Vercelli Szent Özséb
| Vercelli Szent Özséb | |
 | |
| középkori ábrázolása (Nürnbergi Krónika, 1493) | |
| püspök | |
| Születése | |
| 283. március 2. körül Szardínia | |
| Halála | |
| 371. augusztus 1. (88 évesen) Vercelli | |
| Tisztelete | |
| Tisztelik | római katolikus egyház |
| Szentté avatása | évszázadok óta szentként tisztelik |
| Ünnepnapja | augusztus 2. |
| Irodalmi munkássága | |
| Fő művei | Levelek Codex Vercellensis |
| [https://www.catholic-hierarchy.org/bishop/bverc.html verc.html Vercelli Szent Özséb a Catholic Hierarchy-n] | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Vercelli Szent Özséb témájú médiaállományokat. | |
Vercelli Szent Özséb (latinul: Eusebius Vercellensis), (Szardínia, 283. március 2. körül – Vercelli, 371. augusztus 1.[1]) Vercelli püspöke, ókeresztény író.
Élete
Rómában szentelték pappá, és 344 körül lett Vercelli első püspöke.[1] Jelen volt a 355-ös milánói zsinaton, ahol fellépett Alexandriai Szent Atanáz védelmében,[2] és szembeszegült az ariánusokat támogató II. Constantius római császárral.[1] Magatartásért viszont a palesztinai Szküthopoliszba, majd Kappadókiába és Egyiptomba száműzték.[1][2] Csak Julianus Apostata trónralépésekor, 361-ben térhetett vissza. A 362-es alexandriai zsinaton békült ki – Szent Atanázzal együtt – az ariánusokkal.[1] Később Poitiers-i Szent Hilárt támogatta a milánói Auxentius püspök ellen.[2] Idős korában Vercelliben a papságával együtt szerzetesi fegyelemben élt haláláig, és bár nem szenvedett vértanúságot, a száműzetése során viselt sok szenvedése miatt vértanúként tisztelték.[1]
Művei
Három levelén kívül talán ő írta a Codex Vercellensist, amely Szent Jeromos Vulgataja előtti latin fordítású evangéliumi szöveget tartalmaz. Euszebiosz latin nyelvre fordította Kaiszareiai Euszebiosz zsoltár-kommentárját is, azonban ez az írása elveszett a századok során.[2]
Jegyzetek
Források
- Altaner Bertold: Ókeresztény irodalomtörténet (Patrologia), Szent István Társulat, Budapest, 1947, 203. o.
- Magyar katolikus lexikon I–XVII. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 1993–2014.
