Ultranagy energiájú kozmikus sugárzás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ultranagy energiájú kozmikus sugárzás (UHECR) intenzív részecskesugárzás, energiatartománya hozzávetőleg 1018 és 1020 eV közötti. Eredete még nem teljesen tisztázott. Azon – kísérletekben vizsgált közegek, melyek forrásai lehetnek ezen sugárzásnak, a világegyetem energetikailag legintenzívebb szférái. A sugárzás nagyságrendjét jól szemlélteti, hogy jelenleg a Földön található részecskegyorsítók által generálni képes energiaszintet milliószorosan felülmúlja. Ezen a néven 1962 óta tartják számon, amikor is Victor Hess először azonosította híres ballon kísérletei során.

Kozmikus sugarak gyorsítása[szerkesztés]

Kétféle mechanizmus is létezik töltött részecskék gyorsítására, melynek során azok extrém nagy energiára tesznek szert. Az egyik folyamatban nagy energiájú elektromágneses tér hatására jön létre, mint például a relativisztikus mágneses rotátorban (neutroncsillagok) vagy fekete lyukakban tapasztalható. 1949-ben Fermi mutatta be elsőként egy statisztikus gyorsító eljárás elméleti alapjait. Ebben feltételezte, hogy a kozmikus részecskék mágneses térben történő szóródása egy nagyságú energiajárulékot ad a reakcióközegnek, melyben a szóró centrumok átlagos sebessége fénysebességben. A makroszkopikus kinetikus energiának minimális energia hatásfoka mérhető, de az átlagos energia növekménye igen kicsi. Manapság az eljárást úgy nevezik, hogy másodrendű vagy Fermi-gyorsítás. Az jelenség kísérleti igazolását – vagyis a nemrelativisztikus elektromágneses lökéshullámok gyorsításának elméletét – elsőként szupernóva-maradványok analíziséből nyerték. A kozmikus sugárzás mozgó mágneses plazmában történő diffúziója a részecskéket arra készteti, hogy a lökéshullám frontot átlépve energiatöbbletre tegyenek szert, ami a is következik.

Kozmikus részecskék En energiája n számú gyorsítási ciklus után :

továbbá a kívánt energiaszint eléréséhez szükséges ciklusok száma:
ahol E0 a ciklusonkénti energiajárulékok összege.

Protonok energiavesztése[szerkesztés]

A protonok két fő energiavesztéses folyamata különböztethető meg kozmikus nagyságrendben szemlélve: az adiabatikus energiavesztés, melyet a világegyetem tágulása okoz, mely szemléletesen így is írható:

A második lehetőség a párkeltés - valamint a pion-keltés a összegű reakcióban. A nukleonok kozmikus háttérsugárzással történő interakciók részleges energia-vesztéses folyamatait a magütközések izotróp gázelegyben való reakciói határozzák meg. Egy T hőmérsékletű fekete testtel történő reakció az emissziós spektrum a foton sűrűség-függvénye, ennélfogva a részleges energiavesztés:

ahol a foton energiája , a proton energiavesztésének átlagos mértéke a j–dik elemi reakcióban, a nukleon általános Lorentz-faktora, w0j a j–dik elemi reakció kezdeti energiája. Amennyiben , akkor a Planck-eloszlás magas energiatartományú sávjában a reakció megy végbe. A kezdeti értékek alapján a reakció-hatáskeresztmetszet :

melynél α a finomszerkezeti állandó, továbbá r0 az elektronrádiusz. A részleges energiavesztés párkeltés során:

Magas energiatartományokban a nehezebb barion-rezonanciák figyelhetők meg, míg a protonok egymás utáni rezonanciabomlások során jelennek meg csupán. Ezen régiónak a hatáskeresztmetszetét jól leírja a Breit-Wigner formula. Összegezve a barionok rezonanciabomlása térszimmetrikus szögeloszlást mutat, az átlagos energiavesztési mutató egy nukleonra nézve, n számú ütközés során:

ahol mRi a bomlási lánc i-dik rezonáló rendszerének tömege, mM az egyesült mezonok tömege, mR0 a reakció teljes energiája és mRn a nukleon tömege. Az már bizonyított számos megfigyelés és kísérlet nyomán, hogy nagyon magas energiaszinteknél a beeső nukleonok, energiájuknak mintegy felét elveszítik pionkeltés során, függetlenül azok számától.

Nukleonok energiavesztése[szerkesztés]

Nukleonok energiavesztéses folyamatai a Compton-szórás, a párkeltés illetve a magfotoeffektus. Az E > 10−19 eV energiánál magasabb energiaszinten lévő nukleonok elsősorban magfotoeffektus révén bomlanak. Egy A tömegszámú és Ze töltésű nukleon esetében a párképződés során lezajló energiavesztés csaknem Z2/A–szor nagyobb, mint az ugyanolyan Lorentz-faktorral rendelkező proton esetében. A nukleon esetében a fotomezon kölcsönhatás hatáskeresztmetszete a tömegszámmal arányos, míg a rugalmatlansági mutató épp annak reciprokával.[1]

A kísérleti tények alapján tudható, hogy a fotonukleáris kölcsönhatások egy kétlépéses folyamatban valósulnak meg: egy fotoabszorpcióból és egy 1-2 nukleont magával vivő statisztikus bomlásból. A bomlási állandó i nukleonszám esetében:

ahol n(w) a foton energiasűrűsége a CMB (kozmikus háttérsugárzás) referenciatartományhoz viszonyítva (T= 2,7 K), a Lorentz-faktor. Az elsőrendű kozmikus sugárzás energiaszintje átlagosan 1014 eV felett van. A fluxus-sűrűség olyan alacsonnyá válhat, hogy az egyedi események nem is detektálhatók. Csupán a másodlagosan keletkezett részecskékből lehet következtetni a primer részecskének a tulajdonságaira.

Források[szerkesztés]

  • M. Mulders, G. Perez: Ultra-High Energy Cosmic Rays; Published by CERN in the Proceedings of the 2013 CERN–Latin-American School of High-Energy Physics, Arequipa CERN-2015-001 (CERN, Geneva, 2015)
  • Blasi, Pasquale (2006. május 1.). „The origin of ultra high energy cosmic rays”. Journal of Physics: Conference Series 39, 372–378. o, Kiadó: IOP Publishing. DOI:10.1088/1742-6596/39/1/101. ISSN 1742-6588.  
  • web.uni-miskolc.hu/~www_fiz/KovacsE/OptmodernINFO.pdf
  • ANCHORDOQUI, LUIS (2003. május 20.). „ULTRAHIGH ENERGY COSMIC RAYS: THE STATE OF THE ART BEFORE THE AUGER OBSERVATORY”. International Journal of Modern Physics A 18 (13), 2229–2366. o, Kiadó: World Scientific Pub Co Pte Lt. DOI:10.1142/s0217751x03013879. ISSN 0217-751X.  

Jegyzetek[szerkesztés]