Francesco Borromini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Francesco Borromini
Borromini.jpg
Született 1599. szeptember 25.[1][2][3][4]
Bissone[5]
Elhunyt 1667. augusztus 3. (67 évesen)[6][7][8]
Róma[9]
Állampolgársága svájci
Foglalkozása
Kitüntetései Supreme Order of Christ (1652. július 26.)[10]
Halál oka
Sírhely Basilica of San Giovanni dei Fiorentini
A Wikimédia Commons tartalmaz Francesco Borromini témájú médiaállományokat.

Francesco Borromini, eredetileg Francesco Castelli (Bissone, Ticino kanton, 1599. szeptember 25.Róma, 1667. augusztus 3.) svájci származású, Itáliában tevékenykedő építész, a barokk kori építőművészet egyik meghatározó egyénisége.

Fiatalkora és első munkái[szerkesztés]

Giovanni Domenico Castelli kőfaragó és Anastasia Garovo gyermekeként maga is kőfaragással kezdett el foglalkozni, és hamarosan Milánóba költözött, hogy kitanulhassa édesapja mesterségét. Születésének helye után Bissonénak is nevezték. 1619-ben Rómába utazott, hogy egy távoli rokona, Carlo Maderno szolgálatába álljon a Szent Péter-bazilika építésénél (nevét is itt változtatta Borrominire). Kőfaragóként a díszítő részleteknél segédkezett, majd Maderno tervrajzok készítésével bízta meg. Ilyen minőségben nemcsak a Szent Péter tartozott a feladatai közé, hanem például a Palazzo Barberini, valamint a Sant'Andrea della Valle-templom és kupolája is. 1629-ben Maderno meghalt, ezután Borromini lett a bazilika és a palota kinevezett építésze, Giovanni Lorenzo Bernini irányítása alatt dolgozott. Néhány építészeti részlet alapján kitűnik, hogy Bernini bizonyos szabadságot engedett a tervezésben segédjének. A Palazzo Barberini nagy részének 1633-as befejezése után azután elváltak útjaik.

San Carlo alle Quattro Fontane[szerkesztés]

A San Carlo alle Quattro Fontane

Borromini első független munkája, amely 1634-től 1637-ig tartott, a San Carlo alle Quattro Fontane-kolostortemplom belső terének és a szomszédos épületek felújítása volt; a homlokzatot csak élete végén készítette el. A templomot Borromei Szent Károlynak szentelték, s ez sarkallta nevének megváltoztatására.

Az 1638-ban megkezdett épületet a főhomlokzat kivételével 1641-ben fejezték be. A telek kicsi és szabálytalan alakú volt, ezért Borromininek leleményes tervet kellett készíteni, amely jól kihasználta a kis teret, és amely végül a barokk művészet mérföldköve lett. A reneszánsz építészet modulrendszerét elutasítva a templom két rombuszt alkotó, egyenlő oldalú háromszögből képzett, gyémánt alakú kompozícióra épült. A szigorú geometrikus formát a gyémánt sarkainál kiöblösödő, tágas fülkék enyhítik, s a végeredmény hullámzó, ovális tér. A teret kazettázott, ovális alaprajzú kupola fedi, amely izgalmas együttest alkot a töretlenül körbefutó erőteljes párkányzattal és faloszlopokkal. A kolostor kerengője a templombelső alaprajzára emlékeztet: a hosszúkás teret a sarkokon domború hajlatok lágyítják és nyújtott nyolcszög formában elhelyezett oszlopok élénkítik. A kis méretű épületben rengeteg, a barokk korra jellemző mestermű található. Borromini elvetette a klasszikus egyenes vonalakat és az egyszerű kerek formákat; sokkal inkább a hullámos, ovális vonalvezetést részesítette előnyben. Az ovális kupolát nyolcszög, hatszög és kereszt alakú kazettákkal díszítette, amelyek a sötét belső tér egyetlen fényforrásához, a laternához közeledve egyre kisebb méretűek lesznek.

A konvex és konkáv formákat ellensúlyozza a főhajó gömbölyded alakja. Borromini művében jóval dominánsabbak a merész, bonyolult geometriai díszítőelemek, mint a figuratív szobrok, ellentétben a közelben található Bernini alkotásaival büszkélkedhető Sant’Andrea al Quirinale-templommal. A homlokzat (1662–67) hullámos elemei egy párkányban csatlakoznak egymáshoz; mélyedésekben elhelyezett, mesterien kifaragott szobrokkal díszítette a művész. Borromini merész görbe vonalai különösen nagy hatással voltak a kései nápolyi és szicíliai barokk alkotásokra.

Sant’Ivo alla Sapienza[szerkesztés]

A Sant’Ivo alla Sapienza

1640-től 1650-ig dolgozott a Szent Ivó-templomon és annak udvarán a római La Sapienza Egyetem közelében. A munka elvégzésére Bernini ajánlotta 1632-ben, akinek korábban a Barberini palotával kapcsolatos munkálatok során volt a segédje. A Szent Ivó-templom (Sant’Ivo alla Sapienza) Borromini mesterműve, amelyet összetett, szokatlan formák, ritmus és drámai erő jellemez. Számos megbízást kapott ezután, de egyik műve sem múlta felül a Sant'Ivót.

Az épület kupolája és csiga alakú tornya nemcsak hogy igazi különlegességnek számítanak, hanem jellemző motívumok Borromini egyéni stílusára, amely elkülöníti a többi kortárs alkotótól. A szokatlan, központosított alaprajzú főhajó – amelynek oszlopai egy szabályos hatszöget határoznak meg – felett emelkedik a csillagokkal díszített kupola. Az épületben felfedezhető dinamikus barokk vonalak és a racionalista geometrikus formák egymással harmóniában állnak.

A 16. században Giacomo Della Porta által épített tágas udvar keleti végén, 1642-ben kezdték meg, Borromini tervei szerint, a Sant'Ivo-templomot, s 1650-re lényegében befejezték. A koncepció alapja ismét az egyenlő oldalú háromszög volt, ezúttal a kettő áthatásából szabályos hatszög képződött. A külső fal kialakításánál az egyik háromszög sarkait félkörös mélyítéssel bővítette, a másikét, az egyenes szakaszok végénél, enyhén homorú hajlattal fogta össze. A bonyolult térbeli alapkompozíciót minden saroknál három különböző falfülkével gazdagította: a középsők a legnagyobbak, és egy-egy; azonos formájú fülke keretezi őket. A roppant hajlékony falazatot övpárkányok, két szintet átfogó pilaszterek és súlyos zárópárkányok fogják össze. Utóbbi kiemeli a hatszög alapformát és alátámasztja a magas kupolát, amely pontosan követi az alapformát. A kupola közepén, a laterna indításánál környílás van. A templom külső megjelenése éppoly szokatlan mint a belső tere. A lényegében hatszögű tambur kívülről karéjos körvonalat formáz. Rajta, a szokásos kupola helyett, lépcsőzetes piramis helyezkedik el; homorú ívű bordák tagozzák a tambur szegélyén álló talapzatokig lenyúlva. A laternának hat homorú oldala van, közöttük oszloppárokkal. Homorú felületei kontrasztot alkotnak a kupola és a tambur domborulataival. Legfelül különös spirális formával zárul.

A Sant'Andrea delle Fratte-templom tömör kupolája és érdekes ellentéteket hordozó, bonyolult formájú tornya 1653–65 között készült. Az 1650-es években kezdhette meg a Santa Maria dei Sette Dolori-templomot, amelyet életében nem tudott befejezni. 1662-ben fogott hozzá a Collegio di Propaganda Fide kápolnájának építéséhez; a terv merész elképzelésének megfelelően a falakat tagozó pilaszterek hálóboltozattá formált sávokkal folytatódnak. 1665–67 között felépítette a San Carlo alle Quattro Fontane-templom főhomlokzatát. Alsó és felső része egyaránt három, két szintet átfogó oszlopközből áll, középen domború, két oldalt homorú felülettel. A homlokzat domború és homorú ívei hullámzó benyomást keltenek, közepén pedig a függőleges hatás dominál, a felső szint félmagasságáig domború, felette homorú, és előre hajló, felfelé nyújtott, ovális motívummal fejeződik be. Borromini elsősorban templomairól híres, de más jellegű alkotásai is vannak, köztük a legfontosabbak az Oratorio dei Filippini (1637–50), a Collegio di Propaganda Fide (1646–67) és a Palazzo Falconieri átalakítása (1640 k.).

Sant’Agnese in Agone[szerkesztés]

1646-ban nehéz feladattal szembesült: úgy kellett helyreállítania A lateráni egyházi épületegyüttes San Giovanni főszékesegyházának belsejét, hogy a régi állapotot megőrizze. Az ellentmondásos kívánalmak megoldására, a főhajó egymásra következő oszlopait széles pillérekbe burkolta, a pillérek szélein óriás pilaszterek emelkednek, amelyek az alsó szint árkádnyílásait is keretezik. Mindez együtt végül a belső eredeti rendszerét idézi fel. 1653-ban a Sant’Agnese in Agone (Piazza Navona) befejezésére kérték fel, miután egy évvel korábban Girolamo Rainaldi és fia, Carlo terve szerint megkezdődőtt az építkezés. Borromini mindössze két éven át vezette a munkát, ekkor félbeszakították, majd két év múlva ismét Carlo Rainaldi folytatta tovább. Az eredeti tervet Borromini alig módosította, a végleges megoldás mégis magán viseli jellegzetesen monumentális és változatos térbeli megoldásait. A görögkeresztből különféle méretű falnyílásokkal élénkített nyolcszögű tér lett, amelyet magas, tamburos kupola koronáz. A főhomlokzat enyhe középrizalitos, ho¬morú felületét két kiugró magas torony keretezi.

A Piazza Navonán található Sant’Agnese in Agone esetében Borromini Girolamo Rainaldi eredeti tervét vette alapul, amely szerint a főbejárat a Via di Santa Maria dell’Animán lett volna. A homlokzatát kiszélesítették és összeépítették a szomszédos Pamphilj-palotával, hogy szabad teret nyerjenek a két harangtorony számára (a Szent Péter-székesegyházhoz hasonlóan mindkét tornyon található egy óra, az egyik a római időt, míg a másik az európai időt mutatja). Borromini megbízatása még a templom befejezése előtt véget ért X. Ince pápa 1655-ben bekövetkezett halála miatt. Az új pápa, VII. Sándor és Camillo Pamphilj herceg Carlo Rainaldit, Girolamo Rainaldi fiát nevezték ki a templom megtervezőjévé, aki azonban alig változtatott az épületen, így az tulajdonképpen Borromini elképzeléseit tükrözi.

Oratorio dei Filippini[szerkesztés]

Az oratoriánusok (világi papok Néri Szent Fülöp által alapított) kongregációja rendelkezett az egyik legdíszesebb barokk templommal egész Rómában, és hogy hitük elmélyülését segíthesse a zene is, egy oratórium építését tervezték a Chiesa Nuova-templomhoz, amely Róma zsúfolt központi területén fekszik. Az épület megtervezésének jogát több vetélytársával szemben Borromini nyerte el. Csaknem tizenhárom évig dolgozott rajta; kidolgozása gyakran igen aprólékos munkát igényelt. 1640-re már használatba vehették a hívek az oratóriumot, majd három évvel később a hozzá tartozó könyvtár is elkészült. A templom feltűnő homlokzata vajmi keveset enged látni a szerkezetéről; az oratórium fél oszlopokon és pilasztereken nyugszik.

Borromini kortársa, és később, főleg élete végén vetélytársa volt a pápák által pártfogolt Gian Lorenzo Bernininek. Komoly hatást gyakorolt a piemonti építész, Camillo-Guarino Guarinire és követőire.

Falconieri-palota[szerkesztés]

Az eredetileg gótikus stílusban épült palota felújítására 1640-ben kérte fel Borrominit a dúsgazdag Falconieri kereskedőcsalád. Az építész munkájának köszönhetően nyerte el az épület a mai, a barokk kor ízlésének megfelelő formáját. Különösen értékes művek a palota szobáinak mennyezetét díszítő freskók és stukkók. A Falconieri-palota 1927 óta ad otthont a Római Magyar Akadémiának (Via Giulia 1), s így a magyar állam egyik legértékesebb külföldi ingatlana.

Halála[szerkesztés]

1667 nyarán az idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedő Borromini öngyilkosságot követett el nem sokkal az után, hogy elkészítette a San Giovanni in Fiorentini-templom Falconieri kápolnáját. (E templomban nyugszik ma is.)

Értékelése és emlékezete[szerkesztés]

Borromini kortársának, Bernininek szinte tökéletes ellentéte volt. Bernini világfi volt, Borromini melankolikus, aki önkezével vetett véget életének. Bernini a szobrászatban és az építészetben egyaránt nagyot alkotott, Borromini viszont kizárólag építész volt, hatalmas gyakorlati tapasztalattal. Bernini, kortársaihoz hasonlóan, a reneszánsz hagyományt akarta folytatni és fejleszteni, mivel annak értékeit nem kérdőjelezte meg.

Borromini szakított a múlttal, a geometrikus formák és a szerkezeti elvek tiszteletét leleményességgel ötvözte: műveinek ezek a jellegzetességei rokonítják a gótikus építészettel, amelyet olykor követni látszik. Ugyanezen tulajdonságok teszik kora legmerészebben újító építészévé.

Az 1980-as években Borromini arcképét viselte a 100 frankos svájci bankjegy.

Irodalom[szerkesztés]

  • Szerk.: Művészlexikon (1. k.) - Corvina, Bp., 1995 ISBN 963-13-3967-X
  • Blunt, A.: Borromini, Harmondsworth, 1979
  • Porthoghesi, P.: „Borromini, Francesco, Encyclopedia of World Art, II. kötet, London, 1960
  • Porthoghesi, P.: Borromini neva Cuitura Europea, Róma, 1964
  • Wittkower, R.: Art and Architecture in Italy: 1600–1750, Harmondsworth, 1973
  • Wittkower, R.: „Francesco Borromini, his Character and Life", in Wittkower, R.: Studies in the Italian Baroque, London, 1975

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2020. június 26.)
  2. Francesco Borromini
  3. Francesco Borromini (angol nyelven), 2006
  4. SIKART. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
  5. Historische Lexikon der Schweiz (német, francia és olasz nyelven), 1998. (Hozzáférés: 2020. június 26.)
  6. Dizionario Biografico degli Italiani (olasz nyelven), 1960. (Hozzáférés: 2016. augusztus 31.)
  7. BeWeB, 2020. augusztus 4., 726
  8. The Fine Art Archive. (Hozzáférés: 2021. április 1.)
  9. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Борромини Франческо, 2015. szeptember 28.
  10. An Unknown Portrait of Borromini (angol nyelven), 1967. (Hozzáférés: 2021. március 29.)