Az ókori Mezopotámia vallása

Az ókori Mezopotámia vallása alatt elsősorban a sumer, akkád, asszír és babilóniai vallásról beszélünk, nagyjából Kr. e. 3500 és Kr. u. 400 között, mielőtt népei tömegesen felvették a kereszténységet.

A sumer városállamok (Eridu, Ur, Uruk, Lagas, Nippur stb.) egymástól függetlenek voltak és állandó harcban álltak egymással. Mezopotámiában az első egységes államot a Kr. e. 24. században a sémi eredetű akkádok hozták létre, akik a sumeroktól északra telepedtek le.

Subat sumer királynő (ur.: Kr. e. 2600 körül) sírboltjában Leonard Woolley angol régész két sorban feküdve találta lemészárolva az udvarhölgyeket. Továbbá ott feküdt egy muzsikus, a hárfás; karcsontjai még a kicifrázott hangszer felett feküdtek, amit valószínűleg átölelve tartott, míg csak a halálos döfés találta. Aztán a ravatalon is, amin a királynő nyugodott, két csontváz volt összegörnyedve, mintha csak egy ütéssel terítették volna le őket. Az uralkodónak a legnagyobb áldozatot hozták, emberi életeket. A hullák fekvéséből és a leletek összes körülményeiből arra lehetett következtetni, hogy ezek az udvari hölgyek, testőrök és szolgák nem szabad akaratból követték úrnőjüket a halálba, hanem áldozattá váltak. A túlvilágon is szüksége volt az uralkodónak szolgálókra, használati tárgyakra, különféle eszközökre, ékszerekre is.

A sumer nézetekben a túlvilág nem sokban különbözött az itteni élettől: a holtak birodalma úgy épült fel, mint egy nagy város, melynek közepén helyezkedett el az uralkodó palotája. Miután a halott megérkezett a túlvilágra, ott Anunnakik, az Ég istene gyűlése elé vezették, ahol mindenkit elbíráltak. Mai ismereteink alapján vallásukban jelentek meg az első utalások a mennyek birodalmára és a pokolra.

Egy hengerpecsét jelenetén Samas napistent imádják

A holtak a legkülönbözőbb okok miatt folytonos kapcsolatban voltak az élőkkel. A sumer világnézet szerint a halottaknak szükségük volt az élőkre: ha azok nem teljesítették szükségleteiket, akkor visszatértek. Az élőknek garantálniuk kellett a halottnak egy bizonyos jólétet a túlvilágon, már csak azért is, hogy ne zaklassák őket. A sumerek gyakran ördögűző praktikákat végeztek, hogy megvédjék magukat a holtak megjelenésétől.

Mezopotámia vallására vonatkozó ismereteink fő forrása Assur-bán-apli Kr. e. 7. századból származó, de jóval korábbi hagyományokat őrző, híres ninivei agyagtábla-könyvtára , amely az ásatások során az utókor birtokába került. Különféle varázslási szövegek, himnuszok, bűnbánati zsoltárok, mítoszok és legendák túlnyomórészt e könyvtár részére készült másolatban származtak el hozzánk. E szövegek a vallási elképzeléseket is tükrözik. Nagy szerepet játszottak a régió vallásában a kerubok, a királyi paloták és a templomok bejáratainak szárnyakkal rendelkező oroszlán-őrzői, a gonosz démonok a nyitott torkú sárkánnyal és a rettenetes kígyóval együtt. Távoli időkre emlékeztetnek azok az istenek vagy isteni jelzők, amelyek a természeti elemekkel és különféle égitestekkel álltak kapcsolatban. Anu, Enlil és Enki, a Kr. e. 3. évezredtől kezdve vezető szerepet betöltő istenháromság eredetileg az Ég, a Levegő és a Föld megszemélyesítői voltak. Később Anu az istenek királya, Enlil a levegő, Enki pedig a föld (alvilág) ura lett.

Babilon hatalmának kiteljesedésével Marduk lett egész Babilónia főistene. A babiloni papság átszervezte az egész panteont, teológiailag is megalapozta és az ősi időkre vezette vissza Marduk – tulajdonképpen – Babilon hatalmát. Hasonló pályát futott be Assur isten is, aki a kezdetben jelentéktelen Assur városának helyi istenéből a hatalmas Asszír Birodalom fő istenévé, sőt az egész világ mennyei uralkodójává lépett elő.

Mezopotámiai zikkurat maradványa rekonstruálva

Az Enúma elis a Kr. e. 13.–12. század fordulója után keletkező teremtéseposz az istenek generációiról szól, valamint azok legfontosabb tevékenységét ismerteti a világ kezdeti szakaszában. A mezopotámiai mítoszok között találkozunk a vízözön történetével is, amelynek legismertebb formája a Gilgames-eposzban olvasható.

Az asszír-babiloni vallásban nagy szerepet játszottak a démonok, az eget és a földet benépesítő jó és rossz szellemek. Már a Kr. e. 4–3. évezredre visszatekintő sumer varázsszövegekből kitűnik, hogy a betegségeket és minden rosszat és kellemetlent a démonoktól származtattak, és különféle varázsigék vagy szertartások alkalmazásával próbálták rontó hatásukat megszüntetni.

A társadalom vallását a papok irányították, és leggyakrabban a máguspapok, a jósok, ráolvasók és démonűzők találkoztak az emberekkel. Mintegy 30-féle papi hivatalról tudunk, amelynek viselői a templomok körüli szolgálatokat látták el. A férfi papok mellett a papnőknek mintegy húsz kategóriáját ismerjük. Az istenség földi lakóhelye a templom, amelynek beosztása nagyjából azonos volt a ház beosztásával. A templomot udvar vette körül, ahol különféle áldozatokhoz szükséges oltárok álltak. A templom bejáratával szemben volt a szentély, ennek belső, fülkeszerűen kiképzett részében állt a templom istenének szobra. Minden templomhoz egy lépcsőzetes, általában hétemeletes templomtorony, ún. zikkurat tartozott. A zikkurat egyes emeletein különböző szentélyek voltak, a tetején pedig az istenség fülkékkel körülvett "hálószobája" állt. A szertartások középpontja az áldozat volt, amelynek módját bonyolult szertartási szabályok írták elő.