Duenos-felirat

A Duenos-váza és a felirat Dressel lejegyzésében (1881)

A Duenos-felirat egyike a legkorábbi latin nyelvemlékeknek, a legelfogadottabb datálás szerint a Kr. e. 6. század első feléből való (még pontosabban 575–550 körülről). A felirat egy vázán maradt ránk, a korának megállapítását tehát többek között az a körülmény is segíti, hogy a szöveget a kiégetés előtt írták rá. A leletre Heinrich Dressel német régész és epigráfus bukkant 1880-ban Rómában, a Quirinalis-dombon végzett ásatásai alkalmával. A váza (kernos) a berlini Staatliche Museen gyűjteményében található (leltári száma no. 30894,3).

A feliratot jobbról balra, három sorban karcolták a vázára, a szöveg tagolása nélkül. A szöveg értelmezését a tagolás hiánya, illetve egyes betűk értelmezésének problémái nehezítették meg.

Keletkezése

A feliratot karcolták a vázára, mégpedig valószínűleg fölé hajolva, úgy, hogy a három edénykéből összekapcsolt váza felületén körbe forogva halad az írás, tehát bármelyik irányból nézzük, egy része mindig fejjel lefelé látszik. Ennek az elrendezésnek nem sikerült speciálisabb magyarázatot találni. A váza és a felirat közös értelmezésének egyik legnagyobb nehézsége éppen az, hogy a tárgy rendeltetése nem állapítható meg biztosan.

Szövege

A háromsoros felirat szövege a mai tudományos konszenzus szerint a következőképpen olvasandó (a feliraton a szavak határa nincs jelölve):

IOVESATDEIVOSQOIMEDMITATNEITEDENDOCOSMISVIRCOSIED
ASTEDNOISIOPETOITESIAIPACARIVOIS
DVENOSMEDFECEDENMANOMEINOMDVENOINEMEDMALOSTATOD

„Az istenekre esküszik, aki engem (ajándékul) küld / ajándékba ad: »Ha a lány nem lenne veled szemben kedves / jóindulatú [készséges]…«”
[…]

„(Egy) jó ember készített engem jó célra (egy) jó embernek; / ne lopjon el engem rossz ember!”

A szöveg tagolására nézve szerencsés körülmény, hogy a sorok egymástóli elhatárolásának láthatóan nem praktikus oka volt (azaz nem a helyhiány), tehát többé-kevésbé értelmi funkciója kell legyen. Ennek megfelelően a három sort külön-külön egységként (mondatként, tagmondatként) szokás értelmezni, a sorokon belül pedig szorosabb egységet szokás feltételezni a szintagmák között – például az első sorban. A harmadik sor a formula-jellegének köszönhetően viszonylag jobban elkülönül, tehát a végső értelmezésben szorosabb egységet általában az első két sor alkot.

Értelmezése

Egyes kísérletek verses szöveget véltek kiolvasni a feliratból, és az értelmezésben ezzel kapcsolatos prekoncepciókból indultak ki. A mai értelmezési konszenzus a prózára szavaz, egyrészt mert a scriptio continua (tagolás nélküli írás) miatt a szóhatárok bizonytalanok, másrészt mert a metrumok a szótaghosszúsággal kapcsolatos nehézségek miatt nem bizonyíthatóak.

Az első sor

Az első sor ma elfogadottnak tekinthető tagolása tagolása és közelítő fordítása a következő – 1) első sor a valószínű tagolás a valószínű hosszúság jelölésével, 2) a második a felirat aranykori nyelvre átültetett változata, 3) a harmadik a fordítási javaslat:

iovesāt deivos qoi mēd mitāt nei tēd endō cosmis vircō siēd
Iurat deos, qui me mitat: || ni in te [= erga te] comis virgo sit.

„Az istenekre esküszik, aki engem (ajándékul) küld / ajándékba ad: »Ha a lány nem lenne veled szemben kedves / jóindulatú [készséges]…«”

Az első sor értelmezésének legfontosabb lépését Grienbergernek köszönhetjük. Ő 1900-ban publikálta azt a javaslatát, hogy a IOVESAT forma iurat-ként értelmezendő. Korábban az E és S közötti vonalkát I-nek olvasták, és így a sor elején a feltételezett IOVEI alapján Iuppiter, Saturnus, sőt Veiovis isten nevét, nevének rövidítését „fedezték fel”. Grienberger ötletének alátámasztására az 1899-ben feltárt Forum-felirat iovestod (klasszikus formában: iusto) alakja szolgált.

• Iovesāt deivos • a nyitó ige vonzata tehát a DEIVOS többes tárgyesete, ez a szerkesztés a klasszikus kori iurare per + accusativus („esküszöm a …-re”) formulának felel meg jelentésben.
• qoi mēd mitāt • a IOVESAT alanya a QOI MED MITAT alanyi mellékmondatból derül ki. Ennek az állítmánya feltétlenül indicativusban áll, tehát egy mitāre igét kell feltételezni, aminek ilyen alakja előállhat a ragozás során (etimológiája és jelentése erősen vitatott, erről lásd alább a mitat-nak szentelt bekezdést).
• tēd endō • posztpozíciós szerkesztés, az aranykori megfelelője: in te, ez a COSMIS (klasszikus: comis) mellett absztrakt helyhatározó.
• cosmis • a mondat állapothatározója, a VIRCO (virgo) alanyra vonatkozik és a SIED (sit) állítmányhoz tartozik.
• sied • mindenképpen coniunctivus praesens imperfectum singularis 3. személy, de az már kérdéses, hogy vajon potentialisnak (feltételt jelölőnek) tekintendő-e, vagy másképpen kell magyarázni a coniunctivust. Ez attól függ, hogy a mellékmondatot nyitó kötőszót, a NEI-t hogyan értelmezzük.
• nei • a NEI nem lehet a nē tiltó módosítószó ólatin alakja, mert azt a harmadik sorban NE alakban látjuk, tehát a kötőszó csakis az aranykori nī megfelelője lehet: ez pedig lehet egyrészt feltételes kötőszó, másrészt célhatározói mondat tagadó kötőszava. Az utóbbi esetben az egész tagmondat a IOVESAT DEIVOS-tól függene, és a szokásos „esküszik az istenekre” jelentése helyett a jelentése nagyjából „esküvel kéri az isteneket, [hogy ne – ti. legyen a lány kedves hozzád]”. Ez a jelentés viszonylag ritka, nagyobb a valószínűsége tehát a feltételes kötőszónak. Ez az értelmezés a tagmondat pontosabb függését nem határolja be a másik két tagmondathoz képest.
• mitāt • a MITAT etimológiája és jelentése erősen vitatott.
  • Jó ideig tartotta magát a haplográfiás tévesztés ötlete (hogy tudniillik a felirat készítője a két hasonló betű közül egyet lehagyott), és a mittat (mittere: „küldeni”) coniunctivusát látták bele. Ezt a megoldást azonban kizárja, hogy a szöveg egyértelműen őrzi a primér és szekundér személyvégződéseket (IOVESAT T-je szemben SIED és FECED alakok D-jével), tehát az itteni -t is csak indicativusi alak lehet, arról nem is beszélve, hogy a coniunctivusi állítmány mondattani értelmezése is nehéz volna.
  • Ehelyett célszerűnek tűnik feltételezni egy mitare igét, ami egyébként egy Tiburból előkerült talapzat feliratán is megtalálható (hoi med mitat kauios…), de a további bizonytalanságok miatt a jelentését nem tudjuk bizonyossággal megállapítani ennek a joggal feltételezhető igének. A tiburi felirat nyilvánvalóan egy tárgyra vonatkozik, ami a talapzaton állhatott, de sajnos nem maradt fenn. Agostiniani szerint a mitare jelölte cselekvés a hoi (= hic) adverbiuma olyan cselekvést kell jelöljön, ami helyben zajlik, valamilyen felajánlási forma lehet. Tárgyi bizonyíték azonban ehhez nincs. A feltételezett mitare igét a legtöbb magyarázó a mūtuus, mūtare, mūnus szavakkal rokonítja, és feltételez egy i ~ oi (>ū) ablautváltakozást , de már a jelentést illetően a legkülönfélébb álláspontokon vannak a „cserél”-től a „megfordít”-on át az „elad”-ig.
  • Egy másik ötlet, hogy a mittere (< *meitere) párjának tekintik, mint ahogy párt alkotnak a dicere/dicare alakok (az utóbbi jelentése „intenzívebb” a „simán” mondást jelentő dicere alaknál), a jelentése pedig a mitteréhez képest „küld, felajánl” lenne.
  • Flobert az első etimológiát támogatja, és a szónak „ajándékba ad” jelentést tulajdonít, szerinte az ige jelentésfejlődése valamiféle „viszontajándékozás” jelentést mutat. A második etimológiát támogatók szerint is fel lehet tenni a mitterének egy ilyen „ajándékba küld” mellékértelmet.

A második sor

A második sornak máig nincs biztos, de még csak valószínű értelmezése sem. A nehézségekkel kapcsolatban felmerült sokféle magyarázat már. Felhozták azt a lehetőséget például, hogy a sorban értelmetlen szavak lehetnek, ahogyan az átoktáblákon, varázsszövegekben megfigyelhető. Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a szövegben nincs olyan „nyelvi antistruktúra”, ami a normál nyelvi szerveződésnek ellentmondana (ilyen lehet például egy valószínűtlen ismétlés, fonológiailag kizárt hangkapcsolódások stb.). A másik, a kutatás számára „zsíros” lehetőség, ha feltételezzük, hogy a szövegben javítatlanul hagyott eredeti hiba maradt, és ezt az értelmezés sikere érdekében meg kell kísérelni javítani.

Javításról érthető okokból csak nagyon körültekintően és óvatosan lehet szó, mert itt a legnagyobb az önkényesség veszélye, és mert nincs az a kutató, aki nyelvi kompetencia tekintetében felvehetné a versenyt a felirat ólatin kori lejegyzőjével. Ez az elvi nehézség, de van egy ennél konkrétabb kétség is a javítás jogosságával kapcsolatban: a feliraton a készítő által gondosan javított hibák nyomait találták, ami még kevésbé teszi valószínűvé, hogy komoly hibát (pláne több hibát) javítatlanul hagyott volna.

A második sor értelmezési nehézségeivel kapcsolatban felmerült az a lehetőség is, hogy olyan szavak szerepelnek a feliraton, amelyek később kiszorultak a nyelvből. Ez a helyzet kétségtelenül például a 3. sor manus szavával, de ott ókori szótárkészítőktől és grammatikusoktól ránk maradt adat segít: szerintük a manust a „régiek” bonus („jó”) értelmében használták. Lehetséges az is, hogy olyan ólatin kori nyelvi jelenségekkel akad dolgunk, amikre későbbi utalás nincs. Ilyenkor helyénvaló az óvatos rekonstrukció. Ez az eset például a feltételezett *-tā-tővel, ami ’lopni’ jelentésben állna a felirat utolsó szavában Rix értelmezése szerint (az összehasonlító felirati anyag ezt az elképzelést támogatja). Elképzelhető lenne tehát, hogy a második sorban több ismeretlen, utóbb kiveszett szóval állunk szemben, és ezeket rekonstruálni kellene, csakhogy a TATOD esetében a szó vége teljesen biztos, az elején is csak két lehetőség közül választhatunk (STA- és TA-) – a -tōd ráadásul egyértelműen imperativusi végződés –, ilyen fogódzó viszont a második sorban nem kínálkozik, ezért azt több magyarázó is tagolatlanul hagyja az értelmezésében.

A harmadik sor

A harmadik sor a felirat legbiztosabban értelmezhető része, feltehető tagolása és fordítása a következő – 1) első sor a valószínű tagolás a valószínű hosszúság jelölésével, 2) a második a felirat aranykori nyelvre átültetett változata, 3) a harmadik a fordítási javaslat:

duenos mēd fēced en mānōm einom duenōi / nē mēd malos tatōd ['vagy: (s)'tatōd]
Bonus me fecit in †manom einom† bono, / ne me malus (tollito, clepito)
„(Egy) jó ember készített engem jó célra (egy) jó embernek; / ne lopjon el engem rossz ember!”

A szövegezés a sor mindkét felében (kettősponttal elválasztva) itáliai feliratokról jól ismert formulákat idéz, némileg átalakítva és kibővítve:

• duenos mēd fēced…duenōi • az első mondatban egy szerkezetet ismerhetünk fel, melynek gerince a facio („csinál, készít”) ige, a váza készítőjének a személyét kapcsolja össze azzal, akinek készült (mindkettőt nemes egyszerűséggel duenos – klasszikus formájában bonus –, azaz „jó ember” névvel illeti, innen a felirat neve is).
• mēd…mēd • a váza egyes szám első személyben beszél saját magáról, amint az a „beszélő feliratok” szokása (a terminus Agostinianitól származik), perszonifikálódik, kétségkívül archaikus mágikus rítusok szövegei nyomán.
• nē mēd malos tatōd • a sor második felében olvasható óvó-védelmező mágikus formula szintén ismerős más feliratokról is, a váza azon óhaját fogalmazza meg ugyancsak egyes szám első személyben, hogy csakis arra érdemes birtokos kezére jusson.

Megjegyzés

Az ó-latin "duenos" a klasszikus latin bonus szó ("jó") megfelelője, csakúgy, mint a bellum ("háború"), amely az ólatin "duellum"-ból származik. Egyes nyelvészek szerint azonban a "Duenos" személynév, nem pedig melléknév.

A Duenos-felirat mellett a Praenestei fibula feliratát tartják az egyik legkorábbi latin nyelvemléknek, mivel a Kr. e. 7. századra datálták. 1980-ban Margherita Guarducci olasz epigráfus közzétett egy tanulmányt, amelyben azt állította, hogy a Praenestei fibula hamisítvány, amelyet Francesco Martinetti műkereskedő és a feliratot közzétevő Wolfgang Helbig régész közösen készítettek. A fibula 1887-es bemutatása Guarducci szerint mindkét férfi karrierjének előmozdítását szolgálta. Azonban Guarducci nem szolgáltatott közvetlen bizonyítékokat, míg Edilberto Formigli és Daniela Ferro olasz kutatók optikai, fizikai és kémiai elemzések után arra a következtetésre jutottak 2011 júliusában, hogy a fibula feltehetően eredeti és a felirat valóban a Kr.e. 7. századból származik.

Források

• (olaszul) Colonna (1979) • G. COLONNA, Duenos = Studi Etruschi, 47(1979), 163–172. (olasz)
• (latinul) Degrassi (1957) • Degrassi, A. (1957), Inscriptiones Latinae liberae rei publicae. (latin)
• Eichner (1988–1990) • EICHNER (1988–1990)
• Flobert (1991) • Flobert, P. (1991), L’apport des inscriptions archaïques à notre connaissance du latin prélittéraire, Latomus 50, 521-543.
• Fraser (1932) • Fraser, A. D. (1932), The inscribed kernos of Duenos, AJPh 53, 213-232.
• Gierstad (1960) • E. GIERSTAD, Early Rome, III, 160–165 = Septentrionalia et Orientalia Studia B. Karlgren…dedicata, Stockholm, 1959, 133–143.
• Gordon (1975) • Gordon, A. E. (1975), Notes on the Duenos-Vase Inscription in Berlin, CSCA 8, 53-74.
• Ittzés (1999) • ITTZÉS Máté, A Duenos-felirat néhány problémája = HERMANN István szerk., Tanulmányok Ritoók Zsigmond hetvenedik születésnapja tiszteletére, Budapest, 1999, 9–22.
• Krogmann (1938) • Krogmann, W. (1938), Die Duenos-Inschrift, Berlin.
• Peaks (1911) • M. B. PEAKS, The Date of the Duenos Inscription = Transactions and Proceedings of the American Philological Association (TAPhA), 42(1911), 39–41.
• Prosdocimi (1979) • Prosdocimi, A. L. (1979), Studi sul latino arcaico, I, Note (epi)grafiche sull’iscrizione di Dueno, Studi Etruschi 47, 173-183. (+ Tav. XLIII-XLVIII) (olasz)
• Rix (1985) • Rix, H. (1985), Das letzte Wort der Duenos-Inschrift, MSS 46, 193-220.
• Romanelli (1964) • ROMANELLI (1964) (olasz)

---

• Agostiniani, L. (1981), Duenom duenas: kaloV kalô: mlac mlakas, Studi Etruschi 49, 95-111.
• Agostiniani, L. (1982), Le “iscrizioni parlanti” dell’Italia antica, Firenze.
• Bloch, R. (1971), À propos des inscriptions latines les plus anciennes = Acta of the 5th International Congress of Greek and *Latin Epigraphy, Cambridge, 1967, Oxford, 175-181.
• Colonna, G. (1975), Firme arcaiche di artefici nell’Italia centrale, Röm. Mitt. 82, 181-192.
• Colonna, G. (1979), Duenos, Studi Etruschi 47, 163-172. (+ Tav. XLII)
• Dirichs, J. F. K. (1934), Die urlateinische Reklamestrophe auf dem sogenannten Dresselschen Drillingsgefäß des sabinischen Töpfers Dufnos (bisher Duenos), Heidelberg. (Erklärungen der urlateinischen Texte, I)44
• Dressel, H. (1880), Di una antichissima iscrizione latina graffita sopra vaso votivo rinvenuto in Roma, Annali dell’Istituto di Corrispondenza Archeologica 52, 158-195. (+Tav. L)
• Dumézil, G. (1969), Idées romaines, 12-25.
• Eichner, H. (1988–1990), Reklameiamben aus Roms Königszeit, Die Sprache 34/1, 207-238.
• Gjerstad, E. (1960), Early Rome, III, Lund, 160-165. (= Septentrionalia et Orientalia. Studia B. Karlgren… dedicata, Stockholm, 1959, 133-143.) [Rec. Romanelli, P., Gn 36 (1964), 816-823.]
• Goldmann, E. (1926), Die Duenos-Inschrift, Heidelberg.
• Grienberger (1900), Zur Duenosinschrift, IF 11, 342-343.
• Mancini, A. (1979), L’iscrizione sulla base di Tivoli, Studi Etruschi 47, 370-375.
• Morandi, A. (1982), Epigrafia Italica, Roma, 50-52.
• Peruzzi, E. (1958), L’iscrizione di Duenos, ParPass 13, 328-346.
• Pisani, V. (1927), Sull’iscrizione di Duenos, Archivio Glottologico Italiano 21, 118-125.
• Prat, L.-C. (1975), Divertissement sur le thème du vase de Duenos, REL 53, 315-329.
• Schröder, L. (1900), Ein Erklärungsversuch der Duenos-Inschrift, JÖAI 3/1, 8-1

További információk

• Az Ittzés-tanulmány (1999) teljes szövege – adatait lásd a Források között.