Chadbourne-egyezmény

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Chadbourne-egyezmény a cukortermelést és a cukorexportot korlátozó megállapodás, azaz kartellegyezmény volt, amelyet hosszas előkészületek után 1931. május 3-án Brüsszelben írtak alá a részt vevő országok. Nevét Thomas Chadbourne jogászról kapta, aki a kubai cukoripar amerikai befektetőinek képviseletében kidolgozta a tervezetet, és részt vett a tárgyalásokon.

Előzményei[szerkesztés]

Az 1920-as évek végén a cukor világpiaci ára drasztikusan esett, és 1930–31-ben végig 2 cent/font (mintegy 44 USD/tonna) alatt maradt, ami kevesebb volt a leghatékonyabb kubai cukorfinomítók önköltségénél. 1930 végén az világon az eladatlan cukorkészletek több mint négymillió tonnát tettek ki.[1] Az eladatlan cukor mennyisége a világ éves összes cukorexportjának az egyharmadára rúgott. Az exportőrök attól tartottak, hogy intézkedések híján az árak tovább zuhannak.

Tartalma[szerkesztés]

Az aláíró országok, Kuba, Jáva, Németország, Lengyelország, Magyarország, Belgium, Csehszlovákia vállalták a cukorexport csökkentését az 1931-1935-ös időszakra vonatkozóan az egyezményben meghatározott mértékig. Jugoszlávia és Peru utólag csatlakozott az egyezményhez.

Az egyezményben meghatározott exportkvóták ezer tonnában:[2]

Ország 1931 1932 1933 1934 1935
Kuba 676 831 883 883 883
Jáva 2 300 2 400 2 500 2 600 2 700
Németország 500 350 300 300 300
Lengyelország 309 309 309 309 309
Magyarország 84 84 84 84 84
Belgium 30 30 30 30 30
Csehszlovákia 571 571 571 571 571
Jugoszlávia 15 15 15 15 15
Peru 360 374 374 374 374
Összesen 4 835 4 951 5 052 5 152 5 252

Következményei[szerkesztés]

A megfogalmazás és a fordítás pontatlanságai miatt már 1931 decemberében vita robbant ki a két legnagyobb szereplő, Kuba és Jáva között abban a tekintetben, hogy milyen korrekciós intézkedéseket kell végrehajtani, ha a tényleges cukorkészletek meghaladják azokat a becsült értékeket, amelyek az egyezmény aláírásául szolgáltak. Kuba a szerződésből való kilépést is kilátásba helyezte. A vitát csak 1932 márciusában sikerült rendezni azáltal, hogy Jáva – az európai aláírók és Peru kezességvállalása mellett – ígéretet tett az 1932-es exportjának 1,5 millió tonnára való csökkentésére.

A szerződés hatálya alatt az aláíró országok mindegyikének csökkent a cukortermelése, miközben az egyezménytől távolmaradó fontos termelő országokban – Brit India, Franciaország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok – növekedett. Az USA 1934-ben olyan importszabályozást vezetett be, amely Kubát részesítette előnyben. Az egyezmény a legsúlyosabban Jávát érintette, amely elvesztette az indiai és japán piacát. 1932 végén Jáva eladatlan cukorkészlete 2,5 millió tonna volt.

Az egyezmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így 1937-ben egy új nemzetközi cukoregyezmény aláírására került sor a Népszövetség égisze alatt.

Hatása a magyar cukoriparra[szerkesztés]

A magyar kormány a becsült belföldi fogyasztás és az exportkvóta figyelembe vételével csökkentette a répatermelést. Az 1931. évi XIX. törvénycikkellyel 1931. október 18-án újból létrehozott Magyar Cukorrépatermelők Országos Szövetsége (COSZ) nem tudott hatékony védelmet biztosítani tagjai részére, annak ellenére, hogy a répafelvásárlási keretszerződéseket országos szinten kötötték meg a COSZ és a Magyar Cukorgyárosok Országos Szövetsége (CUOSZ) között, a szakminisztériumok közreműködésével. Csak azok termelhettek répát, akik már 1930-ban is szerződéses viszonyban álltak valamelyik cukorgyárral. A szerződéseket a korábbi szokásokkal ellentétben nem területre, hanem adott répamennyiségre kötötték. A répa átvételi ára csökkent. A cukorrépa vetésterülete 58%-ra esett vissza az egy évvel korábbi állapothoz képest.

1932-ben a kormány az 1800/M.E rendelettel a nemzetközi kötelezettség által előírtak 18,5%-os csökkentésen túlmenően további 30,4%-kal csökkentette a cukorrépa vetésterületét. Ez körülbelül 1,8 millió munkanappal csökkentette a mezőgazdaság munkaerőigényét, amelyet más termények (például kukorica vagy burgonya) vetésével csak 40-60%-ban lehetett ellensúlyozni.

A belföldi kereslet alacsony szintje és az exportkorlátozások miatt a cukorgyárak visszafogták termelésüket, 1931 után majdnem 50%-kal kevesebb cukorrépát dolgoztak fel, mint az 1920-as évek második felében. A termelés alig volt több mint százezer tonna. A gazdasági világválság után felfutó keresletet nem a termelés növelésével, hanem a készletek felhasználásával elégítették ki.

A világpiaci alacsony árakkal ellentétben a belföldi cukorárak emelkedtek: a hazai előállítású 1 kg-os finomított kristálycukor, amely 1929-ben 1,19 pengőbe került, 1932-33-ban már 1,30 pengő volt.[3] Az alacsony reálbérek következtében az egy főre jutó fogyasztás, amely 1928/29-ben 12 kg volt, az 1930-as évek elején 9,3–9,7 kilogrammra esett vissza.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Korábban a cukorkészletek szintje soha nem volt ilyen magas, 1925-ben érte el első ízben az egymillió tonnát.
  2. Az egyezményben minden ország kvótáját a maga választotta mértékegységben tüntették fel, ez egy kivétellel minden országban a tonna volt, Kuba angol tonnát használt, ezért a forrásban közölt adatait az egységesség kedvéért átszámoltam.
  3. A belföldi cukorár mintegy 43%-át a költségvetés kapta meg cukoradó, kincstári részesedés illetve forgalmi adó formájában; a gyárosok hiába érveltek azzal, hogy az adók mérséklése magasabb fogyasztást és azonos adóbevételt eredményezne, nem sikerült elérniük az adók csökkentését.

Források[szerkesztés]