Átok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az átok vallásos eredetű kifejezés, általános értelemben az áldás ellentettjének tekinthető. Lényegét találóan fejezi ki a szó latin megfelelője: maledictio = „rosszat mondás”. Az átkot mondó célja, hogy verbális úton idézzen elő valamilyen „rosszat” személyek vagy dolgok (tárgyak, helyek) vonatkozásában. Az átok megfogalmazása függ

  1. az átokmondás mögötti világnézettől;
  2. a kívánt rossz minőségétől.

Vallásos értelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallásos kontextusban az átokmondás feltételezi annak hitét, hogy a világban (vagy azon kívül) létezik egy vagy több olyan erő, amely emberi szándékkal, valamint a szándék szavakka, ill. bizonyos cselekedetekkel történő kifejezésével befolyásolható. Amennyiben a befolyásolás intenciója az, hogy valamely létező állapota rosszabbra forduljon, átokról (ellenkező esetben áldásról) beszélhetünk. Akit (vagy amit) megátkoznak, azt kiszolgáltatják, mintegy átadják a világban uralkodó negatív erőknek. A „negatív erő” lehet immanens, anyagi természetű, pl. „A fene (=farkas) vigye el!” vagy „A franc (=vérbaj) essen beléd!”, de lehet transzcendens, szellemi természetű is, pl. „Az ördög vigye el!”

Az átok végső soron az ima egy fajtájának tekinthető, s mint ilyen, az emberi szerveződés minden szintjén megfigyelhető. Az átokmondás alanya lehet egyén vagy közösség, megfogalmazását tekintve lehet spontán vagy formalizált. Közösségi átok esetén az átok ekvivalens lehet a közösségből való kirekesztéssel. Ennek jelentősége attól függ, az adott közösség miként definiálja magát. Például egy törzsből való kizárás lehetőséget biztosít a kirekesztett személynek, hogy a törzsön kívül – magányosan vagy másokkal társulva – új életet kezdjen. Ha azonban az adott közösség minden javak végső letéteményeseként értelmezi magát, akkor a kiközösítés egyenértékű a végső és visszafordíthatatlan pusztulásra ítéléssel (lásd pl. a katolikus egyház extra ecclesiam nulla salus = „az egyházon kívül nincs üdvösség” dogmáját.[1])

Ha valakit ilyen „végső rosszra” ítéltek, akkor ez gyakran magával vonta azt is, hogy az illetőt lehetőség szerint kitörölték a közösség emlékezetéből. Ennek formalizált aktusa a római vallásban az ún. damnatio memoriae volt, ami azonban továbbélt napjaink politikai gyakorlatáig (l. történelemhamisítás).

Köznapi értelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az átok műfaja erősebbnek mutatkozik a világnézeti változásoknál: számos átokmondó kifejezés elterjedt a köznapi beszédben is. Ezekben többnyire már nem ismerjük fel a vallásos gyökereket, mi több, a konkrét rossz kívánságot sem mindig halljuk ki belőlük, inkább konkrét tartalom nélküli indulati megnyilvánulásoknak tekintjük őket. Ezek a formulák gyakorlatilag megegyeznek azon kifejezésekkel, amelyekre általában a – profán szóhasználat szerint értett – káromkodás szót hallva gondolunk.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az irodalom azon szegmensében, amelyben a természetfölötti valamilyen módon megjelenik, igen gyakran találkozunk átkokkal. Az írásbeliség kezdetén az irodalom és a vallásos irodalom között nem létezett éles választóvonal. Később, ahogy a mai értelemben vett fikció elterjedt, úgy jelentek meg az irodalmi művekben a szerzők saját képzeletének megfelelően berendezett világok, és e berendezkedéseknek megfelelő átkok. Napjaink irodalmában átkokkal legkönnyebben a fantasy műfaján belül találkozhatunk.

A Harry Potter-univerzumban átoknak hívják általában a rontó varázslatokat. A sorozatban számos konkrét átok fordul elő. Közülük a legsúlyosabbakat összefoglalóan „főbenjáró átkok”-nak (az eredeti szöveg alapján szó szerint „megbocsáthatatlan átkok”) nevezik. Ezen átkok a személy önrendelkezését súlyosan csorbító varázslatok: kínzás (Cruciatus), a szabad akarat elvétele Imperius, valamint az emberölés (Avada Kedavra).

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]