Piaci anarchizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A piaci anarchizmus vagy szabadpiaci anarchizmus az anarchizmus és a libertarianizmus egyik jobboldali azaz individualista nézetrendszere. Összeegyezteti az állam eltüntetésének igényét a szabad piaccal, az állami monopóliumokat versenyszellemű magánintézményekkel helyettesíti a rendőri védelem, igazságszolgáltatás és egyéb védelem területén. Ezen szervezetek szolgáltatásait önkéntes alapon, fizetség ellenében vehetik igénybe azok, akik igényt tartanak rá, szemben a kötelező állami szolgáltatással és kényszerrel, amit kötelező adózás finanszíroz. A piaci anarchizmus hívei hisznek abban, hogy mindez olcsó, magas színvonalú rendőri védelemhez és részrehajlásmentes bíráskodáshoz vezet.

Etikájukat tekintve kiindulhatnak a természetjogból, de vannak közöttük konzekvencialisták is, mint pl. az utilitarizmus hívei.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A piaci anarchizmus gyökerei a 18. századig, a francia Jacob Mauvillon nézeteiig vezethetők vissza, aki először tárgyalta az individuális szabadság és tulajdon magánosításának lehetőségét. A 19. században Julius Faucher és Gustave de Molinari pártolták ugyanezt. Molinari szerint egyetlen kormányzatnak sincs joga, hogy másikat kizárjon a versenyből, és a fogyasztókat arra kényszerítse, hogy a biztonság – mint áru – kérdésében kizárólag őhozzá forduljanak. Molinari azzal érvelt, hogy a biztonsági kérdések monopolizálása magas árakhoz és alacsony színvonalhoz vezet. Szerinte az állami monopólium nem jobb, mint akármilyen más monopólium.

Később az amerikai Benjamin Tucker fejtette ki a szabadpiaci anarchizmus elméletét. Szerinte a védelem ugyanolyan szolgáltatás, mint akármelyik másik, és így a kereslet és kínálat törvényének van alávetve, s a vevőkör ahhoz megy, aki a legjobbat szolgáltatja a legolcsóbban. Monopólium – akár az állam – esetén ugyanakkor a szolgáltató majdnem mindig uzsoraárat alkalmaz. Tucker megjegyezte, hogy az általa javasolt piaci anarchizmus magában foglalná a börtönöket és a hadsereget is. Később a 20. század közepén Murray Rothbard és David D. Friedman továbblépett. Az ő rendszerükben még a jogalkotás is szabadpiaci alapon működne.

Változatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anarchokapitalizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az anarchokapitalizmus a piaci anarchizmus fő irányzata, gyakran szinonímájának is tekintik. Az elnevezés az irányzat alapítójától, Murray Rothbardtól ered. Elutasít minden nem etikus taktikát céljai elérése érdekében, ellentétben pl. az agorizmussal. Nem abszolut individualista, a magántulajdon mellett önkéntességi alapon megenged közösségi tulajdont is, csak az állami tulajdont tagadja.

Agorizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az agorizmus a piaci anarchizmus forradalmi változata, Samuel Edward Konkin III filozófiája nyomán. Az agorizmus nevét a görög agora, azaz piac szóból kapta, ami a görögök számára a politikai és kereskedelmi tevékenység helye volt. A forradalmi kifejezés nem erőszakos forradalomra, hanem a Konkin által ellengazdaságnak mondott, feketegazdasági, szürkegazdasági és adóellenállási tevékenységre utal, amivel az agoristák hitük szerint az államot meg tudják szüntetni. Az agoristák elutasítják a szellemi tulajdont, mint a szabadpiac megengedhetetlen korlátozását.

Önkénteselvűség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az önkénteselvűség (angolul voluntaryism, nem összetévesztendő a voluntarizmussal) a piaci anarchizmus konzekvencialista irányzata, ami az abszolut hangsúlyt az önkéntességre teszi. Elutasít minden kényszert és mindent, ami igazolhatatlan módon árad rá az emberre. Az embereket semmire sem lehet kényszeríteni szerinte, még a szabadságra sem. Céljai elérése érdekében elutasít minden erőszakos módszert és a választásokon való részvételt is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Politikai filozófiák enciklopédiája (Kossuth Kiadó, Budapest, 2003) ISBN 963 09 44162

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]