Szitár
 |
Ennek a lapnak a címében vagy szövegében az újind nevek nevek nem a magyar nyelvű Wikipédiában irányelvként elfogadott magyaros átírás szerint szerepelnek, át kellene javítani őket. |
| Szitár | |
 |
|
|
|
|
| Más nyelveken | |
| angolul: sitar hindiül सितार |
|
| Besorolás | |
| Kordofon hangszerek Pengetős hangszerek Botciterafélék |
|
| Rokon hangszerek | vína, szetar, szurbahar |
| Hangszerjátékos | szitárjátékos |
A szitár egy Perzsiából származó indiai húros hangszer. A hagyomány szerint az udvari zenész, Amir Khusrav (1253 körül - 1325) találta fel.[1] A hangszer a tar nevű perzsa lantok egy lényegesen továbbfejlesztett változata; az elnevezés a háromhúrú szetarra utal (a szetar szó szerinti jelentése három húr), a húrok száma a fejlődés során azonban egészen hétig növekedett, nem beszélve a szonoritást fokozó, kiegészítő üres húrokról (csikári) és az aliquot-húrokról (tarab), melyeknek száma tizenkettő és húsz között mozog. A nagyméretű fogólapon mozgatható kötések vannak, melyekkel a játékos az adott hangnem hangsorára hangolja be a hangszerét.
A szitár és még nagyobb méretű változata, a szurbahár valósággal szimbóluma az észak-indiai zene ind és perzsa keveredésének, mivel a hangszer lantszerű korpuszát (ez a perzsa elem) a vínaszerű rezonáló tök (ez az ind elem) egészíti ki. Mindkettőben közös viszont – és ez vonatkozik még számos egyéb húroshangszerre is – a rendkívül hajlékony melodikus képesség, valamint az aliquot-húrok biztosította telt, szonórus hangzás..[2]
A szitár mai, klasszikus szólóhangszer alakját a 18. században nyerte el.[1]
Források [szerkesztés]
- ^ a b Max Wade-Matthews. A hangszerek és a zene könyve, 1. kiadás, CSER Kiadó. ISBN 963-9666-05-X (2000)
- ↑ Kárpáti János. Kelet zenéje, 1. kiadás, Zeneműkiadó Budapest. ISBN 9633303753 (1981)
