Íjlant

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Íjlant
Íjlant Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből
Íjlant Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből

Más nyelveken
angol: bow lute, pluriarc
francia: pluriarc
német: Bogenlaute
afrikai nyelveken: akam, kalangu, wambi
Besorolás
kordofonlant
pengetős
A Wikimédia Commons tartalmaz Íjlant témájú médiaállományokat.

Az íjlant vagy pluriarc fekete-afrika egyes területein található húros, pengetős hangszer tudományos elnevezése. Jellemzője, hogy egy üreges hangszertestből és több hozzá illesztett húrhordozóból áll. Minden húrja egy-egy ilyen íjszerűen megfeszített, rugalmas húrhordozóból indul ki, másik végük a közös test alsó részéhez csatlakozik.[1]

Besorolása, neve[szerkesztés]

A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az íjlant a lant egy fajtája a járomlant (líra) és a nyeles lant (pl. nyugati lant, gitár stb.) mellett. A lantok meghatározó jellemzője, hogy a húrjaik síkja közel párhuzamos a hangszertető síkjával. Az íjlant húrjai eléggé véletlenszerűen futnak, „síkjuk” nemigen értelmezhető, de igaz, hogy a húrok végpontjai a tetőn – a lanthoz hasonlóan – a hangszer hossztengelyére merőleges vonalat rajzolnak ki. Francia nyelvű szerzők a pluriarc elnevezést használják a hangszerek e csoportjára, utalva arra, hogy több íjszerű alkatrészt tartalmaznak.[2]

Elterjedése[szerkesztés]

Az íjlant ma három, egymással nem összefüggő közép-afrikai régióban található meg:

  1. délnyugat-Angola, észak-Namíbia
  2. nyugat-közép-Afrika az egyenlítő mentén Kongótól Gabonig
  3. délnyugat-Nigéria, a történelmi Benin területe

Első európai ábrázolása Michael Praetorius Syntagma Musicum című, a 17. század elején kiadott művében található, ahol tévesen indiai hangszerként van leírva.[3] A hangszer a híres benini bronzok némelyikén is szerepel.

Felépítése, használata[szerkesztés]

Az íjlant egy üreges, legtöbbször dobozszerűen, falapokból vagy vesszőfonással összeállított hangszertestből, és kettő–nyolc hozzá csatlakozó rugalmas, kis íjra emlékeztető húrhordozó pálcából áll. Szerkezetileg két alaptípusa különböztethető meg aszerint, hogy a húrhordozó pálcák a hangszertest hátához vannak-e rögzítve, vagy a doboz felső kis lapjába fúrt lyukakba illeszkednek. A húrhordozókon hurkokkal rögzített húrok alsó vége a legtöbb esetben a tetőlapba fúrt lyukakon van átfűzve, rögzítve.[4]

Az íjlant testének alsó részét a zenész a hasához szorítja, húrjait legtöbbször „üresen”, hárfaszerűen pengeti jobb kézzel, de előfordul, hogy a bal kéz a hangszer tartása közben a húrok leszorításával módosítja a hangokat.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Hornbostel–Sachs, i. m. 
  2. Georges Montandon: La génealogie des instruments de musique et les cycles de civilisation, Archives Suisses d´Anthropologie Générale, iii (1919), 1–71. old. valamint André Schaeffner: Origine des instruments de musique (Paris, 1936) és J.S. Laurenty: Les cordophones du Congo Belge et du Ruanda-Urundi (Tervuren, 1960)
  3. Schaeffner, i. m. 180. old.
  4. Schaeffner, i. m. 183. old.

Források[szerkesztés]

  • Erich M. v., Hornbostel, Curt Sachs (1914). „Systematik der Musikinstrumente”. Zeitschrift für Ethnologie (46).  
  • szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000) 
  • Schaeffner, André. Origine des instruments de musique. Chicoutimi, Ville de Saguenay, Québec: Édition électronique (2011). Hozzáférés ideje: 2011. november 9. 

További információk[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap