Szerenád

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szerenád (olaszul és spanyolul: serenata) szó magyarul „éjjeli zenét” jelent. Eleinte kedvelt vokális zenei forma, majd lassanként hangszeres formává alakult át. Haydn és Mozart szerenádjaiban többnyire fúvós hangszereket használnak. A szerenádokat legtöbbször szabadtéren alkalmazzák. Például: a szerelmesek kedveskednek egymásnak, az iskolától búcsúzó diákok köszöntik volt tanáraikat. A szerenád műfaja ma már többnyire a hangversenytermekbe került, s alkalmazkodik annak méreteihez. A szerenádok művészi formáiban a vonós hangszerek dominálnak. Rendszerint 4-6 tételből állanak. Köztük egy menüettó, két lassúbb és két indulószerű dalformából. Az újabb szerzők közül a legismertebbek: Csajkovszkij, Dvořák, Volkmann Róbert, Fuchs, Brahms, Elgar

Pech[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Joseph Haydn bécsi klasszikus mester világéletében derűs, kedves ember volt, és gyakran tréfálkozott is. Fiatal művészként egyszer azzal bízták meg, hogy szervezzen meg egy szerenádot Bécs egyik csöndes utcájában.

Haydn arra utasította muzsikus társait, hogy a kiválasztott ház előtt, egy adott jelre, kezdjenek el játszani hangszerükön. Azt azonban nem közölte velük, hogy mindegyiküknek más-más kottát adott. A felhangzott szerenád nagyon szörnyű lehetett, mert az álmukból felvert lakók éktelen átkozódásba és kiáltozásba kezdtek. A lármára érkezett csendbiztosnak azonban csak a nagybőgőst sikerült elcsípnie, aki a vallatás ellenére sem árulta el az ötletgazdát.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Révai nagy lexikona XVII. kötet (Budapest, 1925) 557. o.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]