Közveszélyes munkakerülés
 |
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. |
 |
Ebben a szócikkben egyes szerkesztők szerint sérül a Wikipédia egyik alappillérének számító, úgynevezett semleges nézőpont elve (a vita részleteihez lásd a vitalapot). | Ha nincs indoklás sem itt a sablonban, sem a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont! |
A közveszélyes munkakerülés (rövidítve: "KMK") a 20. századi magyar jogrendszerben szereplő egyik bűncselekmény, amely 1989-ig volt a hatályos jog része.
Története
A II. világháború utáni magyar társadalomban ismeretlen volt a munkanélküliség[forrás?]. A Magyar Népköztársaságban a teljes körű foglalkoztatás volt a cél, amit az államnak kötelezően meg kellett valósítania. Ily módon a munkanélküliség (közveszélyes munkakerülés névvel illetve) törvényileg büntetendő állapot volt.
A közveszélyes munkakerülés fogalma már a századfordulón érvényben volt. Még József Attilát is előállították (többek között) ilyen címszó alatt. A közveszélyes munkakerülésről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk szerint „Az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolc naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő.”[1] Ugyanez a törvény közveszélyes munkakerülésként büntette a tiltott szerencsejátékot és a prostituáltak futtatását is. Külföldieket az országból is kiutasíthattak, ha közveszélyes munkakerülőnek minősültek.
A Rákosi-korszakban, az ötvenes évek közepén a fogalom új értelmet nyert. Nagy Sándor dolgozatában így fogalmazza a helyzetet: „Megkísérlik egyúttal számba venni avagy, az új helyzethez idomítva, kidolgozni – a büntetés világán belül – az elkülönítés, átnevelés, munkára fogás, gyógyítás korábban elhanyagolt módozatait. A mechanizmus azonban nem torpan meg a börtönök és zárt intézetek falainál. Hiszen mindez olyan társadalmi kérdés, mellyel a bűnüldöző szerveken kívül az állami és a társadalmi szerveknek, az egész társadalomnak foglalkozni kell. Feltérképezik a 'veszélyes gócokat': a nyomortelepeket, munkásszállókat, az elburjánzott kocsmákat, büféket, talponállókat; a többszörös szűrőn – mozgósítják a pártszerveket, kerületi tanácsokat, ifjúsági szervezeteket, lakóbizottságokat, iskolákat, állami vállalatokat – fenn kell akadniuk a züllött avagy ilyen hajlamokat mutató egyéneknek. A hatalmi szándék, ahogy a Fővárosi Ügyészség jelentése kertelés nélkül kimondja, hogy ezek körül »a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki.«”[2]
Az 1978-ban elfogadott Büntető Törvénykönyv így rendelkezett a kmk-ról: „Az a munkaképes személy, aki munkakerülő életmódot folytat, ha korábban közveszélyes munkakerülés vétsége vagy szabálysértése miatt megbüntették és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől két év még nem telt el, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. Mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van.”[3]
Egy parlamenti felszólalás szerint[4] a Kádár-rendszerben évente 2-300 ember ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, és 2 ezer fölött volt azoknak a száma, akiket szabálysértési eljárás keretében ítéltek úgynevezett szabálysértési elzárásra. Az 1984-es törvény bevezetése után a bírói ítélettel sújtott, úgynevezett közveszélyes munkakerülők száma kétezer fölé nőtt.
A közveszélyes munkakerülés az 1989. évi XXIII. törvény[5] hatálybalépése óta nem bűncselekmény.
Hivatkozások
- ↑ 1913. évi XXI. törvénycikk 1. §
- ↑ Nagy Sándor: Üzletszerű kéjelgés, garázdaság, közveszélyes munkakerülés – prostitúció és alkoholizmus. Ügyészségi jelentések az 1955. évi 17. tvr. budapesti végrehajtásáról Archiválva 2007. július 5-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről, 266. §
- ↑ Kőszeg Ferenc, 1992. február 10. Parlamenti Napló
- ↑ 1989. évi XXIII. törvény a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról
