CH–53E Super Stallion

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
CH–53E Super Stallion
Egy tengerészgyalogsági CH–53E tipikus felszállási formája, demonstrálva a helikopter teljesítményét
Egy tengerészgyalogsági CH–53E tipikus felszállási formája, demonstrálva a helikopter teljesítményét
Funkció nehéz szállítóhelikopter
Gyártó Sikorsky Aircraft
Gyártási darabszám 177 db CH–53E
56 db MH–53E
Ár 24,36 millió  USD (1992-es átlag)
Rendszeresítők

Kapacitás

  • 37 katona (55 középső padsorral)
  • 13 600 kg teher (14 500 kg külső függésztéssel)
Személyzet

5 fő:

  • 2 pilóta
  • 1 fedélzeti mérnök/jobb oldali lövész
  • 1 bal oldali lövész
  • 1 faroklövész
Típusváltozatok MH–53E Sea Dragon
Első felszállás 1974. március 1.
Szolgálatba állítás 1981
Méretek
Hossz30,2 m
Magasság8,46 m
Rotorátmérő24 m
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg15 071 kg
Max. felszállótömeg33 300 kg
Hajtómű
Hajtómű General Electric T64–GE–416/416A gázturbina
Teljesítmény3× 3270 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 315 km/h
Utazósebesség 278 km/h
Hatósugár 1000 km
Hatótávolság1833 km
Legnagyobb repülési magasság 5640 m
Emelkedőképesség 13 m/s
Fegyverzet
Beépített fegyverzet

  • 2× .50 kaliberű XM218 gépágyú az ablakokban
  • 1× .50 kaliberű GAU–21 gépágyú a rakodórámpán
Háromnézeti rajz
A Wikimédia Commons tartalmaz CH–53E Super Stallion témájú médiaállományokat.
Egy tengerészgyalogsági CH–53E a Mojave-sivatag felett
A növelt oldaltartályú MH–53E Sea Dragon változat

A CH–53E Super Stallion az amerikai haderő és a NATO legnehezebb és legnagyobb teljesítményű helikoptere, melyet a Sikorsky Aircraft fejlesztett ki az 1970-es évek második felében, a CH–53 Sea Stallion továbbfejlesztésével, elsősorban a Tengerészgyalogság számára. Az amerikai üzemeltetők egyöntetűen csak „hurrikán csinálónak” („Hurricane Maker”) becézik a típust, a hétlapátú főrotor által keltett légörvény miatt.

Kissé módosított, növelt oldaltartályokkal felszerelt változata az MH–53 Sea Dragon („tengeri sárkány”), amely a Haditengerészet nagy hatótávolságú víziaknatelepítő és -elhárító (Airborne Mine Countermeasures, AMCM) feladataira lett kifejlesztve. Természetesen mindkét típus teherszállításra is alkalmazható.

A CH–53E/MH–53E Sikorsky-gyártójele S–80.

Napjainkban folyik a váltótípus fejlesztése a Super Stallion alapjain, CH–53K jelzéssel (korábbi jelzése CH–53X).[1] A tervek szerint új hajtóművekkel, kompozit rotorlapátokkal és szélesebb kabinnal szerelik fel.

A Tengerészgyalogság 2010-es költségvetési évére tervezett beszámolója szerint (kelt: 2009. okt. 1.) a USMC Super Stallionjai 2019-es év végéig biztosan állományban maradnak.[2]

Története[szerkesztés]

A típuselőd CH–53 fejlesztését S–65 jelzéssel a Tengerészgyalogsaág HH(X) (Heavy Helicopter Experimental, „nehéz kísérleti helikopter”) programjára kezdték meg 1962-ben. A projektet végül a Boeing Vertol CH–47-esével szemben nyerte meg. Az első prototípus, az YCH–53A 1964. október 14-én szállt fel. A tesztek befejezését követően a típus hadrendi neve CH–53A Sea Stallion lett, a gyártást 1966-ban kezdték meg. Az első altípust két darab General Electric T64–GE–6 gázturbina hajtotta meg, 2125 kW teljesítménnyel, 20 865 kg-os maximális felszállótömeggel, melyben 9072 kg volt a hasznos teher.

A típus több változatot ért meg, úgymint RH–53A/D, HH–53B/C, CH–53D, CH–53G és MH–53H/J/M. Az RH–53A-t és az RH–53D-t a Haditengerészet üzemeltette aknafelderítő/-telepítő bevetésekre. A CH–53D-et erősebb T64-hajtóművekkel látták el, valamint külső tüzelőanyag-póttartályokkal szerelték fel. A CH–53G a D változat NSZK részére, ott helyben gyártott változata.

A Légierő is rendszerbe állította HH–53B/C Super Jolly Green Giant névvel, melyeket a különleges erők bevetésein és kutató-mentő szolgálatoknál használtak, elsőként a vietnámi háborúban. A Légierő továbbfejlesztett elektronikai változatai az MH–53H/J/M Pave Low helikopterek voltak az utolsó kéthajtóműves H–53-változatok, melyeket mélységi behatolás során rádióelektronikai felderítésre, lehallgatásra, zavarásra alkalmaztak.

H–53E[szerkesztés]

A Tengerészgyalogság 1967 októberében újabb fejlesztési igénnyel állt elő, melyben kikötötték, az új típusnak 80%-kal nagyobb emelőkapacitással kell bírnia a CH–53D-hez képest, valamint hadihajókon – főként a partraszálló hajókon – való üzemre is képesnek kell lennie. A Haditengerészet és a Légierő is érdeklődött a tender iránt, hasonló típust kerestek. Még a tenderkiírást megelőzően a Sikorsky kidolgozott egy fejlesztett CH–53D-tervet, melyben újabb, immár harmadik gázturbinát szereltek volna be és erősebb, nagyobb teljesítményű rotorrendszert alkalmaztak volna, jelzése gyári S–80 lett. A kidolgozott munkát 1968-ban mutatták be a Tengerészgyalogságnak. A vezetés támogatta a tervezetet, mely gyorsabb átfutással és alacsonyabb költségekkel kecsegtetett, mint egy teljesen új fejlesztés.

Két évvel később, 1970-ben az amerikai védelmi miniszter (Melvin Robert Laird) ismételt nyomása ellenére a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság elutasította a Boeing Vertol által javasolt – Chinook-alapokon nyugvó – XCH–62 alkalmazását, melyet a Hadseregnek terveztek, ugyanis túl nagynak találták a partraszállóhajó-fedélzeti üzemekhez. Végül maga a projekt is félbe maradt. A védelmi miniszter „kudarca” alatt azonban a saját fejlesztés sem állt le, a YCH–53E jeltésű prototípusba beépítették a harmadik hajtóművet és felszerelték egy nagyobb átmérőjű, hétágú rotorral, első felszállása 1974-ben történt.

A változtatások érintették a törzset, melyet megerősítettek és meghosszabbították 6 lábbal és 2 hüvelykkel (1,88 méterrel) és az erőátviteli rendszert is átalakították, a csak erre a típusra jellemző púpban (hátul fent) helyezték el az erőátviteli tengelyt is, magát az erőátviteli rendszert is megerősítették. A főrotorlapátokat titánötvözet–üvegszál kompozitból készítették el, a farokrotortartót is módosították: balra elhúzták és az előd vízszintes vezérsíkjait elhagyták, helyettük egy jobb oldalra felszerelt szárnyat építettek be. Ezek a módosítások szintén ellennyomatékot szolgáltatnak a helikopter folyamatos repülése során. Új automata fedélzeti rendszert fejlesztettek ki. Ez az új digitális rendszer meggátolta a pilótákat a gép túlterhelésében.

Az YCH–53E repüléstesztjei során bebizonyította, hogy képes 17,8 tonna terhet felemelni, illetve külső függesztmény nélkül képes 310 km/h-s sebesség elérésére 56 000 font felszállótömeg mellett. Ezt követően megrendeltek két elősorozat-példányt és egyet a statikus terhelések elvégzésére. Ebben az időben áttervezték a faroktartót is: ekkor lett kialakítva a jobb oldali szárny faroktartóra merőleges része is, fél-sirályszány-szerűen, a külső rész közel 5 fokos szöget zár be a vízszinteshez képest, a farok és a függőleges sík által bezárt szög 20 fok.[3]

MH–53E[szerkesztés]

A Haditengerészet szintén igényt támasztott a CH–53E bázisán kialakított nagy hatótávolságú aknafelderítő/-telepítő változat kialakítására. A kifejlesztett altípus MH–53E Sea Dragon néven állt hadrendbe. Jelentősen megnövelték a kétoldali üzemanyagtároló tartályokat és a raktér végébe egy kétfős aknafelderítő szonárrendszert kiszolgáló kezelőpultot építettek ki. Meghagyták a légiutántöltő csonkot és további 7 darab 300 gallon belső térfogatú üzemanyagtartály elhelyezését is lehetővé tették a raktérben. Képes levegőben utántöltésre is (azaz üzemanyag-átadásra is). A digitális fedélzeti rendszert kiegészítették az aknafelderítő szonár vontatásából adódó repülési sajátosságok kezelésére is. Az első prototípus 1981. december 23-án szállt fel, a Haditengerészet 1986-ban állította szolgálatba. A 46 darab átvételét követően, a Haditengerészet megmaradt RH–53D-it teherszállítóvá alakította át.

Gyártás[szerkesztés]

A típus gyártására a szerződést 1978-ban írták alá, az első legyártott gépek 1981-ben álltak szolgálatba. Az első legyártott gép 1980 decemberében szállt fel. A Haditengerészet csak kis számban rendszeresítette, a két haderőnem összesen 177 darabot vett át a CH–53E-ből.

Az MH–53E-t 1982-től gyártották, összesen 46 darabot vett át az amerikai és 10 darabot a japán haditengerészet. Utóbbiét S–80–M–1 jelzéssel látták el.

Felépítés[szerkesztés]

A gép fémszerkezetű, hagyományos, duplaabroncsú tricikli-futóművel van ellátva, mindhárom behúzható. Törzse szintén hagyományos, keresztbordák és hosszmerevítők rendszere, fémlemez burkolattal a külső felületen szegecseléssel rögzítve, a rakodótér nincs burkolva. A kétfős pilótafülke a törzs elején, a rakodórámpa a törzs hátsó részén lett kialakítva, a törzsbe és a pilótafülkébe elölről csak a jobb oldalon elöl kialakított deszantajtón keresztül lehet be- és kiszállni. A rakodótér és a pilótafülke között szintkülönbség van. A hátul kialakított rakodónyílást azt kb. 2/3-ban takaró rakodórámpa lefelé, és 1/3-ban takaró, felfelé nyíló ajtó van felszerelve, utóbbi vízszintes helyzetben a beltérben rögzül.

A helikopter hagyományosan egy fő- és egy farokrotorral van felszerelve, a főrotor hét lapátból, a farokrotor négy lapátból áll. A két – a korábbi típusokra is jellemző módon – eredeti hajtóművek kívül lettek elhelyezve a törzs mellső-felső részén, a harmadik hajtómű a bal oldali mögött, a hossztengelyhez viszonyítva kissé ferdén került beépítésre. Mindhárom hajtómű azonos típus, azonos szűrőberendezéssel van ellátva. A harmadik hajtómű miatt lett kialakítva a törzs felső részén egy ferde „gerinc”, amely az erőátviteli főtengelyt foglalja magában.

Megrendelő és üzemeltető országok[szerkesztés]

Amerikai Egyesült Államok[szerkesztés]

Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete
HC–2 CH–53E 161543,[4] 161990[5]
HC–4 Black Stallions CH–53E 161533,[6] 161537, 161538, 161539, 161540,[7] 161988
MH–53E 162504, 162505, 162514, 162516,[8] 163052, 163053, 163057,[9] 163065, 163068, 164864[10]
HM–12 CH–53E 161534[11]
HM–14 Vanguard MH–53E 163066, 163067, 163068, 163070, 164769, 164773, 164793, 164861, 164862, 164863, 164864
HM–15 Blackhawks MH–53E 162497, 162507, 162510, 164764, 164766, 164768, 164793
AWSTS[12] MH–53E 163069

MH–53E az AMARC-ban lekonzerválva (5 db): 162506 (2000. március 16-tól), 162511 (2004. szeptember 10-től), 163058 (1999. december 9-től).

Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága
HMH–361 Flying Tigers CH–53E 1990. august 23-án kezdték meg az átfegyverzést 163081, 164783
HMH–461 CH–53E 1987-ben repültek először a típussal, és 1988 szeptemberében vették át az első párat a 11 darabból. 161994, 163062
HMH–462 Heavy Haulers CH–53E 1992 júniusában vették át az elsőt és utána a többit. 162004
HMH–464 Condors CH–53E 1990. augusztus 16-án 8 Super Stallion-juk fedélzetén 84 tengerészgyalogossal kitelepültek a Perzsa-öbölbe. 161180, 161255, 161535,[13] 162001, 163060
HMH–465 Warhorse CH–53E 1981 december elején az első nyugati parti század volt, amely megkapta a CH–53E-ket. Ezzel a USMC második, a Marine Aircraft Group 16 első ilyen százada. 161997, 162478, 163072, 164361, 164364, 164776, 164789, 164860
HMH–466 Wolfpack CH–53E Az 1984 november 30-án megalakult század volt a USMC harmadik, a Marine Aircraft Group 16 második ezzel a típussal felszerelt százada. 161382
HMH–769 Road Hogs CH–53E 162496, 162502, 165503, 165346[14]
HMH–772 Hustlers CH–53E 162493, 165345, 165347
HMM–161 CH–53E
HMM–165 CH–53E 162485
HMM–166 CH–53E 162480, 162486,[15] 162489
HMM–261 CH–53E 161989
HMM–263 CH–53E 161989,[16] 161994
VMM–264 Black Knights CH–53E Legalább 6 darabot – és 6 CH–46E-t – üzemeltetnek 2003 óta (valószínűleg teljesen Osprey-kel szerelték át az alakulatot).[17]
HMM–268 Red Dragons CH–53E 162010,[18] 162483,[19] 162488
HMM–365 CH–53E 161534, 162485, 162517[20]
HMT–302 CH–53E 162005, 164539, 165248
HMX–1 CH–53E 165249,[21] 165251,[22] 165253[23]

Japán[szerkesztés]

Japán Tengerészeti Véderő Japán Tengerészeti Véderő

10 darab MH–53E Sea Dragon-nal rendelkeznek (sorozatszámok: 8621–8649)[24]


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ CH-53K Super Stallion Heavy Lift Replacement (HLR)
  2. ↑ Összegzett FY 2010 Marine Aviation Plan, 68. oldal. [2010. október 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 26.)
  3. ↑ Lásd a history.navy.mil méretvonalazott pdf-ét.
  4. ↑ AMARC-ba lekonzerválva kivonva 1995. szeptember 18-ától.
  5. ↑ AMARC-ba lekonzerválva kivonva 1995. szeptember 19-étől.
  6. ↑ 2008 októberében a HMH–464-ben aktív.[1]. AZ AMARC adatbázisa szerint 1996. március 4-től lekonzerválva van.
  7. ↑ AMARC-ba lekonzerválva kivonva 1996. február 5-től.
  8. ↑ AMARC-ba lekonzerválva kivonva 2004. április 15-től.
  9. ↑ Az AMARC-ban van 2004. április 15-től.
  10. ↑ „Boss plane”
  11. ↑ A HMM–365-ben és a HMH–464-ben is szolgál
  12. ↑ Airborne Mine Countermeasures Weapons Systems Training School
  13. ↑ 2002-ben kivonták airliners.net-kép, majd 2005-ben újra repülőképes. A kivonásról előbbi képaláíráson kívül nincs más bizonyíték.
  14. ↑ Ez a gép később a HMH–772-be került át.
  15. ↑ 2003. április 30-án a gép – akkor már a HMH–465 kötelékében – An Najaf-nál Irakban lezuhant és kiégett.[2]
  16. ↑ Később áthelyezték a HMM–261-be
  17. ↑ 2003. április 14-én a MEU-k történetében rekord távolságú behatolást és kitelepítést végzett 6 gép Ibrilből Mosulba 6 Sea Knight-al együtt.
  18. ↑ 2007 januárjában már a HMH–464-ben aktív
  19. ↑ 2006 októberétől a HMH–465-ben aktív
  20. ↑ 2009 áprilisában a HMH–464-ben szolgál
  21. ↑ Kormányzati különgép: [3], [4]
  22. ↑ airliners-kép
  23. ↑ airliners-kép
  24. ↑ Lásd a japán haditengerészeti légierő hadrendjét a globalsecurity.org-on. A darabszám a tengerészet en.wiki-cikkéből származik.

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=CH–53E_Super_Stallion&oldid=26450246”