Ugrás a tartalomhoz

Fehérpamacsos selyemmajom

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fehérpamacsos selyemmajom
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Euarchontoglires
Rend: Főemlősök (Primates)
Alrend: Orrtükör nélküliek (Strepsirrhini)
Alrendág: Szélesorrú majmok (Platyrrhini)
Család: Csuklyásmajomfélék (Cebidae)
Alcsalád: Karmosmajomformák (Callitrichinae)
Gray, 1821
Nem: Callithrix
Faj: C. jacchus
Tudományos név
Callithrix jacchus
(Linnaeus, 1758)
Elterjedés
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Fehérpamacsos selyemmajom témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Fehérpamacsos selyemmajom témájú médiaállományokat és Fehérpamacsos selyemmajom témájú kategóriát.

Rajz a fehérpamacsos selyemmajomról
Fehérpamacsos selyemmajom portré
A hátának mintázata
A farka hosszú
Kurkászás

A fehérpamacsos selyemmajom vagy más néven közönséges selyemmajom (Callithrix jacchus) a csuklyásmajomfélék (Cebidae) családjába és azon belül a karmosmajomformák (Callitrichinae) alcsaládjába tartozó faj. Családjából ez a leginkább ismert faj és egyben nemének a típusfaja is.

Előfordulása

[szerkesztés]

A közönséges selyemmajom eredetileg csak Brazília északkeleti részén (Alagoas, Maranhão, Paraíba, Pernambuco, Piauí és Rio Grande do Norte államok területén) élt. Mára Brazília délkeleti részébe (Bahia, Minas Gerais, Espírito Santo, Paraná, Santa Catarina, Sergipe, São Paulo és Rio de Janeiro államokba) és Argentína északi részébe is betelepítették.[1]

A legkülöbözőbb típusú erdőket lakja, megtalálható a folyami erdőktől és a szavannaszerű[2] Caatingától a párás atlantiszi partokig. Alkalmazkodóképessége miatt ültetvényeken és parkokban, száraz másodlagos területeken[3] is megtelepedhet.

Megjelenése

[szerkesztés]

A fehérpamacsos selyemmajom 14-18 centiméter hosszú. A hímek átlagos testmagassága 188 mm, testsúlya 256 g; a nőstények átlagos testmagassága 185 mm, testsúlya 236 g.[4] Ehhez jön a testénél kétszer hosszabb farok (28–36 cm). Teste foltos szürkésbarna, feje búbja feketés, a homlokán fehér folttal. Hátán világos csíkok futnak végig. Feje barna; jellegzetesek a hosszú, fehér, bozontos fülbojtok. Farka szürke-fehér gyűrűs.[5] Végtagjai rövidek, lábain karmokkal; csak a nagylábujja visel körmöt.[6] Ez segíti mozogni a fákon. A hím és a nőstény hasonló. Fogazata és vakbele is a főként gyümölcs alapú táplálkozáshoz alkalmazkodott.[4]

Életmódja

[szerkesztés]

Az Atlanti-erdőség parti- és galériaerdeiben és bozótos szavannáin élő, igen jól alkalmazkodó faj. Kisebb, átlagosan 9, de akár 15 fős csoportokban él,[7] melyek többnyire egyetlen szülőpárból és azok különböző korú utódjaiból állnak. A csapatban élhetnek a domináns pár szülei és testvérei is.[8] A nőstények rendszerint közelebbi rokonok, mint a hímek. A domináns nősténnyel rokon hímek nem párzanak. A csoportot elhagyó tagok rendszerint ivarérettek;[8] a távozás oka ismeretlen.[8] Ha a csapatból kihalnak a szaporodó hímek, akkor rendszerint több részre szakad.[9] Néha két szaporodó nőstény van, többnyire anya és lánya. A többi tag rangját a kora határozza meg.[10]

A csoportok az éjszakát a sűrű bozótban vagy egy fa odvában töltik, a nap legnagyobb részében pedig egyik gyümölcstermő fáról vándorolnak a másikra. A karmosmajmok többségéhez hasonlóan főként a magasabb fákon mozog. Kis mérete miatt ki tud mászni a vékonyabb ágakra is. Az ágakon négy lábon másznak. A csoport úgy közlekedik, hogy miután elérték egy ág végét, átugranak a következőre, ami nagy zajjal jár, így könnyű rájuk találni.[3][4]

Egy csoport territóriuma 30-60 hektár között változhat, ez annak a függvénye, hogy hány gyümölcstermő fa van a területen. Táplálékuk java része gyümölcsből áll. Emellett fogyaszt fanedveket (gumi, latex, gyanta),[2][3] illetve rovarokat, pókokat és madártojásokat is. A faváladékok megszerzéséhez karmaival a fába kapaszkodik, majd metszőfogával lyukat vág a fába.[11] A kifolyó váladékot felnyalja.[7] A faváladék táplálékának 20-70%-át teszi ki,[4][11] főként a gyümölcsben szegény január-április időszakban. Egy lyukra többször is visszatér.

Apró termete miatt képes elfogni a rovarokat; ezek táplálékának 24-30%-át teszik ki.[2] Emellett fogyaszt még gyümölcsöt, és verseng a tukánnal, a papagájokkal és a Caluromys oposszumokkal.[7] Emellett eszik magvakat, virágokat, gombákat, csigákat, kisebb gerinceseket és tojást is.[7]

A selyemmajmokra (Callithrix, Mico, Cebuella nem) jellemző, hogy sok gyümölcsöt és fanedvet fogyasztanak és táplálékukban kisebb szerep jut az állati eredetű anyagoknak. Velük ellentétben a tamarinok (Saigunus és Leonthopithecus nem) sokkal több állati eredetű táplálékot fogyasztanak. A selyemmajmok és a tamarinok javarészt egymással is testbeszéddel és éles füttyszerű hangokkal kommunikálnak. A csapat tagjai együttműködnek, kölcsönösen segítik egymást még úgy is, hogy nem származik belőle előnyük.[12]

Számos hangzó és látható jelet használnak. A veszélyt félig nyitott szájjal jelzik; a mosoly az agresszió jele; a megalázkodást a résnyire nyitott szemmel való merev bámulás fejezi ki. Ha félnek, akkor fülpamacsaikat a fejükhöz lapítják.[7] Vészkiáltásuk egyre magasodó, szaggatott, ismétlődő kiáltások sorozata, amit rövid csordogáló hívások szakítanak meg. A vészjelzések magas hangúak és rövidek.[13] Hívóhangjuk suttogó "phees", ami a csapat összetartását, a társak egymásra találását, és a terület védelmezését segíti..[13] Mellükön és nemi szerveik környékén levő mirigyeik váladékával tárgyakat jelölnek meg; ez jelzi helyzetüklet a csapatban.[7]

Szaporodása

[szerkesztés]

A csoportban kizárólag egyetlen pár szaporodik. Fogságban a párok jellemzően monogámok, de a természetben a poliandria is előfordul. Ez azt jelenti, hogy a domináns nőstény több hímmel is párzik. Az alárendelt nőstényeknél a peteérés elmarad; ezt a feromonok okozhatják. A kutatások szerint a peteérés az apa jelenlétében elmarad, de ha az apát egy nem rokon hím váltja fel, akkor a peteérés beindul.[14] A domináns nőstény ciklusa az emberéhez hasonló, és hossza hozzávetőlegesen 28 nap, de a ciklus külső jelei nélkül, így havivérzése sincs.

A nőstény évente egyszer vagy kétszer,[7] mintegy 150 napos vemhessége után egy-négy utódot hoz a világra, a legjellemzőbb azonban a két utódos ikerszülés. Állatkertekben előfordul, hogy évente kétszer is hoz világra utódot, itt még gyakoribbak az ikerszülések. Akár hármas, vagy négyesikrek is születnek. Az emberrel ellentétben nála a szoptatás nem akadályozza a peteérést; a szülés után két héttel ismét fogamzóképes. A szoptatás és a vemhesség egyidejűsége akkora megterhelést jelent, hogy szükség van a többi családtag segítségére.[3][7]

Az anyához viszonyítva a kölykök már születésükkor is igen nagynak számítanak. Az újszülött ikrek akár anyjuk testtömegének 40%-át is kitehetik. Valószínűleg a nagy születési testméret miatt is, de születés után azonnal az apa veszi át az utódok hordozását és később is csak a szoptatás idejére adja át a kicsiket az anyaállatnak, aki három hónapos korukig szoptatja őket. A kicsik két hetes korukban kezdik felfedezni környezetüket.[7]

Később, ahogy a kölykök fejlődnek, a csoport többi tagja (akik többnyire a kölykök idősebb testvérei) is részt vesz gondozásukban,[15] olykor átveszik szállításukat az apaállattól, vigyáznak rájuk, játszanak velük és megtanítják őket az önálló táplálékszerzésre. A kölykök egyre több időt töltenek játékkal és a környezet felfedezésével.[7] A domináns egyedeknek szükségük van az alárendeltek segítségére, ezért elnyomják azok szaporodási késztetéseit.[14][16] A kölykök öt hónapos korukban érik el a serdülőkort; ekkoriban több időt töltenek a csapat többi tagjával, és kivívják a rangsorban elfoglalt helyüket. Ekkoriban születik az újabb adag kölyök, akikkel ők játszanak a legtöbbet.[15] Az ivarérettséget 15 hónapos korukra érik el.[15] A fiatal állatok életük első néhány évében a szülőcsapattal együtt élnek, néhányuk élete végéig ott marad. Mások elvándorolnak és vagy csatlakoznak egy másik csoporthoz vagy egy másik nemű fiatal egyeddel (amelyik másik csoportból is származik, így nem rokona) új csoportot alapítanak.

A fehérpamacsos selyemmajommok várható élettartama a szabadban 10 év, fogságban jóval tovább, akár 16 évig is elélhetnek.

Természetvédelmi helyzete

[szerkesztés]

Eredeti élőhelyén a közönséges selyemmajmot is fenyegeti az erdőirtás és veszélyeztettnek minősül. Az 1990-es években a cerrado területének 67%-át használta az ember; újabban több, mint 80%-át műveli.[17] Új hazájában, Brazília déli részén azonban széles körben elterjedt faj. Jól képes alkalmazkodni az ember által megváltoztatott körülményekhez, másodlagos erdőkben illetve bozótosokban is megél, sőt olykor nagyvárosok külső kerületeinek kertjeiben vagy parkjaiban is megtelepszik. Mindezek miatt az IUCN nem veszélyeztetettnek sorolta be.

Fogságban a többi karmosmajomhoz hasonlóan kedvelt és minden bizonnyal ez a leggyakrabban tartott faj. Állatkertekben szinte közönséges fajnak számít, sőt olykor magánszemélyek is tartják, bár tartása különleges táplálékigénye miatt nem könnyű feladat. Az 1960-as évek óta tartják kísérleti és társállatként. Felnövekedve azonban nehéz vele bírni, ezért gyakran szabadon eresztik, vagy megölik.[17] Még ma is kísérleteznek vele, de ma már az alanyok tenyészetekből származnak, azonban még mindig előfordul, hogy vadonból fogják be, hogy fogságban tartsák. A kísérletek témája a viselkedés és a szaporodás vizsgálata, illetve az idegrendszer és a mérgekkel szembeni ellenállóképesség kutatása.[18] Továbbá modellszervezetként használják az emberi betegségek, a fejlődési rendellenességek, az elhízás és az öregedés tanulmányozására.[19][20][21][22] A leggyakoribb kísérleti célra tartott nem emberi majomfaj.[21]

Magyarországon is sok helyen, így a Budapesti Állatkertben, a Debreceni állatkertben, a Miskolci állatkertben, a Győri állatkertben, a Nyíregyházi Állatparkban, a Pécsi Állatkertben is tartják.

Képek

[szerkesztés]
Kommunikáció -1
Kommunikáció -2
Nagy szemei vannak

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Rylands AB, Coimbra-Filho AF, Mittermeier RA. 1993. "Systematics, geographic distribution, and some notes on the conservation status of the Callitrichidae". In: Rylands AB, editor. Marmosets and tamarins: systematics, behaviour, and ecology. Oxford (England): Oxford Univ Pr. p 11-77.
  2. ↑ a b c Rylands AB, de Faria DS. (1993) "Habitats, feeding ecology, and home range size in the genus Callithrix". In: 'Rylands AB, editor. Marmosets and tamarins: systematics, behaviour, and ecology. Oxford (England): Oxford Univ Pr. p 262-72.
  3. ↑ a b c d Kinzey WG. 1997. "Synopsis of New World primates (16 genera) ". In: Kinzey WG, editor. New world primates: ecology, evolution, and behavior. New York: Aldine de Gruyter. p 169-324.
  4. ↑ a b c d Rowe, N.. Pictorial Guide to the Living Primates. East Hampton: Pogonias Press (1996). ISBN 0-9648825-0-7 
  5. ↑ Groves C. (2001) Primate taxonomy. Washington DC: Smithsonian Inst Pr.
  6. ↑ Garber PA, Rosenberger AL, Norconk MA. (1996) "Marmoset misconceptions". In: Norconk MA, Rosenberger AL, Garber PA, editors. Adaptive radiations of neotropical primates. New York: Plenum Pr. p 87-95.
  7. ↑ a b c d e f g h i j Stevenson MF, Rylands AB. (1988) "The marmosets, genus Callithrix". In: Mittermeier RA, Rylands AB, Coimbra-Filho AF, da Fonseca GAB, editors. Ecology and behavior of neotropical primates, Volume 2. Washington DC: World Wildlife Fund. p 131-222.
  8. ↑ a b c Ferrari SF, Digby LJ. (1996) "Wild Callithrix group: stable extended families? " Am J Primatol 38: 19-27.
  9. ↑ Lazaro-Perea C. (2001) "Intergroup interactions in wild common marmosets, Callithrix jacchus: territorial defense and assessment of neighbours". Anim Behav 62: 11-21.
  10. ↑ Digby LJ. (1995) "Social organization in a wild population of Callithrix jacchus: II, Intragroup social behavior". Primates 36(3): 361-75.
  11. ↑ a b Ferrari SF, Lopes Ferrari MA. (1989) "A re-evaluation of the social organization of the Callitrichidae, with reference to the ecological differences between genera". Folia Primatol 52: 132-47.
  12. ↑ J. M. Burkart, E. Fehr, C. Efferson und C. P. van Schaik: Other-regarding preferences in a nonhuman primate: Common marmosets provision food altruistically. In: PNAS 104 (50), 2007, 19762-19766. PDF
  13. ↑ a b Jones CB. (1997) "Quantitative analysis of marmoset vocal communication". In: Pryce C, Scott L, Schnell C, editors. Marmosets and tamarins in biological and biomedical research: proceedings of a workshop. Salisbury (UK): DSSD Imagery. p 145-51.
  14. ↑ a b Saltzman W, Severin JM, Schultz-Darken NJ, Abbott DH. (1997) "Behavioral and social correlates of escape from suppression of ovulation in female common marmosets with the natal family". Am J Primatol 41:1-21.
  15. ↑ a b c Yamamoto ME. (1993) From dependence to sexual maturity: the behavioural ontogeny of Callitrichidae". In: Rylands AB, editor. Marmosets and tamarins: systematics, behaviour, and ecology. Oxford (England): Oxford Univ Pr. p 235-54.
  16. ↑ Baker JV, Abbott DH, Saltzman W. (1999) "Social determinants of reproductive failure in male common marmosets housed with their natal family". Anim Behav 58(3): 501-13.
  17. ↑ a b Cavalcanti RB, Joly CA. (2002) "Biodiversity and conservation priorities in the cerrado region". In: Oliveira PS, Marquis RJ, editors. The cerrados of Brazil: ecology and natural history of a neotropical savanna. New York: Columbia Univ Pr. p 351-67.
  18. ↑ "The common marmoset (Callithrix jacchus) as a model in toxicology.", Toxicologic Pathology, 2003 Jan-Feb;31 Suppl:123-7.
  19. ↑ http://www.dradio.de/dlf/sendungen/forschak/973149/
  20. ↑ Markstahler, Uwe: Okuläre Dominanzsäulen im primären visuellen Cortex (Area 17) von Callithrix jacchus (Primates, Ceboidea, Callithricidae) 86 S. 1998. Diss. Universität Freiburg.
  21. ↑ a b Abbott DH, Barnett DK, Colman RJ, Yamamoto ME, Schultz-Darken NJ. (2003) "Aspects of common marmoset basic biology and life history important for biomedical research". Compar Med 53(4): 339-50.
  22. ↑ Rylands AB. (1997) "The callitrichidae: a biological overview". In: Pryce C, Scott L, Schnell C, editors. Marmosets and tamarins in biological and biomedical research: proceedings of a workshop. Salisbury (UK): DSSD Imagery. p 1-22.

Források

[szerkesztés]
  • Groves, Colin (16. November 2005). in Wilson, D. E., and Reeder, D. M. (eds): Mammal Species of the World, 3rd edition, Johns Hopkins University Press, 153. ISBN 0-8018-8221-4.
  • Garber, P.A. 1993 "Feeding, Ecology, and Behaviour of the Genus Saguinus"; Marmosets and Tamarins: Systematics, Behaviour, and Ecology. ed Anthony B. Rylands. Oxford University Press.
  • Grzimek, Bernhard Grzimek's Encyclopedia of Mammals. McGraw-Hill, 2th edition, 1989, vol. II. ISBN 0-07-909508-9
  • http://www.pecszoo.hu/kozonseges-selyemmajom/ Archiválva 2016. augusztus 28-i dátummal a Wayback Machine-ben

További információk

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Weißbüschelaffe című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Common marmoset című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Fehérpamacsos_selyemmajom&oldid=26660397”