboldal felé tolódása 1953-ban az új köztársasági elnök, a CNIP-es René Coty megválasztásában is tükröződött. Az új kormányzati többség a CNIP és egyéb jobboldali pártok képviselőiből, az MRP-s és a gaulle-ista képviselőkből állt.[69]

1952-ben a gazdaság fejlődése jelentős növekedéshez vezetett, amit a lakosság fogyasztási igénye ösztönzött, azonban a gyors gazdasági növekedés az inflációét is okozta nagyobb mértékben, mint a többi nyugat-európai országban.[70]

Az indokínai háború egyre hevesebb volt. Franciaországban egyre többen léptek fel ellene, nem csak a kommunisták. A háború egyre többe került, de a Pinay-kormány nem volt hajlandó tárgyalni a függetlenségért harcoló erőkkel. 1953-ra a franciák többsége már nem támogatta a háborút. Ez uralta 1953-ban és 1954-ben a parlamenti vitákat, melyek nem tükröztek mást, mint a kormány ingadozásait a konfliktusból való kilábalást célzó próbálkozásaiban.[71]

Észak-Afrikában Marokkónak és Tunéziának francia protektorátusi státusza volt, és ez a rendszer válságba került as 1950-es években. A két protektorátus nem fogadta el a Franciaország kínálta kettős szuverenitást, és teljes szuverenitást akart. Voltak tárgyalások, de Franciaország nem engedett, és a két protektorátusban sztrájkok, terrorakciók, és felkelések történtek, melyeket a helyi francia hatóságok megtoroltak. 1953-ra a válság elmérgesedett nemzeti felszabadítási fegyveres csoportok létrejötte következtében. Marokkóban a nagy feudális családok fellázadtak a szultán ellen, és a franciák támogatták azokat. 1953 augusztusában felfüggesztették és száműzték a szultánt. Az itteni függetlenségért küzdő pártok egyeztették tevékenységüket, és a francia telepesek elleni terrorakciók megsokasodtak. A marokkói és a tunéziai függetlenségi mozgalmak hatottak az algériai arabok függetlenségi törekvéseire is. A francia kormány tengerentúli területek iránti politikáját lehetővé tette a francia lakosság többségének ragaszkodása a Francia Unióhoz. Az országban létező kolonializmusellenes mozgalmaknak csekély befolyása volt, mivel főleg baloldaliak voltak és nagyon kevés jobboldali érzelmű ember támogatta őket. A parlamenti kormányzati többségben a jobboldaliak, beleértve a gaulle-istákat, de a radikálisok és az MRP-sek többsége is ellenezte a dekolonizációt.[72]

A Mendès France-kormány (1954. június – 1955. február)

[szerkesztés]
Pierre Mendès France 1948-ban

1954. május 7-én a franciákat legyőzték Vietnamban, a Điện Biên Phủ-i csatában. A kormány, mely addig katonai megoldását kereste a konfliktusnak, elvesztette a Nemzetgyűlés bizalmát. Új kormány alakult Pierre Mendès France-szal az élen, aki már régebben békés megoldás híve volt. A Radikális Párt tagjaként politikai karrierje a háború előtt kezdődött, 1940-ben letartóztatta a Vichy-kormány, megszökött és Londonban a Szabad Franciaországhoz csatlakozott. Kormányzási stílusa újszerű volt. Nem tárgyalt a pártokkal a kormány megalakításáról, hanem kiválasztott olyan képviselőket, akik hajlandók voltak együttműködni vele: gaulle-istákat, CNIP-tagokat, radikálisokat és olyan MRP-seket akik nem értettek akkor együtt a pártjukkal. Szocialistáktól jobboldaliakig terjedő nagy többség hagyta jóvá funkcióba lépését. Népszerű lett azzal, hogy felhasználta a sajtót és a rádióban tartott beszélgetéseket arra, hogy megmagyarázza politikáját. Pontosan határozta meg prioritásait, pontosította intézkedései megvalósításának módszereit, következetesen és határozottan vitte véghez intézkedéseit meghatározott időn belül.[73]

1954. április vége óta Genfben nemzetközi konferencia zajlott ázsiai kérdésekben az USA, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság, Kína és Franciaország részvételével. Megválasztása után Mendès France képviselte ott Franciaországot és elfogadta, hogy országa vonuljon ki Indokínából. Megállapodásokat írt alá a kommunista Észak-Vietnammal, Laosszal és Kambodzsával. Ezek függetlenek lettek, úgyszintén a kommunistaellenes rendszerű Dél-Vietnam is, amely amerikai befolyás alá került. A megállapodásokat ratifikálta a Nemzetgyűlés a kommunisták, a szocialisták, a radikálisok és egyes gaulle-isták, MRP-sek és CNIP-sek szavazatával, valamint a többiek tartózkodásával. Amint azt a sajtó tükrözte, a közvélemény egyet értett a háború lezárásával.[74][75][76][77]

Mendès France új politikát hirdetett meg 1954. július 31-én Tunéziával kapcsolatban is. Belső szuverenitást javasolt neki a Francia Unió keretében. Enyhítő lépések történtek a függetlenségpártiak felé, a tunéziaiak által jóváhagyott kormány alakult meg, új megállapodásokat írtak alá Franciaország és Tunézia között, valamint a függetlenség felé vezető tárgyalásokat folytattak, bár a folyamatot fékezték a francia telepesek, a dekolonizációellenes francia parlamentbeli érdekcsoportok és Tunéziában történő terrorakciók.[77][78]

Az Európai Védelmi Közösség szerződését még 1952. május 27-én írták alá az ESZAK tagállamai és négyük ratifikálta is, de Franciaország halogatta ezt. Meghatározó szerepük lévén a kormányzási többségben, a gaulle-isták akadályozták a ratifikálás megvitatását. A kormány, akárcsak a kormányzási többség megosztott volt a kérdésben. Mendès France végre elérte a vita megtartását 1954. augusztus 30-án, de a Nemzetgyűlés nagy többséggel megszavazta, hogy a vitát ne tartsák meg, és ezzel megtagadta a Védelmi Közösséghez való csatlakozást. Végül ez nem is jött létre, viszont Franciaország beleegyezett a német hadsereg helyreállításába, aláírva 1954. október 23-án a többi ESZAK-állammal és az Egyesült Királysággal együtt az erre vonatkozó párizsi megállapodást. Ezt a Nemzetgyűlés kis többséggel ugyan, de ratifikálta.[79][80]

1954 novemberében Algériában egyszerre kb. 20 merényletet követtek el függetlenségpártiak. Algériának már régóta különleges státusza volt a Francia Unióban. Ott nagyszámú francia közösség volt, a terület közvetlenül tartozott Franciaországhoz és ugyanúgy megyékre volt osztva, mint az. Azonban a bennszülötteknek nem voltak ugyanolyan jogaik, mint a franciáknak, nem voltak francia állampolgárok, és arab függetlenségre törekvő mozgalmak voltak az országban. Az algériai franciák, a francia politikai osztály, egyelőre az FKP is, valamint a franciaországi közvélemény Franciaország részének tekintette Algériát. A Mendès France-kormány ennek a státusznak a megtartására irányuló intézkedésekkel és rendfenntartási akciókkal reagált az eseményekre, de programot is kezdeményezett Algéria gazdaságának fejlesztésére és reformok bevezetésére a bennszülöttek javára. Ezzel a politikával nem értettek egyet az algériai franciák, és a függetlenségpártiaknak sem volt elégséges. Ez volt az egyik oka annak, hogy a parlament bizalmatlansági szavazattal élt a kormány ellen és ez 1955. február 5-én megbukott. Ezt még az is okozta, hogy Mendès France elszigetelődött a parlamentben, és hogy különféle érdekcsoportok ellenkezésébe ütközött a kormány szerepének megerősítésére való törekvései, a parlament tehetetlenségét, a gazdaságban uralkodó rutint és a külpolitikában uralkodó klasszikus sémákat megszüntető próbálkozásai miatt. A közvélemény többsége elégedetlen volt lemondatása miatt.[81][82]

Két hétig tartó kormányválság következett. Sorban három miniszterelnöknek jelölt politikusnak sem sikerült kormányt alakítania. Végül a radikális Edgar Faure-nak sikerült, aki Mendès France pénzügyminisztere volt és folytatta ennek politikáját. A gazdasági helyzet jobb volt. A gazdaság növekedésének kedvező hatását kezdte érezni a lakosság is. Az oktatási rendszer, a szociális létesítmények és a kórházak hálózata fejlődött. Az új lakások száma jelentősen megnőtt. A mezőgazdaság korszerűsödő folyamatban volt.[83]

A nemzetközi viszonyokban viszonylagos enyhülés jött létre Joszif Visszarionovics Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után. Az USA, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió aláírták Ausztriával az 1955-ös államszerződést, amely értelmében kivonták onnan csapataikat. A Franciaország és Nyugat-Németország közötti viszony is jobb lett.[84]

A tengerentúli területeken, miután Mendès France enyhítette a helyzetet Tunéziában, Faure-nak sikerült ugyanaz Marokkóban a szultán trónjára való visszaállításával, belső szuverenitás javaslatával és tárgyalásokkal. Ellenben Algériában Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) jött létre, amely terjesztette a katonai összetűzéseket és francia civileket kezdett lemészárolni. A francia hadsereg véres megtorlásokkal reagált. 1955 áprilisában Algériában kihirdették a szükségállapotot és bevezették a sajtó cenzúráját. Tartalékosokat mozgósítottak és 100 000-esre emelték az algériai csapatok létszámát. Ennek következtében Franciaországban a lakosság érzékeny lett a háborúra. Tüntetések kezdődtek ellene, melyeket az FKP ösztönzött.[85][86]

Közben 1953 óta újabb parlamenten kívüli ellenzék fejlődött ki, a Kereskedők és Kisiparosok Védelmi Szövetsége, mely kezdetben az ezek irányában folyó gyakori pénzügyi ellenőrzések elleni tiltakozásként alakult meg. Pierre Poujade(wd) vezette, akinek konzervatív, korporativista, parlamentarizmusellenes, értelmiség-ellenes, nacionalista, idegengyűlölő, antiszemita és kolonialista nézetei voltak. Népszerű volt a középosztály egy részében. Ezen kívül egy másik ellenzéki csoport is létrejött Mendès France vezetésével a Radikális Párt balszárnyából, amely elidegenedett Edgar Faure-tól.[87][88][89]

Edgar Faure látta, hogy a parlamentben nincs többség egy világosan meghatározott politika alkalmazására az algériai kérdésben. Azt is látta, hogy elvesztette a Radikális Párt támogatását, és nem akart időt hagyni arra, hogy Poujade szervezete megerősödjön annyira, hogy bejusson a parlamentbe a néhány hónap múlva esedékes választások nyomán és lehetetlenné tegyen egy többséget. Ezért 1955. október 20-án azt javasolta, hogy hozzák előre a választásokat. A választások dátumáról folyó vita egybeesett a Faure javasolta választási törvény módosításáról szólóval, amit a képviselők többsége leszavazott, és ez a kormány bukásához vezetett. Ezzel megvoltak az alkotmányos feltételek arra, hogy fel lehessen oszlatni a Nemzetgyűlést, ugyanis ez akkor volt lehetséges, ha 18 hónapon belül két kormány bukott meg. Ez kivételes, nagyon régóta nem alkalmazott intézkedés volt. 1955. december 2-án Faure kérésére a köztársasági elnök fel is oszlatta a Nemzetgyűlést.[90]

Az előrehozott választásokat 1956. január 2-án tartották meg. Az első helyre a Köztársasági Front nevű szövetség került. A radikálisok, a szocialisták, a kevés parlamentbe bejutott gaulle-ista, és az UDSR alkotta. A második a CNIP és az MRP szövetsége lett. Két ellenzéki csoport volt, a harmadik helyre került kommunisták és a negyedik helyet elfoglaló Poujade-követők, akik meglepően nagy számban kerültek a parlamentbe egy Francia Egység és Testvériség nevű csoportot alkotva.[91]

A Köztársasági Front kormányzása (1956. február – 1957. június)

[szerkesztés]

1956. februárjában a szocialista Guy Mollet lett a miniszterelnök. A legfontosabb minisztériumok szocialistáknak jutottak, Mendès France pedig csak tárca nélküli államminiszter lett. Le is mondott 1956 májusában, mivel nem értett egyet Guy Mollet algériai politikával. A kormánynak nem volt abszolút többsége a parlamentben és gyakran volt kénytelen bizalmi szavazatot kérnie, hogy meglegyen a többségi támogatás egyik vagy másik törvényjavaslatára. Több szociális intézkedést vezetett be, például a három hétre meghosszabbított fizetett szabadságot, az egészségügyi költségek megtérítését a társadalombiztosítás által és a szociális lakások építésének fejlesztését, de mindez megnövelte az állami kiadásokat és felgyorsította az inflációt. Ehhez hozzáadódtak az algériai háború költségei és megnőtt a költségvetési deficit.[92][93]

A Marokkóval és Tunéziával kapcsolatos tárgyalások ezek függetlenségének kikiáltásához vezettek 1956 márciusában. A kormány befejezte Indiával az ottani francia területek átadására vonatkozó tárgyalásokat is. 1956 júniusában a parlament megszavazott egy fekete-afrikai gyarmatait érintő reformokra vonatkozó törvényt is, mely előírta autonómiájuk fejlesztését ottani kormányzó tanácsok létrehozásával, megválasztott gyűléseik hatalmának megnövelésével stb.[94]

Ezzel szemben Algériában Franciaország egyre inkább belebonyolódott a háborúba. Az ottani hadserege már 400 000 katonából állt, köteles katonai szolgálatukat teljesítő fiatalokat is küldtek oda. Ugyanakkor az FLN is fejlődött, magába foglalta a többi függetlenségi mozgalmat és erőszakkal számolta fel azokat, melyek nem akarták alárendelni magukat neki. Nemzetközi támogatást nyert harmadik világbeli országok részéről, sok vezetője Egyiptomban volt és ennek vezetője, Gamal Abdel Nasszer támogatását élvezte. 1956 novemberében az algériai kérdés az ENSZ közgyűlésének napirendjére került. 1957 januárjában a francia hadsereg Algírban csatát vívott az FLN-nel, rendszeresen alkalmazva törvénytelen letartóztatásokat és kínvallatást is.[95]

1956. július 26-án Egyiptom államosította a Szuezi-csatornát, és erre reagálva 1956 októberében–novemberében Franciaország részt vett ellene egy katonai beavatkozásban az Egyesült Királysággal és Izraellel együtt. Félre akarták állítani az egyiptomi vezetést, Franciaország azért is, hogy ne legyen támogatója az algériai FLN-nek. A beavatkozást az USA és a Szovjetunió közösen állíttatták le az ENSZ-szel és ebből tulajdonképpen Egyiptom került ki győztesként annak ellenére, hogy katonailag vereséget szenvedett. Franciaország részére ez olyan kudarc volt, amely egyesítette ellene az arab világot és megerősítette az FLN-t.[96][97]

Franciaországban visszhangja volt más nemzetközi eseményeknek is. A Szovjetunióban már előbb elkezdődött a desztalinizáció folyamata. 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusán az akkori vezetője, Nyikita Szergejevics Hruscsov egyelőre titkosnak szánt beszédet mondott a sztálini rendszer bűntetteinek egy részéről. Beszéde kiszivárgott, eljutott a nyugati médiához és elterjedt világszerte. A feltárt valóságok csalódottságot okoztak a francia közvélemény nagy részében a Szovjetunió és az FKP iránt. 1956 júniusában Lengyelországban egy poznańi munkásfelkelést brutálisan elfojtott a karhatalom, október–novemberben pedig Magyarországon lezajlott az 1956-os forradalom. Ennek szovjet csapatok által való véres leverése felháborította a francia közvéleményt és még inkább rontotta az FKP helyzetét.[98]

A Mollet kormány részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyek elmélyítették a nyugat-európai országok közötti közeledést, bár feszült belső viták folytak erről. Végül Franciaország is aláírta 1957. március 25-én, Rómában, a többi öt ESZAK-állammal együtt az Európai Atomenergia Közösségre (Euratom) vonatkozó szerződést és az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), más néven a közös piacot létrehozó szerződést.[93]

A Mollet-kormány népszerűségnek örvendett néhány hónapig, de végül csaknem mindenkit elégedetlenné tett: a baloldalt az aktív liberális politika hiánya miatt az algériai kérdésben, a jobbközépet és a jobboldalt az adók emelése miatt, a lakosságot az infláció újbóli nagyméretű növekedése miatt. 1957. május 22-én bukását okozta a kommunistáknak, a poujade-istáknak és a CNIP-eseknek köszönhető sikeres bizalmatlansági szavazás.[99]

A következő kormányok már nem kezdeményezhettek semmit, mert a kormányzati többségek mind törékenyek voltak. A gazdasági és a pénzügyi gondok súlyosbodtak. A külkereskedelem nehézségekbe ütközött, a francia frank leértékelődött, az infláció növekedett. Mindez kiélezte a társadalmi feszültségeket és rontotta Franciaország imázsát a nemzetközi porondon. A politikai erők oszlásnak indultak, mivel az algériai kérdés az FKP-n kívül mindegyik pártban nézeteltéréseket keltett a francia Algéria és liberális megoldás hívei között.[100]

1958. februárjában Franciaország konfliktusba került Tunéziával, megsértve ennek határát, hogy az FLN ottani táborát támadja. A francia légierő bombázásokban ölt meg tunéziai civileket. Az ENSZ, az USA és az Egyesült Királyság felajánlotta közvetítését a két ország között, amit elfogadott Félix Gaillard akkori miniszterelnök, de nem a képviselők többsége is. Ezért április 15-én a Nemzetgyűlés megbuktatta a kormányt.[101]

A Negyedik Köztársaság vége

[szerkesztés]

Franciaország kormányválságba került. A köztársasági elnök Georges Bidault-t bízta meg kormányalakítással, aki megtorló politika híve volt Algériában. Neki nem sikerült kormányt alakítania, mert pártja, az MRP liberálisabb megoldást akart. A következő megbízott, az UDSR-es René Pleven reformpárti volt a kérdésben és ő is kudarcot vallott. Őt nem támogatta az SFIO, mert nem tartotta elég pontosnak a vállalásait. Úgy nézett ki, hogy a klasszikus parlamenti megoldások zsákutcába vezetnek. Közben Algériában a francia lakosság egyre inkább a francia Algéria aktivistái befolyása alá került. Akárcsak a hadsereg, csak az FLN teljes legyőzésében hitt, annál is inkább, mivel ez megkülönböztetés nélkül alkalmazott terrort a franciák ellen. A franciaországi gaulle-ista körök említeni kezdték, hogy megoldást tudnának találni a válságra. A köztársasági elnök Pierre Pflimlint, az MRP vezetőjét javasolta miniszterelnöknek, aki reformpárti volt Algéria kérdésében, és jobbközép kormányt igyekezett alkotni.[102][103]

Az algériai hadsereg tábornokai azt látva, mi történik Franciaországban, attól tartottak, hogy a megalakuló kormány tárgyalni fog az FLN-nel. Ezért 1958. május 8-án a köztársasági elnöknek intézett táviratot írtak alá, amiben arra figyelmeztették, hogy ilyen esetben fennáll a hadsereg lázadásának kockázata.[104]

Az események felgyorsultak, amikor 1958. május 13-án Algírban tömeg gyűlt össze a francia Algéria aktivistáinak hívására, hogy megemlékezzenek három katonáról, akiket elfogott és meggyilkolt az FLN. A nagygyűlés végén lázadás tört ki. A tömeg behatolt Algéria kormányzóságának épületébe és feldúlta. Az esemény nyomán Nemzeti Megmentési Bizottság alakult meg civil aktivistákból és néhány ezredesből. Jacques Massu(wd) tábornok, az algíri francia csapatok parancsnoka elfogadta Raoul Salan(wd), az algériai sereg főparancsnoka beleegyezésével, hogy ennek elnöke legyen. Massu azonnal táviratban kérte René Coty köztársasági elnöktől, hogy alkosson nemzeti megmentési kormányt, amely őrizze meg a francia Algériát. Még aznap a parlament Pflimlin megszavazására gyűlt össze. Azelőtt nem volt valószínű, hogy a parlament el fogja fogadni, de reagálásként arra, amit algíri államcsínykísérletként értelmezett, elfogadta a szocialisták szavazatainak és a kommunisták tartózkodásának köszönhetően. Még aznap este azért, hogy a kormány oldalára nyerje meg a hadsereget, Pflimlin Salan tábornokot bízta meg az egész polgári és katonai hatalom gyakorlásával Algériában. Szükségállapotot is kihirdetett, de Algéria és az ottani csapatok nem kimondottan, de engedetlenek maradtak.[105]

Május 15-én egy újabb algíri nagygyűlésen Salan de Gaulle-t hívta fel arra, hogy mentse meg Franciaországot. Még aznap sajtóközleményben de Gaulle bejelentette, hogy „készen áll magára vállalni a köztársaság hatalmát”. Egy május 19-i sajtóértekezleten kifejezte a hatalomba való visszatérésének szándékát, és ugyanakkor a köztársaság iránti hűségéről biztosította a politikai köröket és a parlament tagjait. A kommunisták, a szocialisták többsége, egyes radikálisok, köztük Mendès France nem álltak mellé, de mások, mint Georges Bidault, Antoine Pinay, Guy Mollet vagy René Coty közeledtek hozzá. A kormány elveszítette cselekvőképességét.[106][107]

Május 24-én Algériából jövő ejtőernyős egységek landoltak Korzikában, és ennek lakossága valamint az ottani katonai egységek is engedetlenek lettek a kormánnyal szemben. ők is de Gaulle-t akarták a hatalomba. Olyan hírek terjedtek, hogy egyéb egységek készen állnak a kontinensen is landolni. A kormány úgy gondolt reagálni, hogy bevezeti a sajtó cenzúráját és alkotmánymódosótási procedúrába kezd. Rövid ingadozás után Pflimlin találkozott de Gaulle-lal, ő pedig bejelentette május 27-én, hogy kormány alakítását kezdte előkészíteni. Május 28-án reagálásként a katonai akcióra Korzikában az FKP, az SFIO, a Radikális Párt és a baloldali szakszervezetek közösen szerveztek 200 000 fős tüntetést az algíri államcsínykísérlet ellen anélkül, hogy világosan a Negyedik Köztársaság mellett foglaltak volna állást.[107]

Május 29-én Pflimlin lemondott, és másnap René Coty de Gaulle-t bízta meg kormányalakítással. Június 1-én a parlament megszavazta a tábornok tisztségbe állítását. Egységkormány alakult meg, csak a kommunisták és a parlamenti szélsőjobboldaliak maradtak ki belőle. Két gaulle-ista volt benne, jobboldali politikusok, mint Antoine Pinay, MRP-sek, mint Pflimlin, és szocialisták, mint Guy Mollet. Június 2-án a Nemzetgyűlés teljhatalmat szavazott meg de Gaulle-nak. Egy június 3-án megszavazott törvény értelmében kivételesen a kormányra és nem a parlamentre hárult új alkotmány kidolgozása. Ugyanakkor a parlament hat hónapra felfüggesztette tevékenységét, a kormányt pedig megbízta azzal, hogy adjon ki minden szükséges rendeletet az ország kormányzására. Ez gyakorlatilag megszüntette a Negyedik Köztársaságot.[108][109]

Az alkotmányt Michel Debré igazságügyi miniszter vezetésével és egy de Gaulle, Pinay, Mollet és Pflimlin alkotta miniszteri bizottság közreműködésével dolgozták ki. Egy akkor létrehozott Konzultatív Bizottság és a még 1799 óta Állami Tanács néven fennálló konzultatív szerv véleményét kérték ki róla. Az új alkotmány kiterjedt kompetenciákat írt elő a végrehajtó hatalom, főleg a köztársasági elnök részére és lecsökkentette a parlament szerepét. Július végén az egész kormány elé terjesztették az alkotmány tervezetét, és az elfogadta. 1958 augusztusában a Konzultatív Bizottság megfogalmazta észrevételeit és módosítási javaslatait, szeptember 3-án pedig a kormány véglegesen jóváhagyta. Szeptember 4-én látványos nagygyűlésen de Gaulle elmagyarázta a tervezetet és szeptember 28-ára jelentette be az elfogadására kiírt népszavazást. Mellette kampányoltak a gaulle-isták, az MRP, a CNIP, a szocialisták legnagyobb része és a radikálisok egy része. Ellene foglaltak állást a kommunisták, egy szocialista kisebbség, egyes radikálisok élükön Mendès France-szal és egyéb személyiségek, mint François Mitterand, akkoriban az UDSR vezetője, a parlamenti köztársaság hagyományának nevében és azon tekintélyuralmi elemek ellen, melyeket látni véltek benne.[110]

Az 1958. szeptember 28-i népszavazáson a tervezet 17 668 790 „igen”-t kapott és 4 624 511 „nem”-et,[110] 1958. október 4-én pedig a köztársasági elnök kihirdette az alkotmányt. Ez lett az Ötödik Köztársaság megalakításának dokumentuma.

A Negyedik Köztársaság mérlege

[szerkesztés]

A Negyedik Köztársaság kivezette Franciaországot abból a katasztrofális helyzetből, melybe a háború és a megszállás miatt került, majd elindította az országot a modernizálás és a gazdasági növekedés felfele ívelő pályáján. Ennek köszönhetően a munkanélküliség gyakorlatilag nulla volt és az életszínvonal rendszeresen növekedett. Akkor kezdődött kialakulni Franciaországban a jóléti állam. Ez volt az első időszaka annak, amit les Trente glorieuses-nek („a harminc dicsőséges év”-nek) neveztek el később, és ami kb. 1975-ig tartott.[111][112]

Franciaország különleges helyzetben volt azért, mert két történelmi ciklon kereszteződésében kellett léteznie. Egyrészt helyt kellett állnia a hidegháborúban, miközben a Nyugathoz tartozott, de politikai életében erős, a Szovjetunióhoz, a Nyugat ellenfeléhez hű kommunista párt vett részt. Másrészt a gyarmati háborúk destabilizálták a köztársaságot.[113][114] Ezek ellenére Franciaország beilleszkedett a nyugati világba és az európai egység építésébe, ebben a folyamatban kibékülve Nyugat-Németországgal.[115]

A rendszer nehéz megpróbáltatáson ment át az indokínai háború miatt, de sikerült fennmaradnia ebben elszenvedett veresége ellenére. Később, bár zökkenőkkel, jól indította el a dekolonizációt Marokkóban és Tunéziában, és előkészítette Fekete-Afrikában is.[111] Azonban nem sikerült megoldania az algériai kérdést. De Gaulle tábornoknak köszönhetően mégis sikerült kikerülni egy polgárháborút.[116] Ő kikényszerítette a rendszer megváltoztatását is, de a kérdés megoldása csak négy évvel azután sikerült.[117]

A Negyedik Köztársaság alkotmánya szentesítette azt, amit de Gaulle „pártok rendszeré”-nek nevezett, és a parlament mindenhatóságát a végrehajtó hatalomhoz viszonyítva. Az állam intézményeit a rendszer kezdetekor létező hárompártiság valóságának függvényében gondolták ki. Nehézségei akkor kezdődtek, amikor 1947-ben a hárompártiság felbomlott. A kormányok instabilak lettek, rövid volt az élettartamuk és a kormányválságok viszonylag hosszúak voltak. Tizenkét év alatt több mint húsz kormány követte egymást. A lakosság elégedetlen volt a rendszer működésével és ez volt bukásának mélyebb oka, közvetlen okozója pedig tehetetlensége az algériai konfliktus kezelésében.[113][118]

Miniszterelnökök

[szerkesztés]
Miniszterelnök Hivatalba lépés Párt
Paul Ramadier 1947. január 22. SFIO
Robert Schuman 1947. november 24. MRP
André Marie 1948. július 26. radikálisok
Robert Schuman 1948. szeptember 5. MRP
Henri Queuille 1948. szeptember 11. radikálisok
Georges Bidault 1949. október 28. MRP
Henri Queuille 1950. július 2. radikálisok
René Pleven 1950. július 12. UDSR
Henri Queuille 1951. március 10. radikálisok
René Pleven 1951. augusztus 11. UDSR
Edgar Faure 1952. január 20. Radicaux
Antoine Pinay 1952. március 8. CNIP
René Mayer 1953. január 8. Rradikálisok
Joseph Laniel 1953. június 27. CNIP
Pierre Mendès France 1954. június 18. radikálisok
Edgar Faure 1955. február 23. radikálisok
Guy Mollet 1956. január 31. SFIO
Maurice Bourgès-Maunoury 1957. junius 12. radikálisok
Félix Gaillard 1957. november 6. radikálisok
Pierre Pflimlin 1958. május 13. MRP
Charles de Gaulle 1958. június 1.
1959. január 8.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Durand 2003, 155–158. o.
  2. ↑ Sirinelli 2017, 203. o.
  3. ↑ Sirinelli 2017, 210. o.
  4. ↑ Sirinelli 2017, 219. o.
  5. ↑ Sirinelli 2017, 224. o.
  6. ↑ Durand 2003, 159. o.
  7. ↑ Sirinelli 2017, 218–219. és 225. o.
  8. ↑ Durand 2003, 159–160. o.
  9. ↑ Durand 2003, 161–162. o.
  10. ↑ Sirinelli 2017, 228. o.
  11. ↑ Rémond 2003, 344. o.
  12. ↑ Durand 2003, 165–167. o.
  13. ↑ Sirinelli 2017, 221. o.
  14. ↑ Durand 2003, 168. o.
  15. ↑ Sirinelli 2017, 228–229. o.
  16. ↑ Sirinelli 2017, 229. o.
  17. ↑ a b Ferro 2018, 405. o.
  18. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 152. o.
  19. ↑ Sirinelli 2017, 230–231. o.
  20. ↑ Sirinelli 2017, 232–233. o.
  21. ↑ Ferro 2018, 415. o.
  22. ↑ Sirinelli 2017, 236–237. o.
  23. ↑ Rémond 2003, 350. o.
  24. ↑ Sirinelli 2017, 233–234. o.
  25. ↑ Sirinelli 2017, 234. o.
  26. ↑ Sirinelli 2017, 235. o.
  27. ↑ Rémond 2003, 352. o.
  28. ↑ Sirinelli 2017, 237–238. o.
  29. ↑ Sirinelli 2017, 238. o.
  30. ↑ Mayeur 2000, 346. o.
  31. ↑ Sirinelli 2017, 238–239. o.
  32. ↑ a b Sirinelli 2017, 239–240. o.
  33. ↑ Rémond 2003, 359–363. o.
  34. ↑ Merle 2011, 1187. o.
  35. ↑ Sirinelli 2017, 240–241. o.
  36. ↑ Berstein – Milza 1991, 28. o.
  37. ↑ Sirinelli 2017, 241–242. o.
  38. ↑ Sirinelli 2017, 242. o.
  39. ↑ a b c Sirinelli 2017, 249. o.
  40. ↑ Sirinelli 2017, 243. o.
  41. ↑ Rémond 2003, 366–368. o.
  42. ↑ Sirinelli 2017, 244–245. o.
  43. ↑ Constitution de la République française. In Journal officiel de la République française, 9166. sz., 1946. október 28. (Hozzáférés: 2025. 31.).
  44. ↑ Zéraffa-Dray 1992, . o.
  45. ↑ Rémond 2003, 369. o.
  46. ↑ Sirinelli 2017, 245. o.
  47. ↑ Rémond 2003, 370–372. o.
  48. ↑ Merle 2011, 1190. o.
  49. ↑ Sirinelli 2017, 245–247. o.
  50. ↑ Sirinelli 2017, 248–249. o.
  51. ↑ Rémond 2003, 380. o.
  52. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 169. o.
  53. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 166. o.
  54. ↑ a b Sirinelli 2017, 252. o.
  55. ↑ Rémond 2003, 381. o.
  56. ↑ a b Sirinelli 2017, 253. o.
  57. ↑ a b Sirinelli 2017, 250. o.
  58. ↑ Sirinelli 2017, 252–253. o.
  59. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 167. o.
  60. ↑ Sirinelli 2017, 251–252. o.
  61. ↑ a b Zéraffa-Dray 1992, 172. o.
  62. ↑ a b Sirinelli 2017, 255. o.
  63. ↑ Sirinelli 2017, 266–267. o.
  64. ↑ Sirinelli 2017, 267–268. o.
  65. ↑ Sirinelli 2017, 255. és 263. o.
  66. ↑ Sirinelli 2017, 256–257. o.
  67. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 176. o.
  68. ↑ Sirinelli 2017, 260–262. o.
  69. ↑ Sirinelli 2017, 262. o.
  70. ↑ Sirinelli 2017, 259. o.
  71. ↑ Sirinelli 2017, 262–264. o.
  72. ↑ Sirinelli 2017, 264–265. o.
  73. ↑ Sirinelli 2017, 273–275. o.
  74. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 181. o.
  75. ↑ Mayeur 2000, 349. o.
  76. ↑ Rémond 2003, 401. o.
  77. ↑ a b Sirinelli 2017, 275. o.
  78. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 182. o.
  79. ↑ Rémond 2003, 408–409. o.
  80. ↑ Sirinelli 2017, 276. o.
  81. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 183–184. o.
  82. ↑ Sirinelli 2017, 278–299. o.
  83. ↑ Rémond 2003, 418–419. o.
  84. ↑ Rémond 2003, 419. o.
  85. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 185. o.
  86. ↑ Rémond 2003, 419–420. o.
  87. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 185–186. o.
  88. ↑ Rémond 2003, 415–417. o.
  89. ↑ Sirinelli 2017, 279. o.
  90. ↑ Rémond 2003, 420–421. o.
  91. ↑ Sirinelli 2017, 280. o.
  92. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 187. o.
  93. ↑ a b Sirinelli 2017, 281–282. o.
  94. ↑ Sirinelli 2017, 283. o.
  95. ↑ Zéraffa-Dray 1992, 188. o.
  96. ↑ Sirinelli 2017, 284. o.
  97. ↑ Ferro 2018, 435–436. o.
  98. ↑ Rémond 2003, 434. o.
  99. ↑ Rémond 2003, 437. o.
  100. ↑ Sirinelli 2017, 284–285. o.
  101. ↑ Sirinelli 2017, 306. o.
  102. ↑ Sirinelli 2017, 285–286. o.
  103. ↑ Ferro 2018, 438. o.
  104. ↑ Rémond 2003, 446. o.
  105. ↑ Rémond 2003, 449–451. o.
  106. ↑ Berstein – Milza 1991, 302. o.
  107. ↑ a b Sirinelli 2017, 287. o.
  108. ↑ Rémond 2003, 456–460. o.
  109. ↑ Sirinelli 2017, 288. o.
  110. ↑ a b Sirinelli 2017, 320. o.
  111. ↑ a b Rémond 2003, 464. o.
  112. ↑ Ferro 2018, 407. o.
  113. ↑ a b Zéraffa-Dray 1992, 159. o.
  114. ↑ Ferro 2018, 406. o.
  115. ↑ Rémond 2003, 464–465. o.
  116. ↑ Ferro 2018, 439. o.
  117. ↑ Sirinelli 2017, 316. o.
  118. ↑ Ferro 2018, 421. o.

Források

[szerkesztés]
  • (franciául) Berstein, Serge – Milza, Pierre. Histoire de la France au XXe siècle (Franciaország története a 20. században). 3. kötet: 1945–1958. Bruxelles: Complexe, Questions au XXe siècle sorozat, 1991. ISBN 2-87027-398-3
  • (franciául) Durand, Yves. La France dans la Deuxième Guerre mondiale 1939-1945 (Franciaország a második világháborúban). 3. kiadás. Párizs: Armand Colin, Cursus Histoire sorozat, 2003. ISBN 2-200-26453-4
  • (franciául) Ferro, Marc. Histoire de France (Franciaország történelme). Párizs: Odile Jacob, 2018. ISBN 978-2-7381-4534-5
  • (franciául) Merle, Marcel. Les institutions et la vie politique de 1945 à 1980 (Intézmények és politikai élet 1945 és 1980 között). In Duby, Georges (szerk.). Histoire de la France. Des origines à nos jours (Franciaország történelme kezdetétől napjainkig). Párizs: Larousse, 2011. ISBN 978-2-03-586104-7, 1185–1216. o.
  • (franciául) Mayeur, Jean-Marie. La Libération et la IVe République (1944-1958) (A felszabadulás és a Negyedik Köztársaság). In Carpentier, Jean – Lebrun, François (szerk.). Histoire de France (Franciaország történelme). Párizs: Seuil, 2000. ISBN 978-2-02-010879-9, 344–354. o.
  • (franciául) Rémond, René. Le siècle dernier, 1918-2002 (A múlt század, 1918–2002). Párizs: Fayard, 2003, PDF kiadás
  • (franciául) Sirinelli, Jean-François et al. (szerk.). La France de 1914 à nos jours (Franciaország 1914-től napjainkig). 2. kiadás. Párizs: Presses Universitaires de France, Quadrige Manuels sorozat, 2017. ISBN 978-2-13-060830-1
  • (franciául) Zéraffa-Dray, Danièle. Histoire de la France : d’une République à l’autre. 1918-1958 (Franciaország történelme: köztársaságtól köztársaságig. 1918–1958). Párizs: Hachette, 1992. ISBN 2-01-016731-7

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Negyedik_Köztársaság_(Franciaország)&oldid=28695880”