Ugrás a tartalomhoz

Vándorgalamb

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Ectopistes szócikkből átirányítva)
Vándorgalamb
Kitömött példány a Boston Museum of Science-ban
Kitömött példány a Boston Museum of Science-ban
Természetvédelmi státusz
Kihalt
Kihalás ideje: 1914
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Columbea
Csoport: Columbimorphae
Rend: Galambalakúak (Columbiformes)
Család: Galambfélék (Columbidae)
Alcsalád: Galambformák (Columbinae)
Nem: Ectopistes
(Swainson, 1827)
Faj: E. migratorius
Tudományos név
Ectopistes migratorius
(Linnaeus, 1766)
Elterjedés
Az egykori elterjedési területe
Az egykori elterjedési területe
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Vándorgalamb témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Vándorgalamb témájú médiaállományokat és Vándorgalamb témájú kategóriát.

A vándorgalamb (Ectopistes migratorius) a madarak (Aves) osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe, ezen belül a galambfélék (Columbidae) családjába tartozó kihalt faj.

Nemének az egyetlen faja.

A vándorgalamb Észak-Amerikában volt endemikus. Közismert neve a francia passager szóból származik, amelynek jelentése „elhaladó”, a faj vándorlási szokásaira utalva. Tudományos neve szintén vándorlási jellemzőire utal. A morfológiailag hasonló gyászgalambot (Zenaida macroura) sokáig legközelebbi rokonának tartották, és a kettőt időnként összekeverték, de genetikai elemzések kimutatták, hogy a Patagioenas nemzetség közelebb áll hozzá, mint a Zenaida galambok.

A vándorgalamb mérete és színezetében nemi dimorfizmus mutatkozott. A hím hossza 390–410 mm volt, felső része főleg szürke, alsó része világosabb, nyakán irizáló bronz tollak, szárnyain fekete foltok voltak. A nőstény 380–400 mm (15,0–15,7 hüvelyk) hosszú volt, és összességében unalmasabb és barnább színű volt, mint a hím. A fiatal madarak hasonlóak voltak a nőstényekhez, de nem voltak irizáló tollazatúak. Főként Észak-Amerika keleti részének lombhullató erdeiben élt, de máshol is megfigyelték, de elsősorban a Nagy-tavak környékén fészkeltek. A galamb hatalmas csapatokban vándorolt, folyamatosan táplálékot, menedéket és szaporodási helyeket keresve, és egykor Észak-Amerika leggyakoribb madara volt, számuk körülbelül 3 milliárd, de akár 5 milliárd is lehetett. A vándorgalamb nagyon gyors repülő madár volt, sebessége elérhette a 100 km/h-t. A madár főként makkból, valamint gyümölcsökből és gerinctelen állatokból táplálkozott. Közös fészkelőhelyeken és közösségben szaporodott, és rendkívüli társas viselkedése valószínűleg az élelemkereséshez és a ragadozók elriasztásához kapcsolódott.

A vándorgalambokat az amerikai őslakosok is vadászták, de a vadászat az európaiak érkezése után, különösen a 19. században fokozódott. A galambhús olcsó élelmiszerként került forgalomba, ami több évtizeden át hatalmas méretű vadászatot eredményezett. Számos más tényező is hozzájárult a faj csökkenéséhez és későbbi kihalásához, többek között a faj megőrzéséhez szükséges nagy szaporodási populációk csökkenése és a széles körű erdőirtás, amely tönkretette élőhelyét. Az 1800 és 1870 közötti lassú csökkenést 1870 és 1890 között gyors csökkenés követte. 1900-ban az utolsó megerősített vadmadarat Ohio déli részén lőtték le.[1][2] Az utolsó fogságban élő madarakat a 20. század fordulóján három csoportra osztották, amelyek közül néhányat élve lefényképeztek. Martha, akit az utolsó vándorgalambnak tartottak, 1914. szeptember 1-jén halt meg a Cincinnatiban található állatkertben. A faj kipusztulása az antropogén kihalás egyik figyelemre méltó példája.

Előfordulása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén volt honos. Telelni Mexikóba és Kubába vonult.

Vadászata

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Lövöldözés ábrázolása Észak-Louisianában, Smith Bennett, 1875

A vándorgalamb fontos élelmiszerforrás volt Észak-Amerika lakói számára.[3] Az amerikai őslakosok galambokat ettek, és a fészkelőkolóniák közelében élő törzsek néha közelebb költöztek hozzájuk, hogy megegyék a fiókákat, amelyeket éjszaka hosszú rudakkal öltek meg.[4] Sok őslakos amerikai ügyelt arra, hogy ne zavarja a felnőtt galambokat, és csak a fiatalokat ette, mert attól tartott, hogy a felnőttek elhagyják fészkelőhelyüket; egyes törzseknél a felnőtt galambok zavarása bűncselekménynek számított.[5] A fészkektől távol nagy hálókat használtak a felnőtt galambok befogására, néha egyszerre akár 800-at is.[6] Az alacsonyan repülő galambokat botokkal vagy kövekkel lehetett megölni. Oklahomában egy helyen a galambok minden reggel alacsonyan repültek el a fészkükből, így a cseroki indiánok botokat dobhattak közéjük, ami miatt az élen repülő galambok megpróbáltak kitérni, és ezzel egy blokádot hoztak létre, amelynek eredményeként egy nagy, könnyen eltalálható galambraj repült.[7] A vadmadarak közül a vándorgalambok a vadpulykák (Meleagris gallopavo) után a második legfontosabbak voltak az Egyesült Államok délkeleti részén élő őslakosok számára. A madár zsírját gyakran nagy mennyiségben tárolták, és vajként használták. Régészeti leletek alátámasztják azt az elképzelést, hogy az őslakosok a gyarmatosítás előtt gyakran ettek galambot.[8]

1881-es szórólap, amely a galambok befogásának módszereit mutatja be lövészversenyekhez

Az európaiak galambvadászatáról szóló legkorábbi beszámoló 1565 januárjára nyúlik vissza, amikor a francia felfedező René Laudonnière arról írt, hogy néhány hét alatt közel 10 000 galambot ölt meg Fort Caroline környékén:

„Olyan nagy számban érkezett hozzánk a vadgalambok mannája, hogy körülbelül hét hét alatt minden nap több mint kétszázat öltünk meg arkebuzokkal az erődünk körüli erdőben.[9][10]”

Ez napi egy vándorgalambot jelentett az erődben élő minden ember számára.[11]

Az európai gyarmatosítás után a vándorgalambot intenzívebb módszerekkel vadászták, mint a bennszülöttek által alkalmazott, fenntarthatóbb módszerek.[12] A vándorgalamb különösen értékes volt a határvidéken, és egyes települések a lakosság ellátását is erre a húsra alapozták..[13][14] A vándorgalamb húsának íze a elkészítés módjától függően változott. Általában a fiatal madarak ízét tartották a legjobbnak, őket követték a fogságban hizlalt madarak és a szeptemberben és októberben fogott madarak. Gyakori gyakorlat volt, hogy a befogott galambokat hizlalták, mielőtt megették őket, vagy a testüket télire tartósították.[3] A halott galambokat általában sózással vagy pácolással tárolták; máskor csak a galambok mellét tartották meg, amelyeket általában füstöltek. A 19. század elején a kereskedelmi vadászok hálóval és lőfegyverrel kezdték el befogni a madarakat, hogy élelmiszerként, sőt sertéseledelként is eladják őket a városi piacokon. Miután a galambhús népszerűvé vált, a kereskedelmi vadászat hatalmas méreteket öltött.[14][15]

A vándorgalambokat olyan könnyedén lőtték le, hogy sokan nem is tekintették őket vadmadárnak, mivel egy amatőr vadász egy puskalövéssel könnyedén hatot is lelőhetett; egy különösen jó lövés a puska mindkét csövével egy fészekre 61 madarat is megölhetett.[16][17] A madarakat gyakran lőtték le repülés közben, vándorlás közben vagy közvetlenül utána, amikor általában elhalt, kopár fákra ültek.[16] A vadászoknak csak az ég felé kellett lőniük célzás nélkül, és sok galambot lelőttek.[12] A galambokat nehéz volt frontálisan lelőni, ezért a vadászok általában megvárták, amíg a csapatok elrepültek felettük, mielőtt lelőtték őket. Néha árkokat ástak, és gabonával töltötték meg, hogy a vadászok az árok mentén lőhessék a galambokat.[18] A vadászok számban jelentősen felülmúlták a csapdázókat, és a vándorgalambok vadászata népszerű sport volt a fiatal fiúk körében.[19] 1871-ben egyetlen lőszerkereskedő három tonna lőport és 16 tonna (32 000 font) lőszert szállított egy fészkelési időszak alatt. A 19. század második felében több ezer vándorgalambot fogtak be a sportlövészet iparában való felhasználás céljából. A galambokat élő célpontként használták lövészversenyeken, például a „trap-shooting” során, amelynek során a madarakat speciális csapdákból engedték ki. A versenyek során az emberek egyenletes távolságra álltak, és megpróbáltak minél több madarat lelőni a repülő csapatból.[12][20] A galambok olyan sokasága volt, hogy egy versenyen 30 000 madarat kellett lelőni a nyeremény elnyeréséhez.[21]

Pigeon net in Canada, by James Pattison Cockburn, 1829

Az emberek számos más módszert is alkalmaztak a vándorgalambok befogására és megölésére. Hálókat állítottak fel, hogy a vándorgalambok be tudjanak repülni, majd a nyílást tartó rudat kiütve bezárták a hálót, így húsz vagy több galambot fogva ejtve.[22] Alagúthálókat is hatékonyan alkalmaztak, és egy különösen nagy háló egyszerre 3500 galambot tudott befogni.[23] Ezeket a hálókat sok gazda használta a saját birtokán, valamint hivatásos vadászok is.[24] A hálók közelében a földre ételt tettek, hogy odacsábítsák a galambokat. Csali vagy „székgalambokat” (akiket néha megvakítottak azzal, hogy összevarrták a szemhéjukat) egy székhez kötöttek. Amikor egy galambraj elrepült, meghúzták a zsinórt, ami a csalétek galambot a földre zuhantatta, mintha élelmet talált volna, és így a rajt a csapdába csalogatták..[12][25][26] Gyakran használtak sót is csalinak, és sok vadász sóforrások közelében állította fel csapdáit.[27] Legalább egy csapdázó alkoholba áztatott gabonát használt csalinak, hogy a madarakat megrészegítse és így könnyebben megölhesse őket.[7] Egy másik befogási módszer az volt, hogy a fészkelő kolóniában vadásztak, különösen abban a néhány napos időszakban, amikor a felnőtt galambok elhagyták fiókáikat, de azok még nem tudtak repülni. Egyes vadászok botokkal piszkálták ki a fiókákat a fészekből, mások tompa nyíllal lőtték a fészek alját, hogy a galambok kiessenek. Mások úgy vágták ki a fészkelőfát, hogy amikor az ledőlt, egy másik fészkelőfát is eltalált, és a benne lévő galambokat is kiütötte.[28] Egy esetben 6 km² (1500 hektár) területen gyorsan kivágták a nagy fákat, hogy madarakat szerezzenek, és az ilyen módszerek gyakoriak voltak.[12] Egy kegyetlen módszer az volt, hogy felgyújtották a galambok fészkelőhelyének alapját; a felnőttek elmenekültek, a fiókák pedig a földre estek.[29][30] Néha ként égettek a fészkelő fa alatt, hogy megfojtsák a madarakat, amelyek gyengült állapotban estek le a fáról.[31]

Albert Cooper vadász vak csalogató galambokkal vadmadarak csalogatására, 1870 körül

A 19. század közepére a vasút új lehetőségeket nyitott a galambvadászok előtt. Míg korábban rendkívül nehéz volt nagy mennyiségű galambot szállítani a keleti városokba, a vasút megkönnyítette a galambvadászat kereskedelmi forgalmazását.[15] Az 1860-as években kiterjedt távírórendszert vezettek be, amely javította a kommunikációt az Egyesült Államokban, megkönnyítve a galambrajok tartózkodási helyéről szóló információk terjesztését.[20] A vasút megnyitása után a New York állambeli Plattsburgh városa becslések szerint csak 1851-ben 1,8 millió galambot szállított nagyobb városokba, tucatjánként 31–56 centes áron. A 19. század végére a vándorgalambok kereskedelme kereskedelmi alapúvá vált. A nagy kereskedelmi házak vadászokat (ún. „pigeoners”) alkalmaztak, akik egész évben követték a galambrajokat.[32] Egy vadász állítólag karrierje során hárommillió madarat szállított a keleti városokba.[33] 1874-ben legalább 600 embert alkalmaztak galambvadászként, ez a szám 1881-re 1200-ra nőtt. Olyan nagy számban fogtak galambokat, hogy 1876-ra a halott galambok szállítása már nem fedezte a szállításhoz szükséges hordók és jég költségeit.[34] A túlkínálat miatt egy hordó galamb ára 50 cent alá esett. A vándorgalambokat inkább életben tartották, hogy húsuk friss legyen, amikor levágják őket, és akkor adták el, amikor piaci értékük emelkedett. Több ezer madarat tartottak nagy karámokban, de a rossz körülmények miatt sokan elpusztultak az élelem és víz hiánya, valamint az idegesség (rágás) miatt; sok elrothadt, mielőtt eladták volna.[35]

A vándorgalambok vadászatát a korabeli újságok dokumentálták és ábrázolták, bemutatva a különböző befogási módszereket és felhasználási lehetőségeket. A leggyakrabban reprodukált illusztráció a „Téli sportok Észak-Louisianában: vadgalambok lövése” címet viselte, és 1875-ben jelent meg. A vándorgalambokat mezőgazdasági kártevőknek is tekintették, mert a táplálkozó csapatok egész termést elpusztíthattak. A madarat egyes mezőgazdasági közösségek „tökéletes csapásnak” nevezték, és vadászokat alkalmaztak, hogy „háborút indítsanak” a madarak ellen a gabona megmentése érdekében, amint azt egy másik, 1867-es újságillusztráció is mutatja, amelynek címe: „Vadgalambok lövése Iowában”.[20] Ha ezeket a „kártevőket” összehasonlítjuk a Nagy Síkság bölényeivel, akkor nem az állatfajok, hanem az általuk elfogyasztott mezőgazdasági termények jelentették az értékes erőforrást. Az elfogyasztott terményeket piacképes kalóriáknak, fehérjéknek és tápanyagoknak tekintették, amelyeket mind a rossz fajok számára termesztettek.[36][37]

Hanyatlás és megőrzési kísérletek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Hím és nőstény, Louis Agassiz Fuertes, William Butts Mershon 1907-es The Passenger Pigeon című művének címlapja

A korai telepesek számára idegen volt az a gondolat, hogy a faj kipusztulhat, mert a madarak száma nem látszott csökkenni, és mert a kipusztulás fogalmát még nem határozták meg. Úgy tűnik, hogy a madár az európaiak érkezése után lassan nyugat felé szorult, és keleten ritkává vált vagy teljesen eltűnt, bár az 1850-es években még több millió madár élt. A populáció valószínűleg évek óta csökkenőben volt, de ez nem tűnt fel, mert a madarak látszólag hatalmas száma eltakarta a csökkenést.[35]

1856-ban Bénédict Henry Révoil lehetett az egyik első író, aki aggodalmát fejezte ki a vándorgalamb sorsa miatt, miután 1847-ben tanúja volt egy vadászatnak:

„Minden arra utal, hogy a galambok, amelyek nem bírják elviselni az elszigeteltséget, és kénytelenek elmenekülni vagy megváltoztatni életmódjukat az európai bevándorlók által Észak-Amerikában kialakult népességnövekedés miatt, egyszerűen eltűnnek majd erről a kontinensről, és ha a világ nem véget ér egy évszázadon belül, akkor fogadni mernék, hogy az ornitológia iránt érdeklődők többé nem találnak majd vad galambokat, kivéve a természettudományi múzeumokban..[35]”

Életrajzi rajz Charles R. Knighttól, 1903

Az 1870-es évekre a madarak számának csökkenése már észrevehető volt, különösen az utolsó nagy fészkelések és az azt követő, 1874-ben és 1878-ban végrehajtott több millió madár lemészárlása után. Ekkorra már csak északon, a Nagy-tavak környékén voltak nagy fészkelések. Az utolsó nagy fészkelés 1878-ban Petoskey-ben, Michiganben történt (néhány nappal korábban Pennsylvania-ban is volt egy), ahol közel öt hónapig naponta 50 000 madarat öltek meg. A túlélő felnőttek új helyeken próbáltak meg másodszor fészkelni, de még mielőtt fiókákat nevelhettek volna, profi vadászok megölték őket. Az 1880-as évekig szórványos fészkelésekről számoltak be, de a madarak már óvatosak voltak, és üldözés esetén általában elhagyták fészkeiket.[35][38][39]

Ezeknek az utolsó fészkeléseknek az idején már törvényeket hoztak a vándorgalamb védelmére, de ezek hatástalannak bizonyultak, mivel nem voltak egyértelműen megfogalmazva és nehezen voltak végrehajthatók. H. B. Roney, aki tanúja volt a Petoskey-i mészárlásnak, kampányokat indított a galamb védelmére, de ellenállásba ütközött, és azzal vádolták, hogy eltúlozza a helyzet súlyosságát. Kevés elkövetőt vádoltak meg, főleg néhány szegény csapdázót, de a nagyvállalatokat ez nem érintette.[35] 1857-ben az Ohio állami törvényhozás elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a vándorgalamb védelméről, de a szenátus egy különbizottsága jelentést nyújtott be, amelyben kijelentette, hogy a madárnak nincs szüksége védelemre, mivel „csodálatosan szaporodóképes”, és elutasította azt a felvetést, hogy a faj kipusztulhat.[40] Az 1870-es években nyilvános tiltakozások robbantak ki a csapdás vadászat ellen, mivel a madarakat a versenyek előtt és után is rosszul bántak. A természetvédők nem tudták megakadályozni a mészárlást. A michigani törvényhozás elfogadott egy törvényjavaslatot, amely illegálissá tette a galambok hálóval való befogását a fészkelőhelyektől 3 km-es körzetben. 1897-ben a michigani törvényhozás egy törvényjavaslatot terjesztett elő, amelyben 10 éves tilalmat kért a vándorgalambok vadászatára. Hasonló jogi intézkedéseket fogadtak el, majd figyelmen kívül hagytak Pennsylvaniában. A gesztusok hiábavalónak bizonyultak, és az 1890-es évek közepére a vándorgalamb szinte teljesen eltűnt, és valószínűleg kihalt, mint vadon élő, szaporodó madár.[20][33] Ismeretes, hogy ekkor még kis csapatok léteztek, mivel a piacokon még mindig nagy számban árultak madarakat. Ezt követően csak kis csoportokról vagy egyedi madarakról számoltak be, amelyek közül sokakat lelőttek, amint meglátták őket.[35]

Kihalása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A faj az északi területekről délre vonult, végig egész Észak-Amerikán, napi 160 kilométert is megtett naponta a több milliós csapat. Az amerikai őslakosok vadásztak rájuk, de a hatalmas pusztítást az Európából érkezettek mérték rájuk. 1896-ban még egy 250 000 madárból álló sereghez riasztották a vadászokat. Az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő példányról 1900. március 22 vagy 24-éről származik, amikor egy Press Clay Southworth nevű fiú lelőtte a madarat.[41][42][43] Ezt követően 1930-ig többen is láttak vándorgalambokat,[44][45][46] de ezeknek a beszámolóknak egyike sem hiteles.[47]

Az utolsó madár, egy Martha nevű példány 1914 szeptember elsején pusztult el a cincinnati állatkertben. A madarat kitömték és a washingtoni Smithsonian Intézetben (Smithsonian Institution) állították ki.

Megjelenése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vándorgalamb hossza 30–42 centiméter, szárnyfesztávolsága 34–44 centiméter volt. Feje és háta szürkéskék volt, nyaka és torka sötétrózsaszín. Testalja túlnyomórészt fahéjbarna színben pompázott, farkaljánál fehérbe hajlott. A két nem ugyanúgy nézett ki, de a tojó valamivel kisebb méretű és fakóbb színű volt. Hosszú és vékony farka szürkéskék színű. Szeme vöröses volt. Vékony, fekete csőrével csipegette fel a földről a magokat és a diókat. Vörös lábán, fekete karmok ültek.

Életmódja

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vándorgalamb nagyon társas, költöző madár volt. Hatalmas rajokban élt és költött. A vándorgalamb a fán töltötte az éjszakát, de táplálkozni mindig lejött a földre. Tápláléka fán termő gyümölcsök, magok, de földigiliszták és rovarok is.

Szaporodása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párzási időszak márciustól májusig tartott. A laza fészket bokorra vagy fára építette a galambpár. A fészekaljban csak egy tojás volt. A kotlás 14 napig tartott, és a szülők felváltva ültek a tojáson. A fióka csukott szemmel kelt ki, és mindkét szülő etette. A fiatal vándorgalamb 14 naposan vált röpképessé.

Vándorgalamb a szépirodalomban

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vándorgalamb legismertebb irodalmi ábrázolása James Fenimore Cooper Bőrharisnya c. regényében olvasható, itt az állatok oktalan pusztítása a telepesek féktelenségének következménye, egyben jellemzésük kelléke. Bőrharisnya (Natty Bumpoo) elítéli a természeti javak öncélú felhasználását. Bár Cooper regényét (s vele a Nagy indiánkönyvet) a kortársak bírálták túlzott idealizmusuk miatt, a faj alig több mint fél évszázaddal később bekövetkezett végleges eltűnése ezt az idealizmust igazolta.

Képek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ BirdLife International (2019). Ectopistes migratorius. Vol. 2019. e.T22690733A152593137. o. doi:10.2305/IUCN.UK.2019-3.RLTS.T22690733A152593137.en. {{cite book}}: |access-date= requires |url= (súgó)
  2. ↑ Henninger, W. F. (1902). "A Preliminary List of the Birds of Middle Southern Ohio". The Wilson Bulletin. 14 (3): 77–93. ISSN 0043-5643. JSTOR 4153807.
  3. 1 2 Schorger 1955, p. 129
  4. ↑ Schorger 1955, pp. 133–134
  5. ↑ Schorger 1955, p. 137
  6. ↑ Schorger 1955, p. 139
  7. 1 2 Schorger 1955, p. 168
  8. ↑ Schorger 1955, p. 134
  9. ↑ Laudonnière, René de Goulaine de (1853). L'histoire notable de la Floride située ès Indes Occidentales: contenant les trois voyages faits en icelle par certains Capitaines et Pilotes françois. Paris: Chez P. Jannet. 136. o.
  10. ↑ MacNamara, Charles. Miller, G.A. (ed.). "Champlain as a Naturalist". The Canadian Field-Naturalist. Vol. XL, no. 6. Ottawa: Graphic Publishers. 127. o.
  11. ↑ McCarthy, Kevin M. (1994). Twenty Florida Pirates. Sarasota, FL: Pineapple Press. 16. o. ISBN 978-1-56164-050-8. its leader, Rene de Laudonniere, had been there 200 soldiers without relief over a year, since June 1564..
  12. 1 2 3 4 5 Fuller 2014, pp. 72–88
  13. ↑ Schorger 1955, p. 130
  14. 1 2 Schorger 1955, p. 131
  15. 1 2 Schorger 1955, p. 144
  16. 1 2 Schorger 1955, p. 186
  17. ↑ Schorger 1955, p. 193
  18. ↑ Schorger 1955, p. 192
  19. ↑ Schorger 1955, p. 198
  20. 1 2 3 4 Hume, J. P. (2015). "Large-scale live capture of Passenger Pigeons Ectopistes migratorius for sporting purposes: overlooked illustrated documentation". Bulletin of the British Ornithologists' Club. 2. 135: 174–184.
  21. ↑ Fuller, E. (2001). Extinct Birds (Revised ed.). Ithaca, New York: Comstock Publishing Associates. 96–97. o. ISBN 978-0-8014-3954-4.
  22. ↑ Schorger 1955, p. 169
  23. ↑ Schorger 1955, p. 172
  24. ↑ Schorger 1955, p. 170
  25. ↑ Schorger 1955, pp. 177–179
  26. ↑ Paxson, H. D. (1917). "The last of the Wild Pigeon in Bucks County". Collection of Papers Read Before the Bucks County Historical Society. 4: 367–382.
  27. ↑ Schorger 1955, p. 173
  28. ↑ Schorger 1955, p. 141
  29. ↑ Yeoman, B. (2014). "Why the Passenger Pigeon Went Extinct". Audubon Magazine. 2015. január 21. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2024. október 8.
  30. ↑ Schorger 1955, p. 142
  31. ↑ Schorger 1955, p. 167
  32. ↑ Schorger 1955, p. 145
  33. 1 2 Ehrlich, P. R.; Dobkin, D. S.; Wheye, D. (1988). "The Passenger Pigeon". Stanford University. Hozzáférés: 2012. március 3.
  34. ↑ Schorger 1955, p. 146
  35. 1 2 3 4 5 6 Fuller 2014, pp. 50–69
  36. ↑ Whaples, R. (2015). "A Feathered River Across the Sky: The Passenger Pigeon's Flight to Extinction". The Independent Review. 19 (3): 443–6.
  37. ↑ Jackson, J. A.; Jackson, B. (2007). "Extinction: the Passenger Pigeon, last hopes, letting go". The Wilson Journal of Ornithology. 119 (4): 767–772. doi:10.1676/1559-4491(2007)119[767:etpplh]2.0.co;2. JSTOR 20456089. S2CID 85830808.
  38. ↑ Hume, J. P.; Walters, M. (2012). Extinct Birds. London: T & AD Poyser. 144–146. o. ISBN 978-1-4081-5725-1.
  39. ↑ Department of Vertebrate Zoology, National Museum of Natural History (2001. március). "The Passenger Pigeon". Encyclopedia Smithsonian. Smithsonian Institution. Hozzáférés: 2024. október 8.
  40. ↑ Hornaday, W. T. (1913). Our Vanishing Wild Life. Its Extermination and Preservation. New York: Charles Scribner's Sons. Hozzáférés: 2012. február 29. at Project Gutenberg.
  41. ↑ Department of Vertebrate Zoology, National Museum of Natural History (2001. március). "The Passenger Pigeon". Encyclopedia Smithsonian. Smithsonian Institution. 2012. március 13. dátummal az eredeti címről archiválva.
  42. ↑ "Passenger Pigeons: The Extinction of a Species". Wisconsin Historical Society.
  43. ↑ Reeve, Simon (2001. március). "Going Down in History". Geographical. 73 (3). Campion Interactive Publishing: 60–64. ISSN 0016-741X.
  44. ↑ Howell, Arthur H. (1924). "Passenger Pigeons in Alabama". Birds of Alabama. ulala.org. 384. o.
  45. ↑ McKinley, Daniel (1960). "A History Of The Passenger Pigeon In Missouri". Auk. 77 (4): 399–420. doi:10.2307/4082414.
  46. ↑ "Passenger Pigeon". Science News Letter. 17. Web.ncf.ca.: 136 1930. 2016. március 12. dátummal az eredeti címről archiválva. {{cite journal}}: Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)
  47. ↑ "Reward for Wild Pigeons. Ornithologists Offer $3,000 for the Discovery of Their Nests". Boston, Massachusetts: The New York Times. 1910. április 4.

Fordítás

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Passenger pigeon című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Vándorgalamb&oldid=28921420”