Ugrás a tartalomhoz

Bartalus István

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bartalus István
Életrajzi adatok
Született1821. november 23.[1][2]
Bálványosváralja
Elhunyt1899. február 9. (77 évesen)[1][2]
Budapest
Tevékenységzenetanár, zenetörténész, népdalgyűjtő
A Wikimédia Commons tartalmaz Bartalus István témájú médiaállományokat.

Bartalus István, (Bálványosváralja, 1821. november 23. – Budapest, 1899. február 9.) magyar zenetanár, zenetörténész, népdalgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1875).

Életútja

[szerkesztés]

Kolozsvárott tanult jogot, bölcsészetet és teológiát, egyidejűleg az ottani konzervatórium növendéke is volt. 1843-tól a zsibói Wesselényi-házban zenei nevelő volt, 1846-tól zongoratanításból élt Kolozsváron. 1851-ben történt Pestre költözése után néhány évig koncertezett, majd 1852-ben Gönczy Pál nevelőintézetének a tanára lett. 1858-tól rendszeresen publikált, a Zenészeti Lapok szerkesztőbizottságának tagja volt (1860–1863). 1867-ben a Kisfaludy Társaság felvette tagjai sorába, 1875-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt.

Munkássága

[szerkesztés]

Bartalus István a magyar zenetudomány problémákkal telített első korszakának tudósa volt, aki kevés társával a hazai zenetörténet-írás megteremtéséért, a magyar zenetudomány európai szintre emeléséért dolgozott. Ugyanakkor számos feladatot kellett megoldani a zenei műveltség terjesztése, a művészi igény felébresztése terén is. Bartalus vállalta ezt a kettős küzdelmet, így vált a zeneművészet polihisztorává. Előadóművész volt és pedagógus, írt regényeket és napi kritikákat, kiadott zeneelméleti munkákat és zongoraiskolákat, gyűjtött és publikált népdalokat, felfedezte és kiadta a régi magyar zene számos értékes emlékét, írt cikkeket, tanulmányokat, könyveket a magyar zenetörténet kérdéseiről.[3]

1858-tól rendszeresen megjelenő publicisztikái elsősorban napi aktualitású írások: hangversenykritikák, új zeneművek értékelései. Ugyanebben az időszakban számos pedagógiai művet és zenei témájú szépirodalmi művet publikált. Zene-káté Lobe után című kiadványa a zenei magyarnyelvűség megteremtésére törekvő dokumentumként is figyelemre méltó.[4] Az 1860-as évek elején ismeretterjesztő zenetörténeti írásokat is közölt a Zenészeti Lapokban, majd az Arany János szerkesztette Koszorúban. Már ekkor hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar zenei múlt és jelen emlékeit az utókor számára megmentsék.[5] Szerény szózat a Magyar Tudományos Akadémiához című írásában (1861) a magyar zenetudomány elismertetése mellett is szót emelt.[6]

1864-ben a Budapesti Szemlében a magyar zene történetét kísérelte meg felrajzolni gazdag dokumentációval, irodalomtörténetből és okmányokból, régi históriákból és legendákból. A magyar zenetörténet feltárásának hiányosságait felismerve az 1860-as évek második felében az alaposabb és részletezőbb tudományos munkát kezdte meg. A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században című könyvében (1869) tekintélyes mennyiségű, addig nem publikált eredeti anyagot tárt fel, és felhívta a figyelmet a különféle források hasonló dallamainak analógiáira és eltéréseire. Az év nyarán végiglátogatta a felső-ausztriai kolostorok könyvtárait, és jegyzéket állított össze a magyarországi vonatkozású kéziratokról és nyomtatványokról. A szintén 1869-ben megjelent Magyar Orpheus című zongorakíséretes gyűjteményt forráskiadványnak szánta: a 18. századnak és a 19. század elejének magyar vagy magyar vonatkozású világi zenéjéből közölt benne dallamokat terjedelmes bevezető tanulmánnyal.[7]

1871 nyarán indult első népdalgyűjtő útjára, majd – váltakozó intenzitással – tizenkét esztendőn keresztül gyűjtött Heves, Borsod, Gömör, Nógrád és Zemplén vármegyékben, valamint a Székelyföldön. Kétkötetes kéziratos népdalgyűjteménye, melyet az MTA-BTK Népzenei és Néptánc Gyűjteménye őriz, 919 dal lejegyzését tartalmazza.[8] Bartalus a teljesség kedvéért más forrásokból is átvett dalokat. Gyűjteményébe beemelte Arany János népdallejegyzéseit, amelyeket a költő régi emlékei alapján készített és küldött el Bartalusnak. Almási Sámuel sárosmagyarberkeszi református lelkész népdalgyűjteményéből 166 dalt másolt át. A gyűjtőutakat támogató Kisfaludy Társaságnak írt jelentésében a különböző nemzetiségek dalainak megismerését hangsúlyozta. Egyik legfontosabb megfigyelése, hogy felismerte a különböző területeken megőrzött magyar népzene alapvetően egységes voltát. A kéziratos anyagot Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye címmel hét kötetben adta ki 1873  és 1896 között. Zongorakíséretes letétei a dallamok „igazításával” is a napi divatnak, a zongorázó-műkedvelő igénynek kívánnak megfelelni, így a dallamok közlése nem tekinthető tudományos szempontból hitelesnek.[9]

Bartalus 1875-ben Mátray Gábor után a zenetudomány második akadémiai képviselője lett. Művészet és nemzetiség címmel megtartott székfoglalójában esztétikai síkon közelítette meg nemzeti és európai zene egységének és kontrasztjának kérdését, ami a 19. századi magyar zeneéletet mindig is foglalkoztatta.[10] 1877-ben megjelent terjedelmes zenetörténeti könyvében nemcsak az európai, hanem az azon kívüli zene alakulására is kitekintve szándékozta áttekinteni a zene történetét. Művében átfogóbb szempontok különféle megvalósulásait kutatta, ennek következtében kevesebb a közölt adatok száma, s ezek sem lexikális adatként, hanem elvek, elméletek, jellemzések bizonyító dokumentumaiként szerepelnek.[11]

Nem hagyott fel a magyar vonatkozású zenetörténet egyes mozzanatainak részletes feltárásával sem: 1882-ben újabb két tanulmányt publikált a magyar zenetörténetről. Az Adalékok a magyar zene történelméhez első részében Bakfark Bálint személyét és működését kora zenei életének kontextusába illesztetten ábrázolta. Ismertette a lant történetét, különféle források alapján a zeneszerző életét, majd a tabulatúraírás problémáit és megfejtési módszerét. Az Adalékok második részében az Esterházy Pálnak tulajdonított Harmonia caelestist mutatta be. Munkájának értéke a kézirat külső és tartalmi leírásának pontossága, a Harmonia caelestis zenéjének történelmi keretbe helyezett szemlélete, és a zenei anyag részbeni közlése. Az Újabb adalékok a magyar zene történelméhez első témája „Régi húros hangszereink, és a magyar hegedű”, amelyben a sokféle röpirat között – vélhetően elsőként – részletesen ismertette a híres Ungarische Wahrheitsgeigét. A tanulmány második és harmadik részében a 16. századból fennmaradt, magyar vonatkozású darabok modern átírását s annak problémáit mutatta be. Az első magyar zenetörténészről, Mátray Gáborról írt emlékbeszéde a zenetörténetíró  munkásságának részletes, gondos feldolgozása és ismertetése.[12]

A zeneköltészet elemei és műformái című kötete az első magyar nyelvű formatani könyv. Bartalus e munkájában – a századra oly jellemző módon – az elemi ritmustan és alapvető zeneelméleti ismeretközlés ötvöződik a téma teljességre törekvő ismertetésével, az objektív elemzések az esztétikai jellemzések kötetlenségével.[13] 1884-ben adta ki zongorakísérettel Arany János dalait, amelyeket a költő Petőfi Sándor, Amade László, illetve saját verseire szerzett. Utolsó jelentős vállalkozása a Magyar Zeneköltők Kiállítási Albumának szerkesztése.[14] Az 1885-ös országos kiállításra készült reprezentatív kiadvány 24 zeneszerző művein keresztül nyújt képet a 19. századi magyar zongoramuzsikáról.[15]

Művei

[szerkesztés]

A magyar zenetörténeti kutatás egyik megindítója volt, s munkássága alapvető a magyar zenetudomány történetében. Mint népdalgyűjtő és kutató korának legjelesebb úttörője. Számos zenetörténeti, zenepedagógiai művet írt, és zenetörténeti forráskutatásokat is végzett. Nevezetes a népdalgyűjteménye, bár Bartók Béla és Kodály Zoltán szerint nem tett különbséget a népzene és a népies műzene között. Ő vette rá Arany Jánost, hogy a költő által írt dalokat is megismerhesse a nyilvánosság. Ezen dalok közül dolgozott fel néhányat a Nana Vortex zenekar Arany születésének 200. évfordulóján 2017-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére.[16]

  • 101 magyar népdal (Pest, 1861);
  • Szerény szózat a magyar tudományos Akadémiához. Zenészeti Lapok 1861. 32–44. sz.
  • Gyermek dalhon (Pest, 1862);
  • Zene-káté Lobe után. Pest, 1863.
  • A magyar zene története. Budapesti Szemle 1864. XIX–XX.
  • Magyar Orpheus: vegyes tartalmú zenegyűjtemény (Pest, 1869);
  • A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században (Pest, 1869);
  • Jelentés magyar népdallamok gyűjtéséről. A Kisfaludy Társaság Évlapjai. Pest., 1872.
  • Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye I–VII. (Budapest, 1873–1896);
  • Bartalus István jelentése felsőaustriai kolostoroknak Magyarországot illető kéziratairól és nyomtatványairól a Magyar Akadémiához (Pest, 1873);
  • A művészet és a nemzetiség: Székfoglaló, (Budapest, 1876);
  • Emlékbeszéd Mátray Gábor l. tag felett (Budapest, 1877);
  • Az ó- és középkori zenetörténelem vázlata (Budapest, 1877);
  • Adalékok a magyar zene történetéhez : Bakfark Bálint lantvirtuóz és zeneköltő és Eszterházy Pál egyházi zenekölteményei (Budapest, 1882);
  • Ujabb adalékok a magyar zene történelméhez (Budapest, 1882);
  • Magyar Zeneköltők Kiállítási Albuma (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1885).
  • Vázlatok a zene történelméből I. (Budapest, 1889)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. 1 2 Francia Nemzeti Könyvtár: BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. 1 2 International Music Score Library Project. International Music Score Library Project. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ Farkas 1976 7–10.
  4. ↑ Farkas 1976 40–43.
  5. ↑ Farkas 1976 25–26.
  6. ↑ Farkas 1976 36–38.
  7. ↑ Farkas 1976 66–82.
  8. ↑ Riskó 2015
  9. ↑ Paksa 1988 49–52.
  10. ↑ Farkas 1976 117–121.
  11. ↑ Farkas 1976 121–129.
  12. ↑ Farkas 1976 129–140.
  13. ↑ Farkas 1976 142–144.
  14. ↑ Farkas 1976 144–149.
  15. ↑ Farkas 1976 149–154.
  16. ↑ Kaszap Atilla, Nana Vortex zenekar. Dankó Rádió interjú

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Farkas 1976: Sz. Farkas Márta: Bartalus István. Budapest: Akadémiai. 1976. = A Múlt Magyar Tudósai  
  • ↑ Paksa 1988: Paksa Katalin: Magyar népzenekutatás a 19. században. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet. 1988. = Műhelytanulmányok a Magyar Zenetörténethez, 9.  
  • ↑ Riskó 2015: Riskó Kata: Individual memory and collective history: The forgotten manuscript of István Bartalus. Bulletin of the Transilvania University of Brașov – Series VIII: Performing Arts, LVII. évf. 2. sz. (2015) 83–96. o.

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Bartalus_István&oldid=28139508”